Budapesti Hírlap, 1894. július (14. évfolyam, 180-210. szám)

1894-07-07 / 186. szám

1894. július 7. BUDAPESTI HÍRLAP. (186. sz.) rek nem szándékoznak kilépni a minisztériumból; maga a liberális párt sem akarja ezt a mizériumot megbuktatni, de mégis szükségesnek tartotta megválni a Nikolajevics-konoknytól, mert az általa követett irányért nem akarja a felelősséget elvállalni. A helyzetre való tekintettel Avakumovics is azt hiszi, hogy a Nikoláiics-minisztérium megmarad hivatalában. Apa és fiú. — Magukat vádoló oláh diákok. — Budapest, jul. 6. A Budapesti Hírlap jul. 2-iki számában, Magukat vádoló oláh diákok címü közleményünkben, megemlékeztünk a Tribuna-ban megjelent ama nyilatkozatról, amelyben a bécsi, gráci és budapesti egyetemek, valamint a nagyváradi jogakadémia hallgatói közül ötvennyolc oláh diák azonosságot vállal a Manifest és Apel című izgató füzetek szerzőivel. A magukat vádoló oláh diákok ügyében ma fölötte érdekes és tanulságos kommentárral szolgálhatunk. A nyilatkozatot aláírt diákok egyikének édesatyja, Rozvány György úr, Nagy-Szalontáról levelet intézett a Budapesti Hírlaphoz, amely levelében érthető felháborodással és fájdalommal dezavuálja megtévedt fiát, akinek az apa tanúsága szerint sem oka, sem joga nincs, hogy a dákoromán martír olcsó babérjaira vágyakozzék. Teljes terjedelmében közöljük a levelet, melyért köszönet illeti meg szerzőjét, aki egy becses adattal járult hozzá a dákoromán boszorkánykonyha receptkönyvének megismeréséhez. Vagy képzelhető-e jellemzőbb adat annál, hogy egy fiatalember, akinek elei egy évszázad óta magyar erkölcsökben és magyar szóval éltek, akinek édesatyja magyar író és negyvennyolcas honvédtiszt volt, hogy egy fiatalember, aki maga egy szót sem beszél oláhul, síkraszáll a román nemzetet és a román nyelvet ért képzelt sérelmek megtorlására. Vájjon miféle nemzeti sérelem keseríthette el a nagy szalontai magyar fiút és miféle családi szent tradíciók védelmében állott be a tribunisták gyászos hadába ? Nem sérelmekről, nem is családi tradíciókról van itt szó, hanem az éretlen fiuk szereplési viszketegségéről, mely könnyen esik áldozatául a tervszerűen terjesztett erkölcsi nyavalyának. Rozvány György úr nyugodt lehet: méltányos emberek a tiszteletreméltó apa hazafiságában enyhítő okot fognak találni a megtévedt fiú mellett, — az operáló kést és a pokolkövet ezúttal nem a megmételyezettek, hanem a mételyezők ellen kell fordítani. Szó szerint közöljük a hozzánk érkezett levelet: Tisztelt szerkesztő úr! Oláh lapot soha sem járattam, de ha járattam volna is, értelmét, járatlanságom miatt az oláh nyelvben, aligha tudtam volna kibetűzni. Ezen impedimentum impediens ok miatt a Tribuna közleményét arról, hogy 58 oláh diák a Manifest és Apel-ért szolidaritást vállalt el, elsőbben a Budapesti Hírlapból, majd a Nagyvárad és Arad és Vidéke című lapokból olvastam, legnagyobb megdöbbenéssel és keserves szívvel, mert a nagyváradi joghallgatók egyikének nevénél, bár oláhosan elferdítve (Hozvány helyett Horván-árva) saját édes fiam nevére ismertem. Mikép juthatott ez a szelíd erkölcsű fiam, aki az oláh nyelvet abszolúte nem tudja, nem érti, — ki a szülői háznál oláh sérelmeket, aspirációkat soha nem hallott, — ahhoz, hogy az általa nem értett oláh nyelven szerkesztett nyilatkozatot aláírja ? megfejteni nem tudom. Fiam e téves lépése mély szomorúságot okozott egész családomnak. Nagyobb a bánatunk, mint e kényszeritett nyilatkozásnak szégyene. Én N.-Szalontán lakva, minden népösszeirásnál magamat és családomat — ámbár vallásunk görög keleti — magyar nemzetiségűnek jegyeztem be. Nem lehetett másképp tennem, mert atyám és nagyatyámnak gyermekkori első nyelve magyar volt. Mindnyájan ama görögök közé tartoztunk, kikről Jókai Mór a Fekete gyémántok 4-ik kötetének 3-ik lapján ezt mondja: „Ezen görögökön senki sem vette észre, hogy nem törzsökös magyar emberek. Magyar volt a nyelvük. Nem is különítették el magukat. Mindenütt ott voltak, a hol mást. Fiam ballépéséből lelkemre hárult bánatot már az is nagyobbá, keserűbbé teszi, mert ez (nem ugyan ismerőseim előtt), 1848-49-iki honvéd főhadnagyi hazafias szolgálatomat, — Szalonta Történelmének megírásával, — magyar írói csekély reputációmat és egy hosszú nagy életen át hű, hazafias magamviselkedésemet, melyért Szalonta város tisztán magyar nyelvű közönsége engem két ízben is városi főbíróul megválasztott, dezauválja. Elere possem, sed juvare non! Kérem azokat a lapokat, melyek az oláh diákok önvádját közölték, e cikkemet lapjukba felvenni. Nagy-Szalonta, 1894. julius 4. Rozvány György, h. ügyvéd, 1848—49-ik évi öreg honvéd. Vasvármegye nemes családjai. „A lelkes eljár ősei sirlakához gyújt régi fénynél uj szövétneket.” E jeligét olvassuk egy éppen most megjelent családtani munka élén, melyet a fenti cím alatt Balogh Gyula irt, Vasmegye érdemes levéltárosa, ki irodalmunkat már több becses történelmi munkával (mint például az 1809-iki nemesi inszurrekció története s a franciák inváziója Vasmegyében) gyarapitotta. Demokrata korunkban úgy tűnik fel a költő e szavainak idézése, mintha csak a szerző igazolni akarná magát, hogy oly könyvvel jelenik meg a közönség előtt, melynek tárgya az áldemokrácia lobogója alatt evező társadalom nagy része előtt éppenséggel nem népszerű, amennyiben manapság bizonyos bátorság szükséges még ahhoz is, hogy valaki nemes ősök ivadékának vallja magát, attól kellvén tartania, hogy az ál-demokraták feudális kasztgöggel vagy reakcionárius hajlamokkal fogják vádolni, mire nézve példa Kossuth Ferenc is, kitől nem régen a sajtó egy része zokon vette, hogy a Kossuthok ősi előnevét és címerét meri használni, nyilván megfeledkezvén arról, hogy Kossuth Lajos sem tagadta meg soha ősnemes magyar származását s hogy, bár politikai elveinél fogva ellensége volt minden előjognak és kiváltságnak, szive mélyében mégis jól esett, hogy egy ősrégi magyar nemes családnak az ivadéka s ez az érzelem, akármint akarta is magába zárni, átsugárzik minden nyilatkozatán, amit e tekintetben tett. A modern dl-szabadelvűség legnagyobb, leggyűlöletesebb ellensége a születési nemességnek, mely, nem tekintve intézményének egyes beteges kinövéseit, keletkezésének alapeszméinél fogva mindig méltó maradt tiszteletünkre, sőt rokonszenvünkre is és az igazi liberalizmus, a minden erkölcsi salaktól ment, igazságos, valódi demokrácia sohasem volt is, és ma sem ellensége a hajdani előjogaitól és hatalmi pozíciójától úgyis megfosztott arisztokráciának. A nemességről egészen elhallgatni, múltját eltagadni és egykori világraszóló történelmi szereplését egyszerűen ignorálni vagy agyonhallgatni, amint ezt a demagógok oly szívesen teszik, nem volna egyéb, mint Magyarország keletkezését, kultur- és politikai történetét egyszerűen tagadni és kitépni a magyar história lapjait egytől-végig Szent István korától kezdve 1848-ig. A szabad eszmék, a demokrata világnézetek terjedésével egyidejűleg kezdett a heraldika és családtan (genealógia) hanyatlásának korszaka is. Az objektíve gondolkodó utókor azonban napjainkban ismét e tudományok felé forduó szemét; híveinek, ápolóinak és terjesztőinek száma mindinkább növekszik. Mindenütt keletkeznek újból heraldikai és genealógiai társulatok és egyesületek s e tudományok szakirodalma ismét föllendül. Téves nézet volna e jelenséget a junkergög kifolyásának, a hajdani kasztszellem galvanizálásának vagy a régi előítéletek új fölébresztésének tekinteni, mert e tudományok művelése tulajdonképpen nem jelent egyebet, mint az ország és a nemzet múltjában szereplő s azzal összeforrt családok történetének és tradícióinak megőrzését, tudományos ápolását és eddig ismeretlen adatok gyűjtése általi fejlesztését. Balogh Gyulát is a legmelegebb elismerés és dicséret illeti azért, hogy nagy szorgalommal, jeles szakismerettel és fárasztó utánjárással összeállított és megírt munkáját kiadta. A szerző a szaktudomány és a közérdek szempontjából egyaránt figyelemre méltó munkájának anyagát kizárólag a legautentikusabb forrásból, a vezetése alatt álló levéltárból merítette. Könyvének tartalma a Vasmegye nemességére vonatkozó genealógiai, családtörténeti, heraldikai és históriai adatoknak a megyei levéltárban őrzött legérdekesebb részéből van összeállítva. A könyv két részre oszlik, melyekhez egy pótlék fejezet is van csatolva. Az első rész 1076 főrangú, ősbirtokos, adományos és armálista nemes családot sorol fel s a mennyire a levéltári adatokból tett, egyes családoknál azoknak nemzedékrendje, ha csak töredékesen is, ki van tüntetve, valamint az idő is, melyben az egyes családok a megyében laktak. Vasvármegye tudvalevőleg az ország legintelligensebb megyéjének szereti magát nevezni s valóban történelmi tény, hogy e megye Magyarország fennállása óta ősi fészke volt a haza történetében szereplő nemzetségek egész sorozatának. Szerző a családokat nem nemességük vagy a birtokadományozás kelte szerint, hanem alfabetikus sorrendben ismerteti. A régibb adományos családok közül ott találjuk az Acsády, Adorján, Ambrózy, Andrássy, beödi Balogh, Bárdossy, Batthyány, Bertalanffy, Bornemissza, Csáffordy, Csajthay, Ebergényi, Egerváry, Eördögh, Festetits, Gosztonyi, Guary, Hettyey, Istóczy, Izdenczy, Káldy, Károlyi, Kerkápely, Kisfaludy, Korchmáros, Lodomérszky, Mecséry, Mesterházy, Nádasdy, Nedeczky, Orczy, Palásthy, Pálffy, Pázmán, Perényi, Péchy, Pongrácz, Radó, Ráday, Rumy, Sennyey, Szegedy, Sigray, Simonyi, Tarródy, Töttössy, Tulok, Vécsey, Záborszky, Zichy, Zelestey, Zebédy, Zrínyi (a brebiri és zrinvári grófok), Zsoldos stb. nemzetségeket. • A könyv második része azt az 510 családot ismerteti, — nagyrészt címerük heraldikai leírása mellett — a melyeknek címeres nemeslevele eredetiben vagy másolatban a megyei levéltárban feltalálható. E tanulságos munkából a többi közt az is tűnik ki, hogy a régi Magyarország mily nagyszámú nemes családokkal birt, mely szám aránytalan nagynak látszik, ha a domináló fajt, melyből a nemesség túlnyomó része kikerült, a magyar lakosság számával, szembe állítjuk, látván, hogy egyetlenegy megyében a nemes családok száma ezeren felüli volt. Hozzávetőleg 40.000 család élt hajdan Magyarországon nemesi joggal, állítható tehát, hogy az ország 50—53 vármegyéjének mindegyikében ezer-ezer nemesi család volt immatrikulálva s hogy a magyarság körülbelül minden századik emberére egy-egy nemesember esett. Hazánkat kivéve, még csak Lengyelországnak volt ily nagyszámú nemessége. Hogy mily nagy számban voltak egyes családnevek a magyar nemesség soraiban képviselve, mutatja legjobban az, hogy csupán Vas megyében nem kevesebb, mint 19, többnyire külön-külön eredetű Horváth, 5 Kiss, 11 Nagy és 3 Zálay nevű nemes család lakott. Amit a könyv érdemes szerzője a Balogh család eredetéről (melyikről?) mond, nem egyéb homályos kombinációnál, mely nem felel meg egészen a történeti valóságnak, mert több, mint 150 Balogh nevű nemes családunk van ,vagy volt, melyeknek majdnem mindenike más törzsből eredt. Magában az országos levéltárban is 41 különböző előnevü erdélyi Balogh családnak őrzik nemes levelét a gyulafehérvári osztályban. Ezek közül legfeljebb egy-kettő származhatik ama Balogh törzstől, melyet szerző a „legrégibb magyar törzsek“ közt említ fel s melytől állítólag — mert mi által sincs bizonyítva — a beödi Balogh család leszármazott volna. Annyira elterjedt családneveknél, mint a Balogh név, a családnév azonossága egyáltalában nem tekinthető bizonyítéknak. Más argumentum pedig nem áll szerző rendelkezésére, melylyel állítását bizonyíthatná. Balogh Gyula könyvéhez hasonló családtani munka, tudniillik olyan, mely a megyei levéltár adatanyagának alapján csupán az illető vármegye nemességét ismertetné, eddig még csak egynéhány jelent meg. Pedig ez volna egyedüli módja Magyarország összes nemesi családjainak autentikus .