Budapesti Hírlap, 1899. szeptember (19. évfolyam, 242-271. szám)

1899-09-01 / 242. szám

1899. szeptember 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (242. sz.) Hartmann és Duc­ás őrnagyok is jelen voltak. A titkos tárgyalás kilenc órakor véget ért. A nyilvános tárgyalás. Nyomban rá megkezdték a nyilvános tárgya­lást s beeresztették a hallgatóságot. A terem egy pillanat alatt megtelt s mihelyt a hadbíróság tagjai is bejöttek és elfoglalták helyüket, az elnök beszó­­lította Lebrun-Benauld kapitányt. Joebrun-Jetenmild vallomása. Lebrun-Renauld a hallgatóság rendkívüli érdeklődése mellett lép a tanuk sorompója elé. Az elnök az általános kérdések után azt kérdezte tőle, várjon ismerte-e Dreyfust elitélése előtt és ellenséges indulattal van-e hozzá ? Lebron-Renauld mind a két kérdésre nem­mel válaszol s azután igy folytatja: — Szombaton, 1895 január 5-én azt a paran­csot kaptam, hogy csapatommal menjek el Dreyfus­­ért a Cherche-Midi fogházba. Reggeli kilenc órára volt kitűzve a lefokozás, melynek a katonai iskola egyik udvarán kellett végbemennie. Hét óra tizenöt perckor indultunk el s hét óra negyvenöt perckor a fogháznál voltunk. Megmutatták nekem azt a helyiséget, a­hol a foglyot a lefokozásig internál­nom kell. Alig hogy ebbe a helyiségbe léptünk, Dreyfus erősíteni kezdte ártatlanságát, rámutatott gazdagságára és szép jövőjére, azután így folytatta: — Abszolúte semmi okom sem volt arra, hogy árulást kövessek el. Ártatlan vagyok. Három év múlva mindent meg fognak tudni. A miniszter tudja ezt, Du Paty is eljött cellámba s azt mondta nekem, hogy a miniszternek tudomása van róla. A tanú ezeknél a szavaknál szünetet tart. Mindenki feszült kíváncsisággal várja további vallo­mását, mert nyilvánvaló, hogy elérkezett a kritikus ponthoz. Lebrun-Renauld azután igy folytatja : — Dreyfus még a következőket mondta nekem: — A miniszter tudta, hogy ha kiszolgáltat­tam is okmányokat Németországnak, ezeknek semmi jelentőségük sem volt s csak azért tettem, hogy fontosabbakat kapjak értük. Ennél a jelenetnél, folytatja a tanú, Daltel kapitány is jelen volt, a­ki folytonosan ki és bejárt. Néhány perccel kilenc óra előtt Dreyfus azt a katonát, a­kinek a lefokozást végeznie kellett, arra, kérte, hogy lehetőleg gyorsan végezze, mert ez a ceremónia nagyon fájdalmas neki. Dattel kapitány azt is hallotta, a­mint Dreyfus ezt kiáltotta : — Kikiáltom ártatlanságomat a nép közé. Ebben a pillanatban belépett öt tüzér s el­vezette Dreyfust a lefokozáshoz. Én is kimentem a szobából s csakhamar több aktiv és tartalékos tiszt csoportosult köréje, köztük volt Guerin őrnagy és Philippe őrnagy is s ezeknek ismételtem Dreyfus szavait. Azután elmentem a tisz­ti­ menázsba reggelizni s ott Grenier kapitány, Pelois százados és mások jelenlétében még egyszer elmondtam, hogy mit vallott Dreyfus. Ugyanazon a napon néhány esti lap azt a hírt közölte, hogy Dreyfus a szolgálatot tevő kapitány­nak megvallotta bűnösségét és Mercier tábornok, a­ki akkor hadügyminiszter volt és a­ki súlyt vetett arra, hogy erről információt szerezzen, másnap reggel nyolcadfél órakor elküldte lakásomra Gonse tábornokot, a­ki megkérdezte tőlem, hogy miféle vallomást tett Dreyfus. Én ismételtem Dreyfus szavait és Gonse elvitt a hadügyminiszterhez, a­kinek újra előadtam az elítélt vallomását. A had­ügyminiszter parancsára elmentem az Elyséeba, a­hol Dupuy miniszterelnök bevezetett a köztársaság elnökéhez. Casimir-Périer úr szemrehányást tett ne­kem, de a vallomásról nem beszélt, csak fölvilágo­­sítást kívánt tőlem Dreyfus viselkedéséről s külö­nösen azt akarta tőlem megtudni, váljon bizonyos lapok közleményeire való tekintettel, nem érintkez­tem-e ujságirókkal. — Nem hiszem, feleltem erre, hogy­ közvetet­­lenül érintkeztem volna velük, de lehetséges, hogy a tisztek között, a­kikkel a dologról beszéltem, újságírók is voltak. Úgy tizenegy óra felé a hadügyminiszter az Elyséebe jött és rövid ideig Dupuy miniszterelnök­kel társalgott. Ketten megszerkesztettek azután, az én jelenlétemben, egy jegyzéket a fiaim­-ügynökség számára, a­melyben kijelentik, hogy én a sajtó egyetlen orgánumával vagy­ képviselőjével sem vol­tam összeköttetésben. Mikor hazajöttem, lakásomon azt a parancsot találtam, hogy jelentkezzem azonnal Risbourg ezredesnél, a fölebbvalómnál. Eisbourg még szigorúbban fogadott és élesebb szemrehányá­sokkal illetett, mint a köztársasági elnök. Megrótt, mivel a hírlapírókkal szemben indiszkréciót követtem el azokkal a közleményekkel, a­melyek a reggeli lapokban is megjelentek, végül megparancsolta, hogy a Dreyfus-ügyre vonatkozólag a legmélyebben hallgassak. — Hogyha önt kérdezni fogják — tette hozzá Eisbourg — úgy ön azt mondja, hogy semmit sem tud! — Én ezt a formális hallgató parancsot meg­tartottam és megfogadtam két évvel ezelőtt is, hogy ez ügyről senkinek sem fogok szólni. Az 1898. év elejéig főnökeimen, Gonse és Milet tábornok és Cavaignac hadügyminiszteren kívül senkinek sem beszéltem a dologról. 1897 október­ben, a­mikor a revíziós kampány megkezdődött, Gonse tábornok magához hivatott és fölszólított, hogy mondjam jegyzőkönyvbe mindazt, a­mit 1895 január 6-án szóval elmondtam. Ezt meg is tettem. 1898 elején Cavaignac hadügyminiszter elhivatott s fölszólított, hogy ismételjem azokat a szavakat, a­melyekkel Dreyfus bűnösségét bevallotta. Erre kivettem zsebemből jegyzőkönyvemet és kitéptem belőle azt a lapot, a­melyet 1895 január 6-án tele­­írtam. Cavaignac ezt a lapot lemásolta és vissza­adta nekem. A miniszter 1898 január 7-én beszédet mondott a kamarában, a­melyben fölolvasta a jegy­zetkönyvemből kiírt adatokat is. Mondhatom, hogy az adatok egészen helyesen voltak közölve. Néhány nappal később megsemmisítettem ezt a lapot. Azt hittem, hogy szükségtelen tovább is megtartani, mert hisz a hadügyminiszter lemásolta s a kamarában fölolvasta. Az a szokásom volt, hogy minden év elején megsemmisítettem az előző esztendőből való jegyzetkönyvet. Egy hadbíró : Miért nem tett ön említést a köztársaság elnökének Dreyfus vallomásáról, a­mikor nála volt audiencián ? Lebrun-Renauld: Nem hagytak időt rá, hogy ezt szóba hozzam. A hadbíró: Úgy? Nem volt helyes öntől, hogy éppen a köztársaság elnökének nem hozta szóba. Mondhatom, nem volt helyes öntől. Mi célból küldte önt tehát Mercier tábornok az Elyséebe ? Imbrun-Ren­auld: Hogy ismételjem előtte Dreyfus vallomását. Demange: Ön pedig mégsem ismételte. Lebrun-Stenauld: Nem lehetett. Casimir-Périer annyira föl volt indulva, a­mikor megrótt, hogy szóhoz sem jutottam s már beléptemkor az előszobában is hallottam, hogy sértésekkel illet. Ezekre a szavakra még határozottan emlékszem is: A gyalázatos, a nyomorult! . . . Remange: Miért vonatkoztatta ezeket a sza­vakat magára ? Jhebrun-Renauld : Tudtam, hogy rólam van szó. Del­auge: Folyékonyan szólott Dreyfus és önhöz fordult vagy pedig szakadozottan monológi­­zált csak és beszélt-e ön is hozzá ? Simbrun­ Renauld: Dreyfus hozzám beszélt, de nem feleltem neki. Remauge : Ha Dreyfus csakugyan azt mondta, a­mit ön állít, hogy van az, hogy nem tűnt föl ön­nek az az ellentét, a­mely e szavakban rejlett: Ártatlan vagyok,­­ majd pedig, mikor azt mon­dotta : Ha kiszolgáltattam is okmányokat stb. Siebrua. Benau­ld azt válaszolja, hogy nem az ő feladata megmagyarázni az ellentmondást abban a nyilatkozatban, a­melyben a vádlott beismerte az anyagi tényt, vagyis az okmányok kiszolgáltatását. Kijelenti, hogy a nyilatkozatot minden kommentár nélkül ismételte. K­emange kérdésére Lebrun-Itenauld vona­kodik megmondani, hogy Dreyfus szavait beisme­résnek tekintette-e. Erről — mondja a tanú — semmiféle impresszióm nincs. Jegyzőkönyvet azért nem vett föl a tanú, mert az volt az utasítása, hogy Dreyfust a börtönbe kísérje, nem pedig az, hogy szólásra bírja. Az elnök: Miért nem tett ön félebbvalóinak azonnal jelentést Dreyfus vallomásáról? Lebrun­ Renauld: Őszintén megvallom, hogy ezek a vallomások akkor nem tettek rám be­nyomást. Remange: A semmitőszék előtt azt vallotta ön, hogy úgy látta, mintha Dreyfus mentegetődzni akarna. Pedig ön szerint megvolt Dreyfus vallo­másának anyaga. Lebrun-Renauld: Csak személyes vélemé­nyem volt ez, a minthogy nézet dolga, várjon Dreyfusnak idézett szavaiban van-e vallomás, vagy csak egyszerű magyarázatszámba mehetnek-e ? Laberi: Miért őrizte meg ön jegyzeteit négy évig s hogy van az, hogy éppen akkor semmisí­tette meg őket, a­mikor fontos adatok szerepére emelkedtek ? SiCbrin-Renauld : Ez személyes ügyem. Egy­általában nem tudom, miért őriztem meg őket olyan sokáig, de teljesen véletlen dolga volt ez. Jegyzet ide, jegyzet oda, Dreyfus ezt mondta s ennél maradok. Dreyfus válasza. Az elnök kérdésére, vájjon van-e valami megjegyezni valója, Droyfus a következőket vála­szolja : — Igen, ezredes úr. Az Ecole militaire-ben két terem van. Én a hátulsó teremben voltam. Lebrun-Renauld nem távozott mellőlem. Egyedül volt velem. Várjon d’ At­tél, a­kit nem ismertem, vagy más tisztek beléptek-e a szomszéd terembe, nem tudom, meglehet, hogy bejöttek. De azt eskü­vel merem állítani, hogy a hátulsó teremben ket­tőnkön kívül senki sem volt. Öt év múlva csak oly dolgokat állíthatok esküvel, a­melyeket egészen határozottan tudok és így határozottan merem állí­tani, hogy a második teremben nem volt más tiszt. Az elnök (Lebrun-Renauldhoz) : Bejött-e d’Attel abba a szobába, a­melyben ön Dreyfus­­szal volt? Lebrun-Renauld: D’Attel bejött öt percre. Mind a két szoba nagyon kicsiny volt, alig három négyszögméter volt a terjedelmük. Breyfus : Nem hiszem, hogy d’Attel vagy más katonatiszt belépett volna a hátulsó terembe és semmiképen sem emlékszem arra, hogy a­mikor be­széltem, Lebrun-Eenauld-on kívül más is jelen lett volna. A­mi azokat a szavakat illeti, a­melyeket mondtam, nem akarok Lebrun-Eenaulddal folyta­tott beszélgetésemre visszatérni és beérem annak ismétlésével, a­mit itt kijelentettem. Én szóról-szóra ezt mondtam: Ártatlan vagyok, ki fogom jelenteni a nép színe előtt; a miniszter ezt jól tudja. Már meg­magyaráztam, hogy ezt hogyan értettem. Ez volt az a felelet, a­melyet Du Paty de Clam-mal folytatott beszélgetésem folyamán a börtönben mondtam; ekkor is azt mondtam, hogy ártatlan vagyok. Ezt a kijelentésemet megerősítettem abban a levelemben, a­melyet a miniszternek írtam­ és a­melyben újra kijelentettem, hogy ártatlan vagyok. Du Paty azért jött hozzám a bör­tönbe, hogy megkérdezze tőlem, vájjon nem szol­gáltattam-e ki értéktelen iratokat, hogy­ aztán érté­kesebbeket kapjak értük? Ezek voltak az ő saját szavai. Én azt feleltem neki: Nem, ezt nem tettem. Azt mondtam továbbá, hogy teljes világosságot kívánok és azzal a kijelentéssel fejeztem be szavaimat, hogy két-három év múlva be fog­ják ismerni ártatlanságomat. A hadbíróság bi­zonyára nem fog azon csodálkozni, hogy akkori izgatott állapotomban nem tudtam gondolataimat tökéletesen kifejezni és bevégezni, de azt mondot­tam, hogy két-három év múlva be fogják, ismerni ártatlanságomat. Engedjék meg azon való fájdalmas fölindulásomat kifejezni, hogy öt év múlva ki kell jelentenem, hogy egy ember, a­ki néhány szavamat hallotta, a­mely ártatlanságom határozott kijelenté­sével kezdődött, elég vakmerő volt, hogy ezeket a szavakat, a­melyeket meg sem értett, megváltoz­tassa, a nélkül, hogy annak, a­ki ebben első sorban volt érdekelve, nyílt kijelentést tett volna. Oly el­járás ez, a­mely minden tisztességes emberben csak a fölháborodás érzését keltheti fel. (Mozgás.) A többi tanú. A következő tanú, Anthoine századok, ki­jelenti, hogy mikor a lefokozásról visszajött, D’Attel századossal találkozott, a­ki elmondta neki, hogy Dreyfus előtte oly nyilatkozatot tett, a­melyből világosan kitűnik annak a beismerése, hogy Dreyfus jelentéktelen okmányokat szolgáltatott ki, hogy fon­tosabbakat kapjon értök. 3

Next