Budapesti Hírlap, 1901. május (21. évfolyam, 119-147. szám)

1901-05-01 / 119. szám

2 marck alatt meg Caprivi alatt dívott Németországon. Ne higgje azonban senki sem, hogy Németország bajai valami nagyon csök­kentek azóta, hogy a francia boszu­­háborútól kevesebbet tartanak. Német­ország gyarmati politikája sem jár ám csekély vesződséggel. Bülow Kelet- Ázsiában épp úgy áll szemközt két ellenséges nagyhatalommal: Orosz­országgal és Angliával, mint Bismarck állott Európában. Oroszország, hogy Delbrück szavaival éljünk, Kínában oly illojális politikát követett, mely rit­kítja párját a világtörténelemben. Mi­alatt az összes műveit nagyhatalmak közreműködtek abban, hogy a kínai bennszülöttek vad fölkelését a Kína kö­rül terjedő általános közművelődés ellen leverjék. Oroszország szövetsé­gesei háta mögött külön szerződést kötött Kínával óriási terület­szerzés végett. Nyilvánvaló, hogy a kínaiak veszedelmes ellenségüknek, az orosznak ilyen területi átengedést nem ingyen tettek, hanem tették bizonyára azért, mert Oroszország biztatja őket makacs­ságukban a többi európai nagyhatal­makkal szemben. Innen van, hogy a béketárgyalások Kínával semmit sem haladnak előre. Ez az éremnek csak az egyik hja. Oroszország kínai politikájának­­nagyobb ellenségét Németországban­dja. A szerencsétlen véletlen úgy akarta, hogy Kínában éppen a német követet ölték meg és igy éppen Né­metországnak kellett Kínában legna­gyobb erőkifejtéssel föllépni. Ez a né­met erőkifejtés meg éppen az, a­mi Oroszország hódító politikáját legin­kább keresztezi. Oroszország meg ennek viszonzásául késlelteti, vagy talán egészen meg is hiúsítja a hatalmak békekötését Kínával. A béketárgyalá­sok elhúzódásával első­sorban Német­ország szenved anyagilag is, meg erköl­szive akkorát dobbant, hogy talán az öreg­asszony is meghallotta. Az arcából eltűnt az egészséges pirosság; olyan sárgás-fehér lett, mint a bajusza. Halkan kérdezte: — Hát aztán honnan tudod ezt, Zsu­­zsánna ? Az öreg­asszony csöndesen felelte: — Mind panaszkodik a kertész, hogy a Pali úr Garatja az egész virágos kertet és odahordja a jegyzőékhez. Egy szót se szólt többet az ember. Le­hajtotta a fejét és nézett maga elé a földre. Mint egy szobor: egy jó óra hosszat. Ekkor jött Pál úr. Mosolygós volt az arca és egy szál halovány rózsa volt a gomblyukában. Az öreg­asszony már eltávozott az üveges veran­dáról, ketten voltak. Mágnás Tóth István rá­nézett a szép szál legényre és halkan, komo­lyan kérdezte tőle: — Hol jártál, fiam? A fiú gyöngén elpirult. — Ügyelegtem, édes­apám. Az apának nem változott a hangja, mikor megint megszólalt: — Nem igaz, fiam. A jegyzőéknél voltál. A fiúnak most már égett az arca a pi­rosságtól. — Ott voltam, — mondta halkan, lesütött szemmel. Mágnás Tóth István fölállt. Mereven a fia arcába nézett. — Rám nézz ! — parancsolta , — és mondd meg nekem, mintha Istennek mondanád : sze­reted azt a lányt ? A fiú szembenézett az apjával. Már nem volt piros az arca, inkább sáppadt egy ke­véssé. Nyugodt, szinte kemény hangon mondta : — Szeretem. Valami különös kifejezés volt az arcán, csilog is. De azért Németország nem fog kikötni Oroszországgal, hanem béketürelemmel viseli el a helyzet nehézségeit és Oroszország fondorko­­dásait. Németország kínai politikája nem tűnik föl egy csöppet sem kedvezőbb világításban, ha Angliával állítjuk szem­közt. Az, a­miért Németország latba vetette hadi erejét és erkölcsi tekinté­lyét Kínával szemben, tudniillik az elégtétel a megzavart rendért és a kár­pótlás az elkövetett pusztításokért, csak átmeneti, úgyszólván epizódszerű dolog. A nagy és tulajdonképpeni célja a kínai akciónak az, hogy Kelet-Ázsia óriási területei kaput nyissanak Európa kultúrájának és kereskedelmének. A kínai hadjáratnak e nagy célja, mint Richter Jenő képviselő a német Reichs­­tagban alaposan fejtegette, egyelőre csak Angliának az érdekeit szolgálja. Németország ma Kelet-Ázsiában még nem vetélkedhetik Angliával gazdasági téren. Németország nem szívesen adja rá magát arra a szerepre, hogy Kelet- Ázsiában Anglia számára kaparja ki a gesztenyét a parázsból. De a kínai esetben ez a szerep esett neki osztály­részül. Németországnak meg kell elé­gednie azzal, hogy Anglia érdekével együtt az általános közművelődés érde­keit is elősegíti, a többire nézve várnia kell még egy-két nemzedéket, míg mos­tani kínai akciója megtermi Német­országnak gazdasági gyümölcsét. Mindezekből láthatni, hogy Német­ország külpolitikája, habár a tengeren­túli kolonizálás a világot azzal biztatja, hogy Európáról a háború veszedelme elvonult, hogy a német-francia viszony nagy feszültségével alábbhagyott, Ázsiá­ban is csak ellenséggel van környé­kezve. Európában pedig csak annyit lehet állítani, hogy francia-német háború eshetősége nem fenyeget többé köz­­vetetlenül, de azt, hogy ez az eshető-Hideg és dacos. Az alsó ajka előbbre csúszott, a tekintete merev volt és hideg. Mágnás Tóth István már ismerte ezt a kifejezést, a másik két fia arcáról. Ha sűrűn nézett volna a tükörbe, még jobban ismerte volna. Némán intett a fiának, hogy mehet. Azután sarkon fordult és ment ő is. Lement a kertbe, a­hol egy csomó rózsatő siratta lenye­sett virágát. Járkált a szép sima utakon. A kavicsos föveny halkan csikorgott nehéz léptei alatt. Nézte a fehér falu kastélyt, azután a szomszédét és nagyot sóhajtott. A friss lom­bok, a­melyekre ráborult az esthomály, csen­desen susogtak. Azután lekerült az istállóhoz. A kocsiszínben ott ragyogott az üveges hintó. Odébb a tüzes lovak rugdosták a hidrást. Mágnás Tóth István vállat vont, mintha ezt kérdezte volna: — Minek ? Minek volt a sok gyötrődés, a sok gond, igyekezet ? Minek a kastély ? Minek a hintó ? Minek a tömérdek jószág ? Az esztendőkön át való szorgos kuporgatás? Minek az úri mód? Ide már a főispán­ úgy se jön atyafiláto­gatásra ! Fölment, bezárkózott, előkeresett egy hatalmas tajtékpipát és rágyújtott. Ha el­égett, kiverte, megint megtömte, így telt el az éjszaka. Másnap délelőtt pedig Mágnás Tóth Ist­ván beállított a jegyző urékhoz. Fazekasné asszonyom ijedt meghatottsággal törülgette a széket, a melylyel megkínálta és alig tudta eldadogni: — Mi jó szerencsének köszönhetjük ezt a nagy tisztességet? Nyugodt méltósággal felelte: — Illendő, hogy megismerjem azt a leányt, a­kit fiamnak szántam. Még teljesen legördült az európai poli­tika szemhatáráról, állítani éppenséggel nem lehet. Németországnak az új érá­ban is nagy szüksége van a türelemre és a tartózkodásra. A kereskedelmi szerződések kérdésében is nagy türelmi próba vár rá és majdnem egészen biztosra vehető, hogy Németország őrizkedni fog attól, hogy gazdasági politikájával kockáztatásnak tegye ki jóbaráti politikai viszonyát szom­szédaival. Budapest, ápr. 30. Az Adria-szerződés. Mai lapunkban azt jelentettük, hogy az Adria-szerződést be­­cikkelyező törvényjavaslat szövegében oly mó­dosítás fog történni, a­mely alkalmas némely aggodalom eloszlatására. Erre vonatkozólag az Esti Újság a következőt jelenti: Az Adria dolgát, mint hírlik, így inté­zik el: 1. A szerződés ideje csak tíz évre terjed, következésképp nincs szó meghosszabbításról; 2. az Adria tíz hajó helyett nyolc hajót fog építeni; 3. a kormány opciót kap, tíz év múlva a mostani feltételek mellett meghosszabbíthatja a szerződést, az Adriá­nak azonban nincs meg ez a joga. Ez a megállapodás tegnap létrejött s ez hozta ma össze nagy számban a kormány­pártot a javaslat 27. §-ának megszavazására. A magunk részéről arról értesülünk, hogy Széll Kálmán miniszterelnök személyes közbe­lépésének köszönhető ez a fordulat, a­mely a szerződést ellenzők soraiban is nagy megnyug­tatást kelt. Tekintettel arra, hogy a most ér­vényes szerződés amúgy is még tíz évig ér­vényes és kereskedelmi, valamint kereskedelmi­tengerészeti körökb­en ezzel az állásponttal már régen leszámoltak, e részben egyszerűen az eddigi állapot marad fönn,­­ mind a mellett, hogy a kormánynak módjában lesz adminisz­tratív uton azokat az állapotokat megszün­tetni, a­melyek nem a szerződésben gyöke­rezvén, eddig is a kereskedelem s a sza­bad hajózás jogos panaszainak tárgyai voltak. A kifogások közül megmarad az adómentesség iiriwmrwCTmawwraj m­inw i­jgnr*0­»wwii—»ufttMBMigr.n ■ BUDAPESTI HÍRLAP. (119. sz.) 1901. május 1. . . . Jócskán eltanyázott a jegyzőéknél Mágnás Tóth István. Dél volt, mikor búcsú­zóul ezt mondta a jegyzőné asszonynak : — Ha pedig valami járása akad az Honkának, csak át kell szólni, hogy fogjanak be. Minek fáradna gyalog, mikor ott a hintó ! Természetesen már ekkor tele volt a hírrel a falu. Az első ember, a­kivel Mágnás Tóth István találkozott, Poroszlay nagyságos úr volt. Kissé kesernyés hangon mondta : — Hallom, kézfogó lesz, gazdáram! (Eddig mindig nemzetes urnak titulálta!) — Még pedig vig! — vágott vissza Tóth István. — Elveszi a Pali az Ilonkát, a nótárius Ilonkáját. — Tetszik neki, hát elveszi. Teheti! — Sok szerencsét," István gazda ! — biccent a nagyságos úr. — Lesz, nagyságos úr. Lesz! — mondja kevélyen és meggyőződéssel Mágnás Tóth István. Azután kidi­lesztett mellel megy tovább. Odahaza azonban már csendesebb hangon mondja a húgának: — Már azt csak nem engedhettem, hogy egyik gyerekemnek se lehessek ott az esküvőjén. Az öregasszony vak szeméből kicsordult a könnyű. Sovány keze végigbabrál a bátyja vállán. — Jó a szived, István . . . De hát a másik kettő ? ... Hisz azok is a te gyerekeid ... Mágnás Tóth István néz maga elé és las­san, mély hangon, vontatottan mondja: — Megüzenheted nekik, hogy ha az apai ház be is záródott a gyerek előtt, a kulcs mindig kívülről van a zárban.

Next