Budapesti Hírlap, 1903. augusztus (23. évfolyam, 209-238. szám)
1903-08-01 / 209. szám
r magyar népléletére, mely nem lincsel. Mindig érdekela faji jellem megnyilatkozása, ma jól esett, mert nemes volt. Pedig főbenjáró dologról van szó. Ne legyünk hipokriták: különféle bűnös, utálatos manipuláció, köztük a vesztegetés, minden államban a kormányzatnak eléggé ismert. Használt és megszokott eszközei. Magyarország sem kivétel. De most kivételes esetről van szó, amely, ha igaz, megbocsáthatatlan, mert nemzeti eszmék küzdelmét akarták pénzzel legyűrni. És ha ebben a gyalázatos ellenaknában annak a férfiúnak a keze is benne van, akinek az alkotmányos apparátus túlsúlya áll rendelkezésére egy törvényes és hazafias viadal kiküzdésére, akkor e férfiú számára nincs irgalom, buknia kell gyalázattal. E nagy és végzetes momentumok megfontolása lett úrrá a lelkekben. Ezért hallgatott el a hangos gyanú és enged szabad folyást az igazságszolgáltatásnak. A Ház e magatartásához méltó volt Héderváry magatartása. A becsületre és az ország érdekére utalt, mikor nem tágít és birái elé lép. Ez a szokatlan ember még ebben a döntő pillanatban sem mutatott semmi elhajlást önmagától. 1903. augusztus 1. -BUDAPESTI HÍRLAP. (209. sz.) : ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, júl. 31. Arra az időre, míg a vesztegetés dolgának kiderítésére kiküldött parlamenti bizottság a munkáját végzi, legkésőbb augusztus tizedikéig elnapolta■ üléseit a képviselőház. A mai ülés bizonyságot tett róla, hogy erre a vakációra, akármilyen címen és okkal, nagy szükség volt. Hasztalan volt az egynapos szünet, a tegnapelőtti irtózatos izgalom gőze nem párolgott el a levegőből. Ma is, holott nagy összetűzésekre anyagot nem adott a tárgyalás és az elnapolás híte is tompító erővel hatott, állandó volt az indulatok hánykódása és a szenvedelem minden kipattant szikrája robbanást okozott. Ebben a gyúlékony levegőben a parlament huzamosan tovább nem maradhatott. Ma már tekhnikával kezdte az obstrukció. A szélsőbal egyszerre nagyon érdekes olvasnivalónak találta a jegyzőkönyvet és templomi csöndet követelt az öreg Esterházy Kálmán gróf jegyzőnek, a ki fölolvasta. Az érdemes, ősz jegyző, a ki a szabadságharcban vesztette el a felkarját, szépen, világosan olvasta a jegyzőkönyvet, lárma csak egyszer zavarta meg benne, a szélsőbal éljenriadalma, amelylyel félreszorított, ma visszatért vezérét, Kossuth Ferencet üdvözölte. Látnivaló volt, hogy a jegyzőkönyv lesz ma az obstrukció harciparipája. Ezen akar keresztülszáguldani a mai ülésen. Eöl is állt menhonvédből fokról-fokra kihal a lelkesedés. Bár a világ egyik legvitézebb katonája a magyar, azért burháborúra ugyan nem termett. A szabdságharc vezetői elejétől fogva föntartották a népben a nagy nyugati nemzetek támogatásának reményét. Szinte közhelyiyé vált a külső segítségre való hivatkozás. A cél mindig egy: izgatni, ébren tartani a lelkesedést. Az ember, ki lelkesedni akar, nem gyakorlatias eszméket keres, de egetverő mondást, mely szubjektív érzéseit még hatványozza. 1849 január elején Petőfi Sándor így vezércikkez: „Csak a tavaszig ne hagyjuk magunkat, akkor segítségünkre lesz Európa, ámbár én jobb szeretném, ha nem lenne, hogy azt mondhassuk: a magunk emberségéből vívtuk ki a szabadságot.“ Midőn a muszka betör, naiv lelkek találgatják, kinek a segítségére jött, a magyarnak vagy az osztráknak-e. Annál nagyobb a kétségbeesés, mikor a sáskahad pusztítani kezdi a szabadság vetéseit. Augusztus 2-ikán Hagy Sándor hadtestét az orosz Debrecenben meglepi és rövid tusa után tönkre veri. *Ezidőtájt ért Haynau is Szeged alá, hol a sáncokat 38.000 ember, köztük négyezer huszár tarta elfoglalva. Dembinszki látván, hogy a tökéletlen erődítések közt nem állhat helyt, augusztus elseje és másodika közti éjszaka átvonult a szőregi töltésre s a hidakat maga után lebontatta. Kossuth haditerve az volt, hogy Dembinszki seregével Aradra húzódjék, s a Tokaj felől érkező Görgey csapataival egyesüljön. Itt vívják meg a végcsatát. Csakhogy Dembinszkit Haynau már Szőregnél megverte, mire az öreg lengyel lehangolt és rosszul élelmezett hadát Temesvár felé vezette. Kern mert a síkságon több csatát megkockáztatni. Mikor ez Kossuthnak a fülébe jutott, szörnyű haragra gyűlt s azonnal Bem után küldött, venné át a vezérletet. Vécsey gróf tábornoknak meghagyta, hogy Temesvár ostromával hagyten Barabás Béla ég nagy szigorúsággal kritizálta a protokollumot. Se az nem tetszett neki, hogy mi van benne, se az, hogy mi nincs benne. Változtatni, huzgálni, pótolni akarta „nem kötekedési szándékból, hanem, hogy a jövő igaz képét kapja az eseményeknek“. Szóval Barabás a jövő érdekében fáradozott, mikor vagy öt rendbeli módosítását, változtatását követelte a jegyzőkönyvnek. Polonyi Géza, Holló Lajos meg Lengyel Zoltán se akartak adósak maradni a jövendő iránt tartozó kötelességnek: ők is hozzájárultak a jegyzőkönyv tárgyalásához egy-egy becses adattal vagy értékes argumentummal. Barabás beszéde alatt lépett a terembe a miniszterelnök. A megjelenése nem keltett semmiféle emóciót, rajta se látszott semmi változás, semmi nyoma az izgalmas napoknak. Délre járt az idő, mire az obstrukció ügyészei elkészültek a szegény jegyzőkönyv minden bűnének fölsorolásával. Tallián Béla, az elnök röviden jelentette ki, hogy az elnökség a jegyzőkönyv elkészítésénél teljes lelkiismeretességgel járt el, semmi bűnét se tudja se a szabály, se a törvény, se a valóság ellen, de azért hajlandó pontonként megszavaztatni a Házat, tudomásul veszi-e a jegyzőkönyv kifogásolt szakaszait vagy sem. Ebbe bele is nyugodtak, de mikor éppen az első megvádolt passzusról szavaztak, Lengyel Zoltánnak sürgős mondanivalója támadt. Fölpattant és szót kért. — Szavazás alatt nem lehet beszélni! — inti az elnök. Lengyel Zoltán mégis szólni akar, ami ellen most már viharosan protestál a többség, amely különben ma az egész ülés alatt igen energikusan viselkedett. A szélsőbalon viszont akad egy csomó ember, aki nem akar lemondani arról a ritka élvezetről, hogy Lengyel Zoltánt beszélni hallja. Jobbról viharosan zúg az: Eláll! Üljön le! — a szélsőbalon viszont ezt kiáltották: — A vesztegetők hallgassanak! — Az elnök erőszakoskodik! — Védik a közokirat-hamisítást! (A hamisított közokirat a jegyzőkönyv volna.) Egyszerre nagy kavarodás támad. Lengyel Zoltán nem hajlandó tágítani, noha a pártja egy része is ellene fordul. A jobboldal egy része fölepielkedik és ráharsan Lengyel Zoltánra: Ki vele! Ki vele!__ Lengyel a pokoli zsivajban fölsiet az elnöki dobogóra és valamit mond Talliánnak, a ki tiltakozó mozdulattal felel, azután, mert a háborgás nem szűnik, fölemelkedik a székéről és fölfüggeszti az ülést. A képviselők tömege lezúdul a terem közepén fel s egyesüljön a fősereggel. Schlick elállotta a Temesvárról Aradra vezető utat. Bem apó ekkor érkezett a Temesvár közelében álló táborba s nem ismervén sem a helyzetet, sem a honvédek elkeseredését, azzal vette át a vezérletet, hogy ütközni akar. A honvéd csak immel-ámmal verekedett. Megtörtént, hogy a huszárok ékes káromkodás közt tagadták meg az előnyomulást. A csata sorsát Bem megsebesülése döntötte el, mint ahogy a híres terencséni csatában Rákóczi balesete adott jelt a kurucoknak a futásra. Az osztrákok Dembinszki és Bem seregét úgy szétugrasztották, hogy maga a nagy Napóleon se lett volna képes összeszedni. A honvédek ezerszám hagyták el zászlóaljaikat azzal az eltökélt szándékkal, hogy többé nem harcolnak. Mikor a temesvári csata híre Aradra jutott, Görgey elhatározta, hogy véget vet a hiábavaló küzdelemnek. Kényszerítette Kossuthot, mondjon le s ruházza rá a legfő polgári és katonai hatalmat. Augusztus 12-ikén seregét Aradról Világosra vezette, hogy ott mindenestül megadja magát Rüdiger gróf orosz tábornoknak. Kossuth kerülő utakon Lugosra menekült. Helyzetén még könnyített rossz szellemének, Görgey Artúrnak félszeg erőszakoskodása, ki magára vette a fegyverletételért járó egész felelősséget. Kossuth népszerűsége csorba nélkül került ki a végső kavarodásból s véle a remény, hogy idők folytán uj harcot kezdhet az ország függetlenségéért. A hajthatatlan Bem keserű szemrehányással illette Kossuthot. Még egyszer Arad vidékére, a honvédek közé ment, hogy rábírja őket egy újabb erdélyi hadjárat megindítására. Pár ezer ember hajolt is szavára, egy darabig követte, de hirtelen azon vette magát észre Bem apó, hogy mire Erdélybe ér, alighanem egyedül marad az egész hadseregből. Magyarország ügye el volt veszve, pére, ahol lármás kavarodás támad. A jobboldal épp oly harcias kedvben van, mint a szélsőbal, ott is verik a padot és kiáltoznak, itt is. Lengyel Zoltánnak a maga pártja se igen ad igazat, Polonyi Géza, azután Tóth János, a párt ideiglenes elnöke haragosan támadnak rá: — Kincs igazad! Akármit beszélsz, nincs igazad! Tallián Béla hevesen gesztikulálva magyarázgat, majd megjelenik Apponyi Albert gróf is, akit a miniszterelnök széke mellett nagy csoport vesz körül. Lassankint beszélgetéssé halkul a zsivaj, Tallián Béla újra megnyitja az ülést. Most Eötvös Károly kér rövid magyarázó nyilatkozatra szót. A házszabályokból mutatja ki, hogy szavazás után van joga szólni a képviselőnek. — Csak ezt akartam mondani én is! — kiáltja Lengyel Zoltán. — Igazsága van Eötvös képviselő úrnak, —— mondja az elnök, — csakhogy Lengyel Zoltán szavazás közben akart beszélni. — Szavazás közben akart beszédet mondani arról, hogy szavazás után van joga beszélni! — szólnak gúnyosan jobbról. Most már békén ment a szavazás; a többség elvetett minden kifogást a jegyzőkönyv ellen, azt tehát hitelesítették. Most Apponyi Albert foglalta el az elnöki széket. Lengyel Zoltán őt is megtámadta a jegyzőkönyv dolgában, erre Apponyi kategórikusan csak annyit jegyzett meg, hogy ő elnöki tisztét azok szerint az elvek szerint teljesíti, amelyeket közel a két évi elnökösködése alatt az egész Háznak alkalma volt megismerni. Erre a kijelentésre az egész Ház harsány éljenzése volt a válasz. Ezzel szerencsésen elérkeztek a napirend f elé. Egész sor képviselőnek volt napirend előtti mondanivalója. Elsőnek Gaják Géza szólott, aki Polonyi Gézának adott elégtételt, amiért tegnapelőtt azt mondta róla, hogy a Pap Zoltán esete az ő stiklije. Kijelentette, hogy tévedett, nem volt igazsága. Sokkal nagyobb érdeklődés fogadta a Kossuth Ferenc fölszólalását. A szélsőbal félrevonult vezére mai beszédével megint visszatért a helyére, amit a pártja valóságos diadalmi rivalgással fogadott. Kossuth mindjárt a vesztegetés dolgára tért: nyilatkozatot követelt a miniszterelnöktől és egyben meglehetősen különös fordulattal mindjárt arra is fölszólította, hogy —*■ hagyja el a helyét, mert a szomorú dolog az ő kormányzása alatt történt ... A szélsőbal dörgő tapsviharban tört ki, az emberek fölpattantak; a miniszterelnök felé mérges közbeszólások nyilai röpködtek: — Ő is gyanús!— Az ő keze munkája! Apponyi gróf csöngetett és energikusan szólt le az elnöki székről: — Kérem, tartózkodjanak minden olyan közbeszólástól, a mely a becsületet sértő ítélet jel legével bir, mielőtt a dolog tisztáztatott volna. Az ilyen dolog megrovást érdemel. Nem lehet statáriális uton ítélni! Most a többség tapsolt, Kossuth Ferenc pedig azt fejtegette, hogy a miniszterelnöknek érint-hetetlenül tisztán kell állania a nemzet előtt, vagy pedig azonnal távoznia. Julius Cézár elvált a feleségétől, mert bár az asszony ártatlan volt, a gyanú hozzája tudott férni. — A miniszterelnöknek, folytatta Kossuth, le kell mondania, mert ami történt, új helyzetet teremtett és én magam is kénytelen leszek, ha távozni nem akar, minden erőmmel azon lenni, hogy a maradása lehetetlenné legyen. A szélsőbaloldaliak fölpattantak és úgy tapsolták percekig az elűzött és visszatért vezért. A miniszterelnök nyugodt szoborarcán először látszott most változás, mióta a székében ül, amelyet oly dúsan kiraktak neki — tövissel. Elkomorodott, majd a fejét hirtelen hátravetette, azután is elkezdett ásítozni. Szóra azonban nem nyílt az ajka. Mikor vége lett az ünneplésnek, amelyet a hívek Kossuth Ferencnek rendeztek, megint az elnök szólott. Jelentette, akik a napirend előtti beszédre föliratkoztak, elállottak a szótól. Ezután pedig indítványt tett a kormány hozzájárulásával, hogy ma még csak a parlamenti bizottságot válassza meg a Ház, azután pedig arra az időre, amíg ez a bizottság dolgozik, az üléseit napolja el. 3