Budapesti Hírlap, 1908. november (28. évfolyam, 262-286. szám)
1908-11-01 / 262. szám
1908. november 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (262. sz.) méltán állítható, hogy az osztrák vezetőkörök véleménye eléggé kidomborodik az itteni közérzésben. Stájerország még ma is a németség hegemóniája alatt áll, ami már nem mondható el például a szomszédos Krajnáról, hol a németséget valósággal üldözi a pánszlávizmus. A gráci politikusok véleményében tehát eléggé visszatükröződik a régi osztrák-német politikai iskola, mely elkeseredett tusát viv a mind erősebben terjeszkedő szláv áramlattal. Az események csúcspontján áll a pánszlávizmus terjedése. A gráci egyetem egyik nagytudománya, de a mi közjogunkat, sajnos, ferdén magyarázó, nyugalmazott tanára, Gumplowicz Lajos, a kiváló szociológus, erre nézve érdekesen fejtette ki tapasztalatait egy minapi látogatásom alkalmával. — A dualizmus csődje — úgymond — ma már minden kétségen felül áll. Ami helyes lehetett 1867-ben, azt az idők és viszonyok fejlődése egyenesen lehetetlenné tette a XX. században. A dualizmusnak az az egyik alapelve, hogy Ausztriában a németség kezében legyen a hegemónia. Ámde ez már régen nincs így. Ausztriában nincs üldözöttebb nemzetiség, mint a német. A kormányok már hosszú idő óta mértéktelenül kedveznek a szlávoknak, úgy hogy ezek önhittsége már határt nem ismer. Krajna fővárosában, a német telepítésű Laibakban a községtanács kimondotta, hogy csak szlovén cégtáblákat szabad alkalmazni. Még kétnyelvű táblákat sem tűrnek meg Ausztria egyik koronatartományának székvárosában. A németség helyzete ott napról-napra tarthatatlanabbá válik. Az ott állomásozó 27. gyalogezred tisztikarát épp úgy, mint legénységét bojkottálják, azért, mert német. A vendéglőben, a kávéházakban nem szolgálják ki őket, az utcákon este megtámadják őket, úgy hogy az ezredparancsnokság most már kénytelen volt elrendelni, hogy a legénység tagjainak csak hatos csoportokban szabad sétálni menniök. A környékbeli újságokban majdnem naponként olvashatunk ilyen botrányokról, vagy ezekből származott bírósági tárgyalásokról. És az osztrák kormány, mintha struccpolitikát folytatna, nem akarja mindezt meglátni. Ennek a magyarázata pedig az a nyílt titok, hogy igen magas helyről szintén a szldrofil irányzatot pártolják. Német szellemű lapok sokszor hányják szemére a kormánynak nemtörődömségét, de hasztalan, így aztán északon a csetanukat teremtő nagy hit és a naiv fölfogásnak egy különös keveréke, mely engem annyira meghatott, hogy mialatt az öreg asszonyt ámulva néztem, az én arcomon is könyek peregtek végig. Meg voltam zavarodva, mikor ez az ablak kitárult előttem s azon keresztül egy pillantást vethettem a primitív néplélek rejtelmes világába ... Nagybátyám szerencsésen eligazította Csiborkával a dolgot. Kijelentette neki, hogy a legény hirtelen megőrült és beszámíthatatlan állapotban követte el az öngyilkosságot. Erre a plébános úr engedett s megígérte az egyház közreműködését a temetésen. Mikor nagybátyám ezzel a hírrel a házhoz visszatért, a hálálkodó család szivéről legördült a nehéz kő. Az asszonyok most már a halottal kezdtek foglalkozni. Arcuk nyugodt volt, rendesen ment minden, a fiút legszebb ruhájába öltöztették és virágot raktak rá. A rendes szomorúság honolt, de minden siránkozó kétségbeesés nélkül. A családot nem fenyegette immár szégyen és az eltávozott lelket kárhozat. Az öreg Hidvégi egy pár percre eltűnt s fölhozott a pincéből egy kancsó ujbort, melyet a nagybátyámmal elfogyasztottunk. Igy dukál ez jóravaló háznál. A fiatal Hidvégi azonban az öngyilkosok bozótos temetőjébe került. Ezen már nem lehetett segiteni. De hát ezen nem akadt fönn senki — sem a földön, sem az égben. dele, délen a szlovének mind erősebbekké válnak. Csehország a németségre nézve már elveszett. A délszlávok pedig csak újabb segítséget kaptak abban a valóságban, hogy Boszniát annektálták. Akárhogy oldják is meg azt a nehéz közjogi problémát, hogy Boszniát hova csatolják, a döntő fontosságú tény az marad, hogy a monarkia szláv elemei megint megerősödtek. Ez pedig Magyarországra épp oly káros, mint az ausztriai német hegemóniára. Az öreg tudós ennélfogva a mai alakulata Magyarország és Ausztria sorsát igen sötétnek látja. A németség ily körülmények közt inkább csatlakozik a nagynémet áramlathoz. Magyarországon pedig a magyarságnak — szerinte — nem lesz elég ereje a szláv áramlattal megküzdeni. Megnyugtattam a nagyeszü professzort, hogy mi erősebben tartjuk a szupremáciát odahaza, mint a németek itten. De ennek természetes következménye volna, hogy a németség mibennünk jóbarátot, ne pedig ellenséget lásson. Sajnos, ezt nem tapasztaljuk. Lám, milyen rossz néven vették nekünk, hogy helységneveinket megmagyarosítottük, illetőleg a magyar neveket tettük hivatalosakká, mennyit panaszkodtak Apponyi népoktatási törvénye ellen, az egész művelt világ előtt meghurcoltak miatta s íme, Ausztria egy tartományi fővárosában a németségnek úgyszólván már az élete sem biztos. Hol vannak tehát rendezettebbek állapotok, itt e vagy Magyarországon ! Mikor a híres szociológustól, aki az ausztriai nemzetiségek küzdelmeinek is alapos ismerője (hisz könyvet is írt erről), elbúcsúztam, az utcán nagy tolongásra lettem figyelmessé. Óriási sokadalom futott össze, sőt még a mentők is kivonultak. A klerikális diákok összeverekedtek a német szabadelvűekkel. Ez itt napirenden vált. Mióta Innsbruckban a Wahrmund-ügy fölkorbácsolta az indulatokat, azóta az osztrák diákság körében nincs béke. Két nagy pártra szakadt, melyet persze az illető politikai pártok vezérei irányítanak. A minap is itt, Grácban gyűlést tartott a német népegyesület, hol Hoffmann voh Wellenhof és más osztrák képviselők izgatott beszédeket mondottak, a németséget összetartásra buzdítva, mert különben elpusztul. Az ilyen politikai mozgalmak hatása szélesebb körökben is észlelhető. De a németségre eléggé sajnálatos körülmény, hogy mikor a szlávság mint egy gyűrű veszi mind szorosabban körül, akkor sem tart össze, hanem — mint a diákok példája mutatja— felekezeti, sőt talán inkább politikai fölfogás szerint különválva, ádáz harcot vív egymással. A közoktatásügyi miniszter, Marcnét, mint a Wahrmund-ügyben is megmutatta, habozó, határozatlan ember, aki most is, ahelyett , hogy a diákegyesületeket, az elkeseredett küzdelem táplálóit, betiltotta, vagy legalább a külsőleg is látható jelvények (sapka, nyakkendő stb.). -viselését megtiltotta volna, ezt a kérdést minden egyetem rektorának és szenátusának a hatáskörébe 1 1 ’ *5 utalta. Ezek pedig nem mertek aztán határozni. És igy a klerikálisok nem engedik be az egyetemre a szabadelvűeket, amit aztán ezek nem csak azzal viszonoznak, hogy gúnyos olvasónótát (Rosenkranzlied) énekelnek, hanem fizikailag is megmutatják erejüket, aminek aztán a következménye mindig néhány betört koponya és kificamított kar. Így mulat az osztrák diák! Ilyen képe van ma az osztrák közviszonyoknak. S az állapotok, mint a csehek és németek verekedéséből és a kitört osztrák kormányválságból látni lehet, napról-napra rosszabbak lesznek. A bomlás jelei megdöbbentő erővel jelentkeznek s a választási reform, amelytől gyógyító hatást reméltek a viszálykodó fajok ellenében, a bajokat nem orvosolták, hanem inkább kiélesítették és súlyosbították. Miniszterek utazása. Wekerle Sándor miniszterelnök ma este klopédiai birtokára utazott. A miniszterelnök kedden tér vissza a fővárosba. — Andrássy Gyula, gróf belügyminiszter ma délután Tőketerebesre utazott, ahonnan csak szerdán tér vissza a fővárosba. — Schönaich báró táborszernagy, közös hadügyminiszter ma délután öt órakor Hoffmann Hugó altábornagy, osztályfőnök kíséretében Bécsbe utazott. — Aehrenthal báró közös külügyminiszter ma éjjel Jettel Emil osztályfőnök és(Lägern, báró követ kíséretében Budapestről levésbe utazott. A választójog reformja a külföll. A Páriában megjelenő La, Dépéche d Oriént című napilap, amely a nemzetközi politika egyik legtekintélyesebb orgánuma, érdekes cikket közöl de Brerando Félix tollából az általános választójog magyarországi sorsáról. A cikk írója kifejti, hogy Andrássyt reformjában a magyarfajielsőbbség megőrzésének szempontja vezette és igazolja, hogy ez a nemzeti szempont teljesen, fedi a szabadság általános emberi Az utánzás a művészetben. írta Alexander Bernát. Ezt az elmélkedést mutatványul közöljük Alexander Bernát most megjelent művéből: Művészet: A művészet értékéről, a művészeti nevelésről. A mű két részre szakad. Az első foglalkozik a művészet jelen helyzetével és örök értékével. A második a művészeti nevelésről szól. Az itt közölt mutatvány az első részből való. A szerző vizsgálja azokat a forrásokat, melyekből a művészet ered. Ezek közt van az utánzás is, melynek fogalmát behatóan elemzi. A görög idők óta járja az a fölfogás, hogy a művészet nem egyéb, mint a természet utánzása. Ezt a fölfogást vizsgálja és cáfolja a szerző. Kimutatja, hogy a művészeteknek egy része valóban az utánzással kezdődik, de az utánzás tovább vezeti a művészetet magán az utánzáson túl. Az idevágó fejtegetések utolsó szakasza így hangzik: Az utánzásból ered az alkotás tulajdonképpeni művészi jellegének kifejlése is. Az ember, mint az utánzásobjektuma, elvezet annak az ábrázolásához, ami az életben értékes, elvezet a technikának művészetté avatásához, elvezet a művészetnek az utánzástól való fölszabadulásához. Az utánzásban az alkotó képesség meg van kötve, a művészetben szabaddá válik. Az utánzó művész a hasonlóságot keresi, a művész az életet. Művész szemével nézvén a természetet, fölfedezzük, hogy minden él, és föladatunkká tesszük, hogy a művészet életet ábrázoljon, csak életet, s mindenbe az élet lehelletét lehelje. Ezt az életet, csak a magunk életéből, láthatjuk, érthetjük meg, s saját belsőnk értett meg velünk embertársainkét és azután mindent. Életet ábrázolni: művészet. Az élet ezerféle megnyilatkozását híven meglátni, híven feltüntetni a művészet anyagában, ez a művészet munkája, mely isteni örömet szerez az alkotó művésznek és ehhez némileg hasonlókat annak, ki a művész műve iránt fogékony. Mert az élet ábrázolása életnövelő, életfentartó erő. De ez is a fejlődésnek csak kezdete, van folytatása is. A művész az utánzásban csak ismétli, ami már megvan és rosszul ismétli, mert a természetet ezen az utón nem érhetjük utol, de van más út, melyen még elébe is kerülhetünk. A művész a műalkotásban nem ismétli a természetet, hanem a maga módja szerint reprodukálja, azaz nem a természetet adja, hanem a természetet, amint ő látja, érzi, azaz maga magát adja. Amit a természetben megfigyelt, amit megtanult utánozni, puszta anyaggá válik, iyelvivel szabadon rendelkezik saját életérzéseinek kifejezésére, a maga belső életének ábrázolására. Ez a művészet rejtélyének a végszava. Teknika, megfigyelés és minden egyéb csak elvezet a művészet szentélyéhez, amelyben a művész lelke, a művész egyénisége trónol. Vannak ugyan úgynevezett objektív művészek, kik keveset adnak magukból, csak amit megfigyeltek, de ennek igen egyszerű oka van: nem adhatnak sokat magukból, mert igen keveslik van. Ezek a mesteremberek, a fotográfusok. A művész, jellegzetes, erős, gazdag egyéniség. A művészet egyéniség megnyilatkozása. Az egyéniség egység. Amit hit, tapasztal, gondol, érez, egységes karaktert mutat és egységbe verődik. Minden egymáshoz simul, egymáshoz alkalmazkodik, nem mindig a teoretikus