Budapesti Hírlap, 1908. november (28. évfolyam, 262-286. szám)

1908-11-01 / 262. szám

1908. november 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (262. sz.) méltán állítható, hogy az osztrák vezetőkörök véleménye eléggé kidomborodik az itteni közér­zésben. Stájerország még ma is a németség hege­móniája alatt áll, a­mi már nem mondható el például a szomszédos Krajnáról, hol a németsé­get valósággal üldözi a pánszlávizmus. A gráci politikusok véleményében tehát eléggé vissza­tükröződik a régi osztrák-német politikai iskola, mely elkeseredett tusát viv a mind erősebben terjeszkedő szláv áramlattal. Az események csúcspontján áll a pánszlá­vizmus terjedése. A gráci egyetem egyik nagy­­tudománya, de a mi közjogunkat, sajnos, ferdén magyarázó, nyugalmazott tanára, Gumplowicz Lajos, a kiváló szociológus, erre nézve érdekesen fejtette ki tapasztalatait egy minapi látogatásom alkalmával. — A dualizmus csődje — úgymond — ma már minden kétségen felül áll. A­mi helyes lehe­tett 1867-ben, azt az idők és viszonyok fejlődése egyenesen lehetetlenné tette a XX. században. A dualizmusnak az az egyik alapelve, hogy Ausz­triában a németség kezében legyen a hegemónia. Ámde ez már régen nincs így. Ausztriában nincs üldözöttebb nemzetiség, mint a német. A kormá­nyok már hosszú idő óta mértéktelenül kedvez­nek a szlávoknak, úgy hogy ezek önhittsége már határt nem ismer. Krajna fővárosában, a német telepítésű Laibakban a községtanács kimondotta, hogy csak szlovén cégtáblákat szabad alkalmazni. Még kétnyelvű táblákat sem tűrnek meg Ausz­tria egyik koronatartományának székvárosában. A németség helyzete ott napról-napra tarthatat­lanabbá válik. Az ott állomásozó 27. gyalogezred tisztikarát épp úgy, mint­ legénységét bojkottál­­ják, azért, mert német. A vendéglőben, a kávé­házakban nem szolgálják ki őket, az utcákon este megtámadják őket, úgy hogy az ezredparancs­­nokság most már kénytelen volt elrendelni, hogy a legénység tagjainak csak hatos csoportokban szabad sétálni menniök. A környékbeli újságok­ban majdnem naponként olvashatunk ilyen bot­rányokról, vagy ezekből származott bírósági tár­gyalásokról. És az osztrák kormány, mintha struccpolitikát folytatna, nem akarja mindezt meglátni. Ennek a magyarázata pedig az a nyílt titok, hogy igen magas helyről szinté­n a szldrofil irányzatot pártolják. Német szellemű lapok sok­szor hányják szemére a kormánynak nemtörő­dömségét, de hasztalan, így aztán északon a cse­tanukat teremtő nagy hit és a naiv fölfogásnak egy különös keveréke, mely engem annyira meg­hatott, hogy mialatt az öreg asszonyt ámulva néztem, az én arcomon is könyek peregtek végig. Meg voltam zavarodva, mikor ez az ablak ki­tárult előttem s azon keresztül egy pillantást vet­hettem a primitív néplélek rejtelmes világába ... Nagybátyám szerencsésen eligazította Csi­­borkával a dolgot. Kijelentette neki, hogy a legény hirtelen megőrült és beszámíthatatlan állapotban követte el az öngyilkosságot. Erre a plébános úr engedett s megígérte az egyház köz­reműködését a temetésen. Mikor nagybátyám ezzel a hírrel a házhoz visszatért, a hálálkodó család szivéről legördült a nehéz kő. Az asszonyok most már a halottal kezdtek foglalkozni. Arcuk nyugodt volt, rende­sen ment minden, a fiút legszebb ruhájába öltöz­tették és virágot raktak rá. A rendes szomorúság honolt, de minden siránkozó kétségbeesés nélkül. A családot nem fenyegette immár szégyen és az eltávozott lelket kárhozat. Az öreg Hidvégi egy pár percre eltűnt s fölhozott a pincéből egy kancsó ujbort, melyet a nagybátyámmal elfo­gyasztottunk. Igy dukál ez jóravaló háznál. A fiatal Hidvégi azonban az öngyilkosok bozótos temetőjébe került. Ezen már nem­ lehe­tett segiteni. De hát ezen nem akadt fönn senki — sem a földön, sem az égben. dele, délen a szlovének mind erősebbekké válnak. Csehország a németségre nézve már elveszett. A délszlávok pedig csak újabb segítséget kaptak abban a valóságban, hogy Boszniát annektálták. Akárhogy oldják is meg azt a nehéz közjogi problémát, hogy Boszniát hova csatolják, a döntő fontosságú tény az marad, hogy a monarkia szláv elemei megint megerősödtek­. Ez pedig Ma­gyarországra épp oly káros, mint az ausztriai német hegemóniára. Az öreg tudós ennélfogva a mai alakulata Magyarország és Ausztria sorsát igen sötétnek látja. A németség ily körülmények közt inkább csatlakozik a nagyném­et áramlathoz. Magyaror­szágon pedig a magyarságnak — szerinte — nem lesz elég ereje a szláv áramlattal meg­küzdeni. Megnyugtattam a nagyeszü professzort, hogy mi erősebben tartjuk a szupremáciát oda­haza, mint a németek itten. De ennek természe­tes következménye volna, hogy a németség mi­­bennünk jóbarátot, ne pedig ellenséget lásson. Sajnos, ezt nem tapasztaljuk. Lám, milyen rossz néven vették nekünk,­ hogy helységneveinket megmagyarosítottük, illetőleg a magyar neveket tettük hivatalosakká, mennyit panaszkodtak Apponyi népoktatási törvénye ellen, az egész mű­velt világ előtt meghurcoltak miatta s íme, Ausz­tria egy tartományi fővárosában a németségnek úgyszólván már az élete sem biztos. Hol vannak tehát rendezettebbek állapotok, itt e vagy Ma­gyarországon ! Mikor a híres szociológustól, a­ki az ausz­triai nemzetiségek küzdelmeinek is alapos isme­rője (hisz könyvet is írt erről), elbúcsúztam, az utcán nagy tolongásra­­ lettem figyelmessé. Óriási sokadalom futott össze, sőt még a mentők is kivonultak. A klerikális diákok összevereked­tek a német szabadelvűekkel. Ez itt napirenden vált. Mióta­ Innsbruckban a Wahrmund-ügy föl­korbácsolta az indulatokat, azóta az osztrák diák­ság körében nincs béke. Két nagy pártra sza­kadt, melyet persze az illető politikai pártok ve­zérei irányítanak. A minap is itt, Grácban gyű­lést tartott a német népegyesület, hol Hoffmann voh Wellenhof és más osztrák képviselők izgatott beszédeket mondottak, a németséget összetartásra buzdítva, mert különben elpusztul. Az ilyen po­litikai mozgalmak hatása szélesebb körökben is észlelhető. De a németségre eléggé sajnálatos­ kö­rülmény, hogy mikor a szlávság mint egy gyűrű veszi mind szorosabban körül, akkor sem tart össze, hanem — mint a diákok példája mutatja­­— felekezeti, sőt talán inkább politikai fölfogás szerint különválva, ádáz harcot vív egymással. A közoktatásügyi miniszter, Marcn­ét, mint a Wahrmund-ü­gyben is megmutatta, habozó,­ hatá­rozatlan ember, a­ki most is, a­helyett , hogy­ a diákegyesületeket, az elkeseredett küzdelem táp­lálóit, betiltotta, vagy legalább a külsőleg is lát­ható jelvények (sapka, nyakkendő stb.). -viselé­sét megtiltotta volna, ezt a kérdést minden egye­tem rektorának és szenátusának a hatáskörébe 1 1 ’ *5 utalta. Ezek pedig nem mertek aztán határozni. És igy a klerikálisok nem engedik be az egye­­temre a szabadelvűeket, a­mit aztán ezek nem csak azzal viszonoznak, hogy gúnyos olvasónótát (Rosenkranzlied) énekelnek, hanem fizikailag is megmutatják erejüket, a­minek aztán a­ követ­kezménye mindig néhány betört koponya és ki­ficamított kar. Így mulat az osztrák diák! Ilyen képe van ma az osztrák közviszo­nyoknak. S az állapotok, mint a csehek és né­metek verekedéséből és a kitört osztrák kormány­­válságból látni lehet, napról-napra rosszabbak lesznek. A bomlás jelei megdöbbentő erővel je­lentkeznek s a választási reform, a­melytől gyó­gyító hatást reméltek a viszálykodó fajok ellené­ben, a bajokat nem orvosolták, hanem inkább kiélesítették és súlyosbították. Miniszterek utazása. Wekerle Sándor mi­niszterelnök ma este klopédiai birtokára utazott. A miniszterelnök kedden tér vissza a fővárosba. — Andrássy Gyula, gróf belügyminiszter ma délután Tőket­er­ebesre utazott, a­honnan csak szerdán t­ér vissza a fővárosba. — Schönaich báró táborszernagy, közös hadügyminiszter ma délután öt órakor Hoffmann Hugó altábornagy, osztályfőnök kíséreté­ben Bécsbe utazott. — Aehrenthal báró közös kül­ügyminiszter ma éjjel Jettel Emil osztályfőnök és­­(Lägern, báró követ kíséretében Budapestről levésbe utazott. A választójog­ reformja a külföl­­­­l­. A Páriában megjelenő La, Dépéch­e d Oriént című napi­lap, a­mely a nemzetközi politika egyik legtekinté­lyesebb orgánuma, érdekes cikket közöl de Brerando Félix tollából az általános választójog magyarországi sorsáról. A­ cikk írója kifejti, hogy Andrássyt­ re­formjában a magyar­­faji­­elsőbbség megőrzésének szempontja vezette és igazolja, hogy ez a nemzeti szempont teljesen, fedi a szabadság általános emberi Az utánzás a művészetben. írta Alexander Bernát. Ezt az elmélkedést mutatványul közöljük Alexander Bernát most megjelent művéből: Művészet: A művészet értékéről, a művészeti nevelésről. A mű két részre szakad. Az első fog­lalkozik a művészet jelen helyzetével és örök értékével. A második a művészeti nevelésről szól. Az itt közölt mutatvány az első részből való. A szerző vizsgálja azokat a forrásokat, melyekből a művészet ered. Ezek közt van az utánzás is, melynek fogalmát behatóan elemzi. A görög idők óta járja az a fölfogás, hogy a művészet nem egyéb, mint a természet utánzása. Ezt a fölfogást vizsgálja és cáfolja a szerző. Kimutatja, ho­gy a művészeteknek egy része valóban az utánzással kezdődik, de az utánzás tovább vezeti a művé­szetet magán az utánzáson túl. Az idevágó fejte­getések utolsó szakasza így hangzik: Az utánzásból ered az alkotás tulajdonkép­peni művészi jellegének kifejlése is. Az ember, mint az utánzás­­objektuma, elvezet annak az ábrázolásához, a­mi az életben értékes, elvezet a technikának művészetté avatásához, elvezet a mű­vészetnek az utánzástól való fölszabadulásához. Az utánzásban az alkotó képesség meg van kötve, a művészetben szabaddá válik. Az utánzó művész a hasonlóságot keresi, a művész az életet. Művész szemével nézvén a természetet, fölfedez­zük, hogy minden él, és föladatunkká tesszük, hogy a művészet életet ábrázoljon, csak életet, s mindenbe az élet lehelletét lehelje. Ezt az életet,­­ csak a magunk életéből, láthatjuk, érthetjük meg, s saját belsőnk értett meg velünk embertársainkét és azután mindent. Életet ábrázolni: művészet. Az élet ezerféle megnyilatkozását híven meg­látni, híven feltüntetni a művészet anyagában, ez a művészet­ munkája, mely isteni örömet sze­rez az alkotó művésznek és­ ehhez némileg hason­lókat annak, ki a művész műve iránt fogékony. Mert az élet ábrázolása életnövelő, életfen­­tartó erő. De ez is a fejlődésnek csak kezdete, van folytatása is. A művész az­ utánzásban csak is­métli, a­mi már megvan és rosszul ismétli, mert a természetet ezen az utón nem érhetjük utol, de van más út, melyen még elébe is kerülhetünk. A művész a műalkotásban nem ismétli a termé­szetet, hanem a maga módja szerint reprodu­kálja, azaz nem a természetet adja, hanem a ter­mészetet, a­mint ő látja, érzi, azaz­ maga magát adja. A­mit a természetben megfigyelt, a­mit megtanult utánozni, puszta anyaggá válik, iyelv­­ivel szabadon rendelkezik saját életérzéseinek ki­fejezésére, a maga belső életének ábrázolására. Ez a művészet rejtélyének a végszava. Teknika, megfigyelés és minden egyéb csak elvezet a mű­vészet szentélyéhez, a­melyben a művész lelke, a művész egyénisége trónol. Vannak ugyan úgy­nevezett objektív művészek, kik keveset adnak magukból, csak a­mit megfigyeltek, de ennek igen egyszerű oka van: nem adhatnak sokat ma­gukból, mert igen keveslik van. Ezek a mester­emberek, a fotográfusok. A művész, jellegzetes, erős, gazdag egyéniség. A művészet egyéniség megnyilatkozása. Az egyéniség egység. A­mit hit, tapasztal, gondol, érez, egységes karaktert mutat és­ egy­ségbe­ verődik. Minden egymáshoz simul, egy­máshoz alkalmazkodik, nem mindig a teoretikus

Next