Budapesti Hírlap, 1911. október(31. évfolyam, 233-258. szám)

1911-10-01 / 233. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP (233. sz.) 1911. október 1. emberi"aftitizálót fog megkívánni". És fia" a kitűnő, francia katonáknak, a­kiket az idegen légió halálkereső hősei támogat­tak,­ évtizedek kellettek Tunisz megszál­lásának­­véghezvitelére, az olasz had­sereg sem végezhet rövidebb idő alatt még akkor sem, ha semmi szervezett ellentállásra nem talál. Ha pedig a török kormány erélye­sebb eljárásra határozza el magát s ki­hirdeti a szent háborút, a­mire két­ olyan tekintélyes konstantinápolyi­ újság mu­tat rá, mint a Le Jeune Tire és a Tanin, akkor Olaszország többet fog áldozni pénzben és emberben Tripoliszért, mint a­mennyit megér. Mert a tájékozott em­berek azt mondják ugyan, hogy Tripo­lisz alkalmas az olaszok településére s nem gyümölcstélén munkatér. De hogy megvannak-e Olaszországnak az efféle kulturmunkára szükséges százmilliói, igen nagy kérdés. * A dolog tehát úgy áll, hogy Tö­rökországot sok körülmény biztatja az olasz követelések és támadások vissza­­­utasítására. Ellenben az a haszon, a­mit Olaszország tripoliszi vállalkozásától re­mél, még kétséges, vagy legalább is messze van. Lehetséges,­­hogy. ."Olaszor­szág a prédálás gyakorlati sikeressége szempontjából jól választotta meg az időt Törökország egy darabjának elvé­telére, a­mikor az ottomán birodalmat belső háborúk súlyos anyagi és belpoliti­kai következései nyomják. Hogy az oto­­pián­ birodalmat akkor éri ilyen támadás, a­mikor új vezetői azon dolgoznak, hogy közelebb hozzák a keresztény civi­­lizációhoz ,s ' modern, állami szel­lemet',' rendet és kultúrát honosítsanak meg az eddig a népek közösségén félig kívü­l állott birodalomba: a nagy és nemes törekvések nem éppen példátlan tragi­kuma. De ne ijedjenek meg török bará­taink azon, hogy nehéz munkájuk mind­untalan újabb meg újabb akadályokra bukkan­ A természet rendje, a fejlődés örök­­törvényei mégis­­nekik, fognak iga­zat adni. A háború és a hármas szövetség. Bécs, szept. 30. (Alkalmi tudósítónktól.­) Az európai hatal­mak gyarmatpolitikája újra teljes aktivitásba jutott. A föld felosztásáról való lekésés aggo­dalma a jövőjüket féltő európai népeket határo­zott lépésekre ösztökéli. Abban a pillanatban, a­mint biztosítottnak látszott, hogy Franciaország és Németország meg fognak egyezni Marokkó jövőjéről, vagyis hogy Franciaország ráteszi kezét a­ serif­ birodalomra, Németország pedig óriás földterületekkel gyarapítja nyugat-afrikai gyarmatát, a gyarmati láz­ hatalmába kerítette Olaszországot is. Az olasz közvéleményben het­­eken át lappangott, míg végre vehemens erővel kitört ez a láz. A tripoliszi tengerpart stratégiai jelentősége, a foglalásnak óriás gazdasági ki­látásai keltették életre a hódítás vágyát. Ezek az aspirációk valójában már a ki­rályság egyesülése napján megszülettek. Kriszpi újra meg újra hangoztatta Tripolisz rendkívüli értékét Olaszországra nézve, de honfitársai akkor nem értették meg. Mazzini műveiben számtalanszor az olasz nemzet képzelete elé állította azt a még hatalmasabb célt, hogy az észak-afrikai óriás birodalomban az olaszok mint a régi római nemzet utódai uralkodjanak. A ma már francia Tunisz évtizedeken át olyan kívánatos volt az olaszoknak, mint a kevésbbé termékeny és egészségtelen éghajlatú Tripolisz. S épp Franciaország tuniszi hódítása szabta meg az olasz politika súlyos következményekkel járó új irányát és járult hozzá Olaszországnak a középeurópai hatalmakhoz való csatlakozásá­hoz. "Azok a szerződések, melyeket Olaszország Magyarországgal és Ausztriával és Németország­gal kötött, bizonyos­­mértékben ama bardói szerződés pszichológiai pandanjainak tekinthe­­tők, a mely oly különös módon jött létre s a francia fenyegetés hatása alatt néhány óra múlva a tuniszi bége aláírásával rendelkezett. Franciaország később fölismerte azt a hibát, a melyet azzal követett el, hogy Olasz­ország igényeit oly brüszk módon meghiúsította s Olaszországot elidegenítette magától. A vég­ből, hogy ezt a hibát jóvátegye és Olaszországot a hármas szövetségtől elvonja, azt az ígéretet adta az olaszoknak, hogy a­mint az órát elérke­zettnek látják, szabad kezet ad nekik Tripolisz Iffiálmukba 'szorítészére. Értsük meg jól: nertrezt, a török provinciát, hanem csak az említett­ ígé­retet adta Franciaország. Az utolsó években még ennek az ígéretnek értékét is leszállította azzal, hogy Tripolisznak a tengerpartnál érté­­­­kesebb alsó vidékét gyarmati aspirációinak körébe vonta. " Ezeket az előzményeket kell szem előtt tartani, ha kellően akarjuk értékelni azt a kö­rülményt, hogy Franciaország és Anglia ezeket a viszonyokat újra ama kísérletre akarják föl­használni, hogy Olaszországot a hármas szövet­­­ségtől elidegenítsék. A nyugati államok tehát belelovalták Olaszországot ebbe a hadi vállal­kozásba s ha most ezek a hatalmak attól való félelmükben, hogy a mohamedán fanatizmus a­ maguk gyarmataiban is kitör, Olaszország akcióját sajtójukban rablóhadjáratnak minősí­tik és kijelentik, hogy ezt a lépést Olaszország egy barátja se helyeselheti: ez a hirtelen és lát­­­­szólagos fordulat csak hiányosan födi el a nyu­gati hatalmak által Tripolisszal­ szemben köve­telt politikája vezérmotívumát. Ha csak egy percig is kételkedtünk volna abban, hogy ez a motívum a nyugati hatalmak amaz óhajának felel meg, hogy a hármas szövetség egységét megbontsák, a Novoje Vremja brutális in­­i diszkréciója eléggé meg nem hálálható módon kinyitotta a szemünket. Ez a lap ugyanis most egyszerre nagy nyomatékkal kijelenti, hogy Oroszországnak Fr­anciaországért és Angliáért a tűzbe kell menni és a tripoliszi kérdésben való nem érdekeltségét már az olasz barátság megőrzésére való tekintettel is nyíltan kell han­goztatni. 11 *:• i li» -A' Azt hisszük azonban, hogy ezek a cselszö­vések nem vezetnek a kívánt eredményre. Nem felejtettük el, hogy az annexiós válság alatt ugyanerről az oldalról hasonló kísérletek történ­tek, a­melyek azután azzal végződtek, hogy utána Olaszo­rszág szorosabban, mint valaha, sőt mondhatjuk, hogy, Ő a szövetség fönnállása óta bizonyos szívességgel, először csatlakozott a hármas Szövetséghez. Az utóbbi napokban is, a­mikor Olaszország jobban rá volt utalva az igazi barátok megbízhatóságára, mint bármi­kor, szimpatikus és fölötte természetes módon nyilatkozott meg az olasz népnek szövetségesei hűségébe vétett hite. Ezek a szövetségesek pedig kellően méltányolják Olaszország évtizedes milyen olcsón vásárolt mindent.) A Pestre uta­zásnak első kalandja az, hogy a villamoson a száz koronással akar fizetni, s miután a kalauz ezt határozottan visszautasítja, végre is kényte­len egy ismeretlen úrtól tíz krajcárt kölcsön­kérni. Ez már oly sokszor előfordult, hogy vala­hányszor egy ismeretlen urat látok a villamo­son, mindig kísértésbe jövök, hogy megszólít­sam: ugyan kérem, nem tartozik magának is a feleségem tíz krajcárral? No de ez se tartozik a dologhoz, hagyjuk tehát. Berta néni és a feleségem a Ferenciek­­terén találkoznak. Sétálnak egy darabig, végre bevonulnak egy boltba. Mély és meleg üdvöz­letek a segédek részéről, a­kik sablonszerűen minden asszonytól a nyaralás eredményét kér­dezik. Azután áttérnek a drágaságra, a cselé­dekre, még valami napi eseményt, mint a Gio­­conda elrablását, letárgyalnak s aztán áttérnek a bevásárlásokra. Az én feleségem valami belső osztályba vonul, Berta néni kívül marad és ki­adja a rendeletet, hogy neki vörös szöveteket mutassanak. A józan ész azt parancsolja, hogy ha va­laki vörös szövetet rendel és tényleg vörös szö­vetet tesznek eléje, azt megveszi, kifizeti és a dolog rendben van. Igen? A­ki ezt hiszi, az vajmi kevéssé ismeri az asszonyi agy­velőt. A se­géd Berta néni elé zúdított egy tömeg vöröset, ő nagysága hidegen végignézett rajta, végre arca megvető kifejezést öltött és fitymálóan igy szólt:­­—Ez nem elég vörös. A segéd hátrafordul, valaminek megfogja a csücskét, egyet ránt rajta s újabb vörös tenger zuh­og Berta néni elé. Végre megszűnik a zulat­­tag s a segéd kérdőleg néz ő nagyságára, a ki megszólal:­­ — Hova gondol, az istenért? Micsoda durva színek! Olyan rikító, hogy a legszelídebb bika is megvadulna tőle. Hát kérem, azt én is tudom, hogy vörös és vörös közt van különbség. Hogy van bíbor­vörös,­ vérvörös, céklavörös, de bizony nagy különbséget nem tudok köztük tenni. A harma­dik vörösnél a szemem már káprázik s attól kezdve már egyformának lát mindent. Arról azonban fogalma sincs embernek, hogy az asz­­szonyi szem hányféle vöröset tud felfedezni. És az a szerencsétlen vértanú, a kereskedősegéd nem veszíti el türelmét. Oh nem, sőt mulat, mert most következik a becsapás. Azt mondja, hogy most jönnek az extra színek, azzal bemegy, egy mellékszobába és kihoz onnan tökéletesen ugyanolyan vörös szöveteket, mint a­milyeneket már itt kiteregetett. És megvan az a nagy elégté­tele, hogy Berta néni elégedett morgással meg­szólal: — Na lássa, ez már egészen más. Jámbor halandó, ugy­e azt hiszed, hogy most már vége van a vásárlásnak! Nem. Berta­ néni még legalább háromnegyed óráig turkan burkálja a szöveteket. Aztán egy végre ráüt és azt mondja: Ez az! A segéd vad kéjjel ráveti magát a megje­lölt helyre s kiránt vagy tiz röfot, , — Mennyi tetszik ? Berta néni nem felel. Zavart mosoly ját­szadozik arcán. Kihivatja a szomszéd helyiség­ből a feleségemet, eléje tárja a kiválasztott szö­vetet és kérdi:­­ — Mit gondolsz, Kató, jó lesz­ ez? — Az a kérdés, hogy mire?­ .­­ Berta néni zavartan köhint egypárat, leül egy szék­re és így felel: — Tudod, édesem, ennek nagy históriája van. A Lonci unokámról van szó. Pista fiam kislányáról... '­­ — Ilyen vörös ruhát akar neki csináltatni? — Oh dehogy. Tudod, hogy tavaly hatal­mas, egy méter magas mikulást vettem neki Miklós napkor. — Igen. S aztán? — Loncika annyira megszerette ezt a mikulást, hogy tavaly óta tartogatja, ápolgat­ja és gondját viseli. De képzeld, micsoda szeren­csétlenség történt szegénnyel.. .■

Next