Budapesti Hírlap, 1911. október(31. évfolyam, 233-258. szám)
1911-10-01 / 233. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP (233. sz.) 1911. október 1. emberi"aftitizálót fog megkívánni". És fia" a kitűnő, francia katonáknak, akiket az idegen légió halálkereső hősei támogattak, évtizedek kellettek Tunisz megszállásánakvéghezvitelére, az olasz hadsereg sem végezhet rövidebb idő alatt még akkor sem, ha semmi szervezett ellentállásra nem talál. Ha pedig a török kormány erélyesebb eljárásra határozza el magát s kihirdeti a szent háborút, amire két olyan tekintélyes konstantinápolyi újság mutat rá, mint a Le Jeune Tire és a Tanin, akkor Olaszország többet fog áldozni pénzben és emberben Tripoliszért, mint amennyit megér. Mert a tájékozott emberek azt mondják ugyan, hogy Tripolisz alkalmas az olaszok településére s nem gyümölcstélén munkatér. De hogy megvannak-e Olaszországnak az efféle kulturmunkára szükséges százmilliói, igen nagy kérdés. * A dolog tehát úgy áll, hogy Törökországot sok körülmény biztatja az olasz követelések és támadások visszautasítására. Ellenben az a haszon, amit Olaszország tripoliszi vállalkozásától remél, még kétséges, vagy legalább is messze van. Lehetséges,hogy. ."Olaszország a prédálás gyakorlati sikeressége szempontjából jól választotta meg az időt Törökország egy darabjának elvételére, amikor az ottomán birodalmat belső háborúk súlyos anyagi és belpolitikai következései nyomják. Hogy az otopián birodalmat akkor éri ilyen támadás, amikor új vezetői azon dolgoznak, hogy közelebb hozzák a keresztény civilizációhoz ,s ' modern, állami szellemet',' rendet és kultúrát honosítsanak meg az eddig a népek közösségén félig kívül állott birodalomba: a nagy és nemes törekvések nem éppen példátlan tragikuma. De ne ijedjenek meg török barátaink azon, hogy nehéz munkájuk minduntalan újabb meg újabb akadályokra bukkan A természet rendje, a fejlődés öröktörvényei mégisnekik, fognak igazat adni. A háború és a hármas szövetség. Bécs, szept. 30. (Alkalmi tudósítónktól.) Az európai hatalmak gyarmatpolitikája újra teljes aktivitásba jutott. A föld felosztásáról való lekésés aggodalma a jövőjüket féltő európai népeket határozott lépésekre ösztökéli. Abban a pillanatban, amint biztosítottnak látszott, hogy Franciaország és Németország meg fognak egyezni Marokkó jövőjéről, vagyis hogy Franciaország ráteszi kezét a serif birodalomra, Németország pedig óriás földterületekkel gyarapítja nyugat-afrikai gyarmatát, a gyarmati láz hatalmába kerítette Olaszországot is. Az olasz közvéleményben heteken át lappangott, míg végre vehemens erővel kitört ez a láz. A tripoliszi tengerpart stratégiai jelentősége, a foglalásnak óriás gazdasági kilátásai keltették életre a hódítás vágyát. Ezek az aspirációk valójában már a királyság egyesülése napján megszülettek. Kriszpi újra meg újra hangoztatta Tripolisz rendkívüli értékét Olaszországra nézve, de honfitársai akkor nem értették meg. Mazzini műveiben számtalanszor az olasz nemzet képzelete elé állította azt a még hatalmasabb célt, hogy az észak-afrikai óriás birodalomban az olaszok mint a régi római nemzet utódai uralkodjanak. A ma már francia Tunisz évtizedeken át olyan kívánatos volt az olaszoknak, mint a kevésbbé termékeny és egészségtelen éghajlatú Tripolisz. S épp Franciaország tuniszi hódítása szabta meg az olasz politika súlyos következményekkel járó új irányát és járult hozzá Olaszországnak a középeurópai hatalmakhoz való csatlakozásához. "Azok a szerződések, melyeket Olaszország Magyarországgal és Ausztriával és Németországgal kötött, bizonyosmértékben ama bardói szerződés pszichológiai pandanjainak tekinthetők, a mely oly különös módon jött létre s a francia fenyegetés hatása alatt néhány óra múlva a tuniszi bége aláírásával rendelkezett. Franciaország később fölismerte azt a hibát, a melyet azzal követett el, hogy Olaszország igényeit oly brüszk módon meghiúsította s Olaszországot elidegenítette magától. A végből, hogy ezt a hibát jóvátegye és Olaszországot a hármas szövetségtől elvonja, azt az ígéretet adta az olaszoknak, hogy amint az órát elérkezettnek látják, szabad kezet ad nekik Tripolisz Iffiálmukba 'szorítészére. Értsük meg jól: nertrezt, a török provinciát, hanem csak az említett ígéretet adta Franciaország. Az utolsó években még ennek az ígéretnek értékét is leszállította azzal, hogy Tripolisznak a tengerpartnál értékesebb alsó vidékét gyarmati aspirációinak körébe vonta. " Ezeket az előzményeket kell szem előtt tartani, ha kellően akarjuk értékelni azt a körülményt, hogy Franciaország és Anglia ezeket a viszonyokat újra ama kísérletre akarják fölhasználni, hogy Olaszországot a hármas szövetségtől elidegenítsék. A nyugati államok tehát belelovalták Olaszországot ebbe a hadi vállalkozásba s ha most ezek a hatalmak attól való félelmükben, hogy a mohamedán fanatizmus a maguk gyarmataiban is kitör, Olaszország akcióját sajtójukban rablóhadjáratnak minősítik és kijelentik, hogy ezt a lépést Olaszország egy barátja se helyeselheti: ez a hirtelen és látszólagos fordulat csak hiányosan födi el a nyugati hatalmak által Tripolisszal szemben követelt politikája vezérmotívumát. Ha csak egy percig is kételkedtünk volna abban, hogy ez a motívum a nyugati hatalmak amaz óhajának felel meg, hogy a hármas szövetség egységét megbontsák, a Novoje Vremja brutális ini diszkréciója eléggé meg nem hálálható módon kinyitotta a szemünket. Ez a lap ugyanis most egyszerre nagy nyomatékkal kijelenti, hogy Oroszországnak Franciaországért és Angliáért a tűzbe kell menni és a tripoliszi kérdésben való nem érdekeltségét már az olasz barátság megőrzésére való tekintettel is nyíltan kell hangoztatni. 11 *:• i li» -A' Azt hisszük azonban, hogy ezek a cselszövések nem vezetnek a kívánt eredményre. Nem felejtettük el, hogy az annexiós válság alatt ugyanerről az oldalról hasonló kísérletek történtek, amelyek azután azzal végződtek, hogy utána Olaszország szorosabban, mint valaha, sőt mondhatjuk, hogy, Ő a szövetség fönnállása óta bizonyos szívességgel, először csatlakozott a hármas Szövetséghez. Az utóbbi napokban is, amikor Olaszország jobban rá volt utalva az igazi barátok megbízhatóságára, mint bármikor, szimpatikus és fölötte természetes módon nyilatkozott meg az olasz népnek szövetségesei hűségébe vétett hite. Ezek a szövetségesek pedig kellően méltányolják Olaszország évtizedes milyen olcsón vásárolt mindent.) A Pestre utazásnak első kalandja az, hogy a villamoson a száz koronással akar fizetni, s miután a kalauz ezt határozottan visszautasítja, végre is kénytelen egy ismeretlen úrtól tíz krajcárt kölcsönkérni. Ez már oly sokszor előfordult, hogy valahányszor egy ismeretlen urat látok a villamoson, mindig kísértésbe jövök, hogy megszólítsam: ugyan kérem, nem tartozik magának is a feleségem tíz krajcárral? No de ez se tartozik a dologhoz, hagyjuk tehát. Berta néni és a feleségem a Ferenciekterén találkoznak. Sétálnak egy darabig, végre bevonulnak egy boltba. Mély és meleg üdvözletek a segédek részéről, akik sablonszerűen minden asszonytól a nyaralás eredményét kérdezik. Azután áttérnek a drágaságra, a cselédekre, még valami napi eseményt, mint a Gioconda elrablását, letárgyalnak s aztán áttérnek a bevásárlásokra. Az én feleségem valami belső osztályba vonul, Berta néni kívül marad és kiadja a rendeletet, hogy neki vörös szöveteket mutassanak. A józan ész azt parancsolja, hogy ha valaki vörös szövetet rendel és tényleg vörös szövetet tesznek eléje, azt megveszi, kifizeti és a dolog rendben van. Igen? Aki ezt hiszi, az vajmi kevéssé ismeri az asszonyi agyvelőt. A segéd Berta néni elé zúdított egy tömeg vöröset, ő nagysága hidegen végignézett rajta, végre arca megvető kifejezést öltött és fitymálóan igy szólt:—Ez nem elég vörös. A segéd hátrafordul, valaminek megfogja a csücskét, egyet ránt rajta s újabb vörös tenger zuhog Berta néni elé. Végre megszűnik a zulattag s a segéd kérdőleg néz ő nagyságára, a ki megszólal: — Hova gondol, az istenért? Micsoda durva színek! Olyan rikító, hogy a legszelídebb bika is megvadulna tőle. Hát kérem, azt én is tudom, hogy vörös és vörös közt van különbség. Hogy van bíborvörös, vérvörös, céklavörös, de bizony nagy különbséget nem tudok köztük tenni. A harmadik vörösnél a szemem már káprázik s attól kezdve már egyformának lát mindent. Arról azonban fogalma sincs embernek, hogy az aszszonyi szem hányféle vöröset tud felfedezni. És az a szerencsétlen vértanú, a kereskedősegéd nem veszíti el türelmét. Oh nem, sőt mulat, mert most következik a becsapás. Azt mondja, hogy most jönnek az extra színek, azzal bemegy, egy mellékszobába és kihoz onnan tökéletesen ugyanolyan vörös szöveteket, mint amilyeneket már itt kiteregetett. És megvan az a nagy elégtétele, hogy Berta néni elégedett morgással megszólal: — Na lássa, ez már egészen más. Jámbor halandó, ugye azt hiszed, hogy most már vége van a vásárlásnak! Nem. Berta néni még legalább háromnegyed óráig turkan burkálja a szöveteket. Aztán egy végre ráüt és azt mondja: Ez az! A segéd vad kéjjel ráveti magát a megjelölt helyre s kiránt vagy tiz röfot, , — Mennyi tetszik ? Berta néni nem felel. Zavart mosoly játszadozik arcán. Kihivatja a szomszéd helyiségből a feleségemet, eléje tárja a kiválasztott szövetet és kérdi: — Mit gondolsz, Kató, jó lesz ez? — Az a kérdés, hogy mire? . Berta néni zavartan köhint egypárat, leül egy székre és így felel: — Tudod, édesem, ennek nagy históriája van. A Lonci unokámról van szó. Pista fiam kislányáról... ' — Ilyen vörös ruhát akar neki csináltatni? — Oh dehogy. Tudod, hogy tavaly hatalmas, egy méter magas mikulást vettem neki Miklós napkor. — Igen. S aztán? — Loncika annyira megszerette ezt a mikulást, hogy tavaly óta tartogatja, ápolgatja és gondját viseli. De képzeld, micsoda szerencsétlenség történt szegénnyel.. .■