Budapesti Hírlap, 1913. október(33. évfolyam, 232-258. szám)
1913-10-01 / 232. szám
1913. október 1. BUDAPESTI HÍRLAP (232. sz.)3 kép, amit e reformmozgalmak legkiválóbb előharcosai, Deák Ferenc, Eötvös József és Horváth Boldizsár az igazságszolgáltatás és közigazgatás szétválasztásának nagy gondolatával alkottak. S e dicsőséggel teljes, eszmékben gazdag múlttal szemben a jelenlegi állapotunk vizsgálatánál elénk tárul a sorvadás, az a szomorú kép, amit a változott viszonyok okozta követelményeknek meg nem felelő, mai igazságügyi szervezet rombadőlése nyújt. A jogkereső, az igazságot kérő közönség nem egyszer az elkeseredettség mély és tehetetlen fájdalom érzetével távozik az igazságszolgáltatás templomnak hitt csarnokaiból. Hiába küzd a kultúra, a társadalom és az egyén a mai szervezet romjain. Az általánosításra törekvő kritika naponta tépi és rombolja az igazságszolgáltatás igazságosságába vetett hitet, a nemzet bizalmát. Odajutottunk, hogy Deák Ferenc és Horváth Boldizsár nagy alkotását, nemhogy fejlesztették volna, hanem folytonosan és állandóan hanyatlott és ma már recsegve roskadoz. Az időközi törvénybeli és rendeleti rendeltezések meggátolták a fejlődését. S amily szomorú a kép kifelé, épp oly sivár a bírák és bírósági alkalmazottak belső élete dolgában is. Nem szólok, — mert nem tartom illőnek — a bírák anyagi helyzetéről. Nem szólok az időközi törvényhozás ama rendelkezéséről sem, amely, a modern magyar igazságszolgáltatás alaptörvényében, az 1869: IV. törvénycikk 1. szakaszában kifejezett alkotmányjogi garanciális elv mellőzésével, a bíráknak a közigazgatási tisztviselők általános státusába való beolvasztását szükségesnek vélte. De megemlékezem a jelenlegi szervezeti szabályok ama rendelkezéseiről, amelyek a bírót a bírói funkciójától elvonják. Az állam e mellett az elavult szervezeti rendszer mellett kénytelen több bírót, majdnem kétszer annyit alkalmazni, mint amennyi bíróra az államnak tulajdonképp szüksége van. S a bírót, a bírói államhatalom önálló és független gyakorlóját oly széleskörű igazságügyi közigazgatási teendőkkel terheli meg, amelyeknek elvégzésére a bíró nagy képzettségére s a bíró tudományos műveltségére szükség nincs. Volt ugyan az eredeti szervezeti törvény megalkotása óta is idő, amikor az igazságügyi kormányzat élén oly nagy államférfiak állottak, akiknek alkotásait dicsőség illeti. Csak megvényre már születésekor rávetné árnyékát a korai pusztulás. Ennek a vidéknek ihletett költője Katona, ennek a vidéknek lelke adja meg művészetének alaphangját. S ezért ítéli meg elfogultan, aki fejlődésében csak az ember küzdelmének, szenvedéseinek tükörképét látja. Fejlődése nyílegyenes vonal, mely attól a perctől fogva, mikor a művész önmagát megtalálta, kitérés és zökkenés nélkül haladt kitűzött célja felé. Azok az eredmények, melyek életét szükségszerűen irányították, csak fogékonyabbá tették a természet szubtilis hangulatainak megértésére. Keserű megpróbáltatásai egy leszűrődött, csendes rezignációt érleltek meg benne, melytől művészete fenkölt nyugalmát és tisztult életfölfogását nyerte. Ha Katona művészetét jellemezni akarjuk, az eredményt két súlyos szóban foglalhatjuk össze: művészete igaz és mindenekfölött magyar. Igaz, mert hosszú évek dolgos munkáján és a természet szeretettel teljes megfigyelésén épül föl. Katona képeit nem szükséges magyarázni. Megérti azokat a legnaivabb gyermek is s ez a tény önkéntelenül is igazat szolgáltat azoknak, akik azt vitatják, hogy a mai műkritika érthetetlen homályosságát, értéktelen, tartalom nélkül való csillogó frázisait éppen a művészet elfajulása hozta létre. Ha ma nem volna részben divatos mesterség a művészet, ha nem volnának festők, akik a komoly munkától irtóznak és szorgalmuk hiányát féktelen túlzással szeretnék feledtetni, nem volna szükség azokra az írókra sem, akik az e fajta értéktelen alkotásoknak a laikus közönséget megtévesztő homályos tudákossággal akarnak tartalmat és létjogosultságot adni. Aki látta Katona sok ezer tanulmányát, meggyőződhetett arról az aprólékos gondról, mellyel a művész a természet minden változását ellesni és megörökíteni igyekszik. A természettel való ez az állandó kontaktus művéemlítemi Pauler Tivadart, Szilágyi Dezsőt és Plósz Sándort. Munkásságuk, egyéni nagyságuk azonban a szervezeti reform terén egész terjedelmében nem érvényesülhetett, mert az igazságügyi kormányzat éléről egyébb korszakos alkotásaik után előbb tűntek le, semhogy az egységes szervezeti kódexet megalkothatták volna. Az igazságügyi szervezeti reform a jelenlegi igazságügyminiszter, Balogh Jenő dr. fényes tehetségétől várja a megvalósulását , ő volt az, aki a fiatalkorúak bíróságáról, a patronázsügyről, valamint a közveszedelmes munkakerülőkről szóló törvény megalkotásával a tudományos vizsgálódások, a társadalmi gondolkodás új irányainak összes vívmányait rendíthetetlen, évtizedes kitartással és küzdelemmel szembeállította a régi klasszikus iskola merev jogászi álláspontjával, s a társadalmi közszükséglet védelmére a határozott tartamú szabadságvesztés büntetés mellé odaállította a határozatlan tartamú dologházi foglalkoztatást. A régi büntetőjog egyenlősítő elbánásával szemben a bíró elé kerülő ügyet a törvény előtti egyenlőség elvének, az arisztotelészi tétel szerint való, helyes értelmezésével kezelteti. A megfelelő osztályozás és ennek keretén belül az illető terhelteknek, gyanúsítottaknak és munkakerülőknek az egyéni elbánás elve alapján való megítélésével a büntetőjog tudományos művelésének fénykorát a törvényhozás terén is kifejezésre juttatta. S anélkül, hogy a modern szociológia destruktív tanait követné, mind a tudomány, mind a törvényhozás, valamint a gyakorlat terén érvényre juttatta azt az elvet, hogy a metafizikai és spekulatív abstrakciók rendszerét váltsa föl az elítélteknek a bűncselekmény élettani folyamatát mérlegelő erkölcsi osztályozása. Váltsa föl a progresszív rendszernek az egyes terheltek individualitásának oly mértékű figyelembevétele, hogy a törvény eme rendelkezéseiben megnyilvánuló vasszigor hasson visszariasztóan a bűnözőkre s a munkakerülőkre, a nélkül azonban, hogy őket megsemmisítené, emberiességüket érintené és őket a nemes boldogulás útján megakadályozná. Az akaratuk ellenére is készteti ezeket az elemeket, hogy az állam és a társadalom hasznos tagjaivá legyenek, kényszeríti őket arra, hogy erkölcseikben és szokásaikban megjavuljanak és az erkölcsi nihilizmusból kivetkőztetve, a munkás életre, az önérzetes munkához szokjanak. Büszkén sorakozik ennek az iránynak szelének különös üde frisseséget ad, mely még a fáradt, érzéketlen városi embert is megkapja és rabul ejti. A mellett Katona nem riad vissza a legnehezebb probléma megoldásától sem. Ha nem megy előszörre, megpróbálja másodszor, mindaddig, míg csak fáradozását siker nem koronázza. Ott vannak például tarpataki képei. A rohanó patak, szeszélyes kanyargásával, vizének gyors mozgásával, szinte kisiklik a festő ecsetje alól. Katona azonban nem tágít, az epedő szerelmes konokságával igyekszik a Tátra félénk sellőjét meghódítani s hogy nem talált süket fülekre, bizonyítja a Tarpatakról készült tanulmányainak és képeinek sora, mely munkásságának legjava. Viszont nincs gyötrőbb pillanata, mint mikor ereje gyöngének bizonyul és szárnyaszegetten kénytelen ecsetjét letenni, mert a vászon és a festék képzeletének csapongását követni nem tudja. Egyik ilyen apró tragédiájának magam is tanúja voltam. Valamelyik nyáron elhatároztuk, hogy megmásszuk a lomnici csúcsot. Kora reggel indultunk útnak. A csúcs teljesen elrejtőzött a hajnali idő párás levegőjében. A gomolygó ködhullámok fáradhatatlanul kergették egymást a sűrü fenyvesben s a mint a fák tüskés ágai között nagy sietségükben megsebezték magukat, fájdalmukban ezernyi fénylő könycseppel borítottak el körülöttünk mindent, így haladtunk jó néhány óráig. Már-már lemondtunk arról, hogy fáradozásunk a nagyszerű kilátásban jutalmát elnyerje, amikor nem messze a csúcstól a köd hirtelen szétfoszlott s az elénk táruló látvány egyszeriben megállásra késztetett. Lábunk alatt, a meddig a szem ellátott, vakitó fehérségű felhőtenger hullámzott. A föld mintha eltűnt volna s a Tátra legmagasabb koronája elátkozott szigetként meredezett a ragyogó, tiszta égbolt felé. Életnek, mozgásnak, hangnak megvalósítása ahhoz a nagy reformmozgalomhoz, amelyet a Széchenyi, Deák, Szalay és Pulszky, Szemere, valamint Horváth Boldizsár vezérelte kor céljául kitűzött. Balogh Jenő volt az, aki a midőn ez az eszme fejlődött, küzdelem után küzdelmet vívott és végre győzelmet aratva életre kelt, új nagy eszméket keresett és új, nagy gondolatokat vont a törvényhozás körébe. Évszázadnál is több az ideje annak, hogy a létért küzd a magyar általános polgári törvénykönyv, a büntetőtörvénykönyv gyökeres új elvi alapon való revíziójának kérdése is államérdek. Az új polgári perrendtartás megalkotása után az egységes új elvi alapon fölépülő bírói szervezeti kódex elodázhatatlan szükség. S midőn e nagy eszmék és gondolatok, a megvalósulásért egymással versengve, váltakozó képet nyújtanak, mégis föléjük összhangzatos tiszta fényben borul a mindeneken uralkodó egységes és azok kiindulási pontjául szolgáló változhatatlan örök tétel, azok lélekbeli alapja, a nagy szellemek legmeggyőzőbb záloga, a jó, szép és nemesért való lelkesedés, az igazságosságért és jogosságért való küzdés. És a mindezt átfogó s azok foszlányain is átsugárzó érzés: az örök napfény-ragyogásban tündöklő s örökké ható szeretet. Az eszme ily nemes sugáréval, úgy vélem, nem foszlik szét, mint annyi ábránd, az állam, a társadalom, a bírák és bírói alkalmazottak reménye. Úgy vélem, évtizedes mulasztás után meg fogják alkotni a jelenlegi irányelvektől eltérő új irányelvek alapján a nagy és igazságos igazságügyi reformot. Erős hit ver szívünkben gyökeret, hogy az új reformban nem fog csalatkozni a társadalom alapos, gyors, jó és igazságos igazságszolgáltatást nyer. S nem fogják viselni a bíróságnak éppen legkiválóbb, legnemesebben érző, legkötelességtudóbb tagjai azt a bizonyos, csakis egymás közt hangoztatott, szívük mélyén titkon táplált, gyógyíthatatlan nyílt sebet. Azt a sebet, amit legjobban kifejezésre juttat, hogy a bírói karnak éppen legérdemesebb kiválóságai, amikor arról van szó, milyen pályára lépjen a fiuk, az önmegadás borongó érzetével majdnem mind egytől-egyig visszatartja gyermekét attól, hogy erre a pályára lépjen és csaknem szórólszóra a költő nagy szavaival óvja őket: „Csak vissza, vissza! Meg ne csaljanak csalárd napsugár és siró patak; csak vissza, vissza! Nincs itt kikelet, az élet fagyva van s megdermedett.“ Mindezek alapján szükségesnek vélem, sehol semmi nyoma. Mintha hirtelen más bolygóra csöppentünk volna. Szótlanul álltunk a páratlan kép előtt. Ámde Katonában fölébredt a művész s nagy sietve néhány vázlatot vetett a könyvébe. Otthon azután nekiült a munkának, de a kép sohasem készült el Hiába próbálkozott újra és újra, a perspektívának fenséges messzeségét és a kép lenyűgöző méreteit sohasem sikerült vásznán visszaadnia. Végül is letette ecsetjét, elismerve, hogy et a csatát elvesztette. Művészetének második fő jellemzője: a magyarsága. A magyar rögöt ábrázolja azzal a megkapó hűséggel, melyre csak az képes, a hit érzésének minden idegszála ehhez a földhöz fűz s kinek művészete a honi földből kiáradó őserőben nyeri táplálékát. És ez nagy szó. Kivált manapság, amikor annyian élnek körülöttünk, a kik csak nyelvben magyarok, de sem gondolkozásban, sem fölfogásban velünk közösséget nem vallanak. Szól ez pedig a művészeknek és a közönségnek egyaránt. Azoknak, akik lenéző mosollyal beszélnek a magyar faji érzésben rejlő főről, nem mintha nem ismernék, hanem mert sznosabbnak tartják, ha az egyéni érdeket a faji érdekkel szembehelyezik. Fedi-» a művészetet ez a légkör menthetetlenül elsorvasztja. A külföld legjobb művészei megmondták már, csak nálunk nem értik sokan, mert nem akarják megérteni. Sztaniszlavszky, Benjamin Constant és mindazok, akik Katona művészetét megismerték és értékelték, ritka egyöntetűséggel hangoztatták, hogy a tájképfestők között könynyen akad olyan, aki talán több technikai készséggel és virtuozitással dolgozik, mint Katona, de olyan, aki nálam il jobban értené azt a földet, melybe művészete gyökerét eresztette, kevés van. A nyilvános szereplést, zajos elismerést, sohasem kereste. Csöndes elvonultságából szem-