Budapesti Hírlap, 1914. február (34. évfolyam, 28-51. szám)
1914-02-01 / 28. szám
Majd tárgyalta a választmány az új kisdedóvótörvény folytán beállott helyzetet és Lőrinczy György javaslatára elhatározta, hogy valamennyi óvóinak állami kezelésbe való átvételét kérelmezi a közoktatásügyi miniszter úrnál. A Fiumei Diákasztal Egyesület internátusa kérdésének kellő elkészítése végett Óváry Ferenc dr. országgyűlési képviselőt és Fodor Oszkár dr. királyi tanácsos főtitkárt bízta meg az igazgatóság. Czipott Géza szentgothárdi lelkész kérelmére kétszáz darab egyházi énekeskönyv beszerzését is megengedte, továbbá tanulmányi ösztöndíjakat és könyvtárkezelői jutalmakat szavazott meg. A vagyonmérleg fölötte kedvezően alakult, amenynyiben az egyesület múlt évi vagyongyarapodása 42.080 korona 93 fillért tesz ki. Az 1914. évi költségelőirányzat 98.845 korona 73 fillér megszavazása után Rákosi Jenő mondott köszönetet Széll Kálmánnak, amiért az ülést vezetni és azért az instruktív, bölcs, körültekintő, mindenképpen tájékoztató beszédéért, amelylyel a román paktum kérdését úgyszólván játszva megoldotta. Ezzel az ülés véget ért. Délszláv világ, Budapest, jan. 31. Ezt a világot nem mi fedeztük föl. Nem is tehettük volna, mert még egyelőre nincs meg — csak papiroson. De ebben a papiros alakjában aztán annál szorgalmasabban erőltetik a létezését Ha minden ezzel a papiros-világgal kapcsolatos törekvés, ambíció, ellenséges fondorlat, nyílt gyűlölség nem a mi rovásunkra menne, igazán nem lenne érdemes vele foglalkozni. De a dolgok mai állapotában eléggé érdekes ránk nézve ez a dolog. Már csak azért is, mert a Balkán-félsziget nyugati népeivel, különösen a szerbekkel való igazi barátságos és békés viszonyunk kifejlődését főleg ez akadályozza és fogja akadályozni mindaddig, míg az e dologgal kapcsolatos eszmék szabadon izgatják a hirtelen hevülő délszláv lelkeket. Hol is van hát ez a délszláv világ? Egyes cirill és latinbetűs szláv újságokban, amelyek Szerbiában, Oroszországban és természetesen a mi monarkiánk két államában jelennek meg. Az előbb nevezet két országban mint nyíltan és tünetőleg, nálunk pedig mint inkább dugva propagált eszme. A külföldi szláv újságok némelyikében napról-napra ilyen főrovatcímeket olvashatunk: Jugoszlávija, Jugoszlovenszki Szvet — Délszlávia, Délszláv világ. A hazai szerb, horvát, az ausztriai szlovén és cseh újságok nem ugyan szemetszúró rovatcímekben, de állandó közlemények útján ápolják napról-napra a déli szláv birodalom szent tüzét. Az említett rovatok és közlemények szerint a következő habsburgi vidékek szerepelnek a már most is egységesen kezelt délszláv világ részeiként: Szlavónia, Horvátország, Bánát, Dalmácia, Karintia, Krajna, Bosznia, Hercegovina. A középpont, ahová a panaszok, törekvések irányulnak, a győzelmes Nagy-Szerbia fővárosa. A Protektor, amelynek segítségét a magas röptű ábrándok megvalósítására meg kell nyerni: Oroszország. Amig a teljes politikai egység megvalósul, addig meg kell teremteni és fentartani a kulturális és közgazdasági egységet. E cél irányában nem csak számos újság, de sok könyv és alkalmi kiadvány is dolgozik. Például számos szerbiai félig és egészen nyilvános helyen ott van a Lena Hrvatszka — Szép Horvátország — című zágrábi kiadvány és viszont sok ciril-betűs szávántúli nyomtatvány a mi szlávok lakta déli vidékeinken. Az újságok és más nyomtatványok által életben tartott eszméket azután színtársulatok, daltársulatok, romaegyesületek igyekeznek valóra váltani és pedig meglehetős sikerrel. Hogy a fölsorolt tartományok Ausztriának vagy Magyarországnak volnának a részei, gondosan elhallgatja minden szó és írás, ami a délszláv világ eszméjének szolgálatában áll. így például a múlt év december havában Újvidéken szerepelt szerb színtársulat viselt dolgairól azt olvashattuk a cirill-belys újságokban, hogy a noviszadi színházban előadott Koszovói Tragédiát nagy tetszéssel fogadták a szerb vajdaságiak , hogy e szerb nemzeti drámában a nemzeti színház egyik művésznője játszotta a főszerepet. A nemzeti színház alatt persze nem a budapestit, még csak nem is a zágrábit, hanem a belgrádit kell érteni. Ugyanilyen stílusban szoktak hírt adni a délszláv újságok a Szokol nevű tornaegyesület és különféle nevű dalegyesület ünnepségeiről. Zimonyban megbotránkozva beszélnek az ottani magyarok és németek egy szerb ügyvéd szerepléséről, aki nyilvános vendéglői teremben hangos beszéddel dicsőítette a minap a szávántúli szerb győzelmeket s valóságos pán-szerb tüntetést idézett föl. Belgrádban nem is igen tagadják, hogy a Száva két pártján a társas érintkezés most főleg oda irányul, hogy a mi szerbjeink valahogy el ne magyarosodjanak az alatt az ötven év alatt, még Szerbia fölkészül az ellenünk való hódító hadjáratra. Ezt hirdetik a mi szerbjeinknek írással, szóval, tornával, színdarabbal és dallal. Mindezek betetőzéséül pedig a szerb kormány sajtója nyíltan állást foglal minden pánszláv vagy pánszerb ügy mellett. Tehát a szerb kormány sem tagadhatja el, hogy pártfogolja a szóban lévő akciót. Nem is igen tagadhatná el különben, mert senki nem vonja kérdőre. A mi egyetlen óvórendszabályunk a zimonyi útlevél-kényszer, ami nyilván többet árt a zimonyi kereskedőknek, mint amennyit területi integritásunk védelmének használ. Aki az utóbbi napokban megfordult Horvátországban és Szerbiában, kétségtelenül konstatálni fogja, hogy mégis történt valami a részünkről, a mi a délszláv lelki ragály terjedését megakasztotta s a szávántuli nagy szerb apostolokat megdöbbentette. Horvát-Szlavon országokban a normális rend helyreállítása, Tisza gróf zágrábi látogatása s az a körülmény, hogy a horvát-szerb koalíció, amely eddig nagyon benső összeköttetéseket tartott fenn Belgráddal, egy magyar kompány férfiunak nyíltan hívéül és politikai támogatójául vallotta magát, sok ember megzökkent belső világát hozta helyre nálunk és sok vérmes számítást megzavart a Száván túl. Skerlecz báró horvát bán tárgyilagossága, közszolgálati buzgalma, a törvényes és hazafias álláspontok érvényesülése tekintetében megalkuvást nem tűrő energiája valósággal áldásosan hat a társországoknak nem csak egyes politikusára, de nagy tömegére is. Még kell egy kis idő, míg e hatás a társországoknak minden pontjára eljut. De azután alighanem csak egyes eltévelyedésekkel és önkéntes vagy fizetett bűnösökkel lesz dolgunk, akik ellen teljes szigorral és eredménnyel lesz alkalmazható a rendőri és bírói szigor. Be kell csukni itt néhány embert — mondta nemrég egy zimonyi jó hazafi a nagy szerb cselszövésekről szólván — és rend lesz. A dolgok mai fejlődési iránya teljesen e fölfogás mellett szól. De mellette szól az is, hogy az egész délszláv világ eszmeköre párává foszlik, mihelyt a reális életviszonyok hús szellője éri. Amint a mi délszlávjaink előbbrehaladnak a művelődésben, szegényebbjeik a vagyonosodás terén, nem sok okuk lesz a Balkánnal való kulturális és közgazdasági egységre törekedni. Csakis primitivebb, műveletlenebb s az igazi kultúrától még távolabb álló elemek gyönyörködhetnek a balkáni szláv szinművészetben, dalban, irodalomban és testedző mulatságokban, mikor odahaza, vagy legalább is nagyon közel a szülőfalujukhoz, a kultúra sokkal fensőbbrendű alkotásainak lehetnek cselekvő vagy élvező részesei. Nem értjük, miért ne csatlakoznának a délmagyarországi és horvátországi szerb gazdasági-, tornászó- és dalosegyesületek a budapestiekhez közös nagy kultúrérdekek szempontjából, még saját individualitásuk megőrzése mellett is, ha ez irányban Budapestről komoly, a kisebb-nagyobb nehézségektől meg nem ijedő munka indulna meg. Miért gravitálnának a mi honfitársaink tovább is a Balkán felé, ha megkönnyítenénk, sőt előkészítenénk nekik az utat a magyar nemzeti gravitáció természetes középpontja felé? Miért igyekeznének a mi szlávjaink olyan helyre, ahol csak veszíthetnek és semmit sem nyerhetnek. A sok miértre nagyon egyszerűen megadhatjuk a kielégítő választ. Először is azért, mert az úgynevezett délszláv világ kultúrája és közgazdasága még nagyon kezdetleges. A mienkhez képest gyermekcipőkben jár. Nem titok az a mi szerbjeink és horvátjaink előtt sem, hogy az a puszta valóság, amelynél fogva Magyarország befogadta őket a Balkánról való menekülésükkor, illetve nagy földjük Magyarországhoz tartozik ezer év óta, egymagában is legalább egy századdal előrejáróknak tette őket a balkáni népekkel szemben. Csak egyes, Bécsből kiindult szerencsétlen befolyások hatása alatt tették túl magukat ez igazságon és vettek föl gyűlölködő, dacoskodó magatartást a magyar nemzeti élet iránt. Mint magyarok pedig, a saját sok, közvetetlenebb bajunkkal túlságosan elfoglalva, nem nagyon erőltettük meg magunkat e befolyások ellensúlyozásával, hanem inkább haragot, mint megértő jóindulatot mutattunk félrevezetett honfitársaink iránt s honpolgári viszonyunkat szinte a gyűlölködő ellenségeskedésig engedtük mérgesedni. Másodszor, mert a jobb elemek, a nagy többség immár meg lévén győzve a magyar állam hatalma és igazságos jóindulata tekintetében, a rosszindulatú zavarcsinálók mihamar magukra maradnak és nem lesznek képesek ezt a többséget a tömegek terrorja útján olyan magatartásra kényszeríteni, mintha helyeselné az ő üzelmeiket. Mind kevesebb nehézsége lesz tehát annak, hogy délvidéki honfitársainkat a mesterségesen kovácsolgatott Jugoszláviából teljesen kiszakítsuk s az a délszláv világ, amely ma, ha csak papiroson és eszmeileg ugyan, de mégis nagyszámú emberre és nagy területre látszik hatni, csupán egyes és semmiesetre sem habsburgi földön lakó álmodozók ártatlan hóbortjává zsugorodik. De hiba lenne ezt a szükségszerű kifejlődést összetett kezekkel, megfelelő tevékenység és éber figyelem nélkül várnunk. BUDAPESTI HÍRLAP 28 sz.) 1914 február 1. 4 A nagyvilágból. Budapest, jan. 31. Az amerikai bluff! » . Amikor Woodrow Wilsont megválasztották az Egyesült Államok elnökének, bizonyos megkönynyebbülés érzése kisérte a nevezetes választás emek eredményét. Az európai kereskedők, a nagy külföldi szállítók megelégedetten mondogatták: végre tehát szabadulunk azoktól a protekcionista törvényektől, amelyek megbénították az ameriakkal való ipari és kereskedelmi érintkezést! Az egész világ azt várta, hogy az új elnök nyomban érvényesíteni fogja a szabad forgalom elveit. Megelégedéssel várta a világ, hogy megszelídüljön a newyorki vámsorompók zordonsága, várták, hogy barátságosabb jelleget öltsön a newyorki kikötő. Akik így reménykedtek, azok csak fogyatékosan ismerik az amerikai politikai észjárás tényezőit. Lincoln, a nagy államférfit, aki tagadhatatlanul jól ismerte és a szerint értékelte honfitársait, többször ismételte volt választói előtt: — Önök mindenkor megcsalhatnak egy-egy embert. Önök mindenkit megcsalhatnak egy-egy kis időre, de nem csalhatnak meg mindenkit mindig. Csakugyan, — ez lehet naivság, ez lehet bizonyos mértékig puritanizmus — az amerikai nem igen kedveli a nyers igazságot. Valósággal szüksége van az önámításra Nem szeret a saját szeme előtt sem egyszerű materialistának látszani, s helyes kereskedelmi ösztönét mindig szívesen felhígítja egy kis álommártással. Az amerikai, hogy egy irgalmatlan magyar szóval jellemezzük, olyan akarnok, olyan stréber, akinek legádázabb becsvágyába is keveredik bizonyos spirituális elfogultság. Ezek az ellentétek okozzák azután a bennünket meglepő amerikai ellenmondásokat. Az Egyesült Államok jelenlegi elnökének, Wilsonnak elődje, Taft, megválasztatását annak köszönhette, hogy mint a népet már visszaéléseivel lázítani kezdő trösztök esküdt ellensége jelentkezett. És mi történt? . . . Míg egyrészt, elvben az ipari monopólium vállalkozásai ellen támadt, másrészt éppen ő emelte megdöbbentően azokat a védővámtételeket, amelyeknek a trösztök létezésüket köszönhetik. Wilson elnök is majdnem hasonlóan sáfárkodnék. Mint demokrata, természetesen a szabadforgalom hívének vallotta magát, s megválasztása óta ugyancsak liberális programot szerkesztett. De, mihelyt terveit közelebbről vizsgáljuk, azonnal észrevehetjük, hogy az alkalmazandó új törvényeket menthetetlenül csődbe fogja kergetni az a mód a mellyel azoknak életbeléptetésére készülnek. Mert csakugyan mi haszna abból az európai kereskedőnek, hogy az amerikai beviteli vámot csökkentették, ha az áru értékelésével megbízott newyorki finánc nem fogadja el a kereskedő értékbevallását, s egyszerűen nagyobb értékűnek minősíti azokat az árukat, amelyeket súlyosabb vámmal kíván sújtani. Például az a newyorki vámhivatalnok, aki a francia parcellánt szokta becsülni: német ember... Sajátságos és jellemző, de nem véletlenség, hogy amilyen arányban a vámdíjtételek csökkennek, ez