Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)

1916-01-01 / 1. szám

nemzet már rég elérhette volna, ha — nem láncolva magát szövetségeseihez — a németekkel tisztességes és méltányos békét köt. A­mi pedig Elzászt és Lotha­­ringiát illeti: a nemzetiségi elv alapján, melynek nevében törekszik az antant a középponti hatalmak területeinek földa­rabolására, azokat ugyan vissza nem kö­vetelheti Franciaország, mert azok la­kossága túlnyomó részében német és ez a túlnyomó rész nem kívánja az elszaka­dást Németországtól. A revindikáció te­hát, ha abból egyáltalán még most is, majdnem félszázadon terjedő békés bir­toklás után európai kérdést akarnak csi­nálni, legföljebb hatalmi kérdésnek te­kinthető és vájjon barátja-e a francia nemzetnek az, a­ki azzal biztatja, hogy ezt a hatalmi kérdést sikerülhet neki eb­ben a háborúban vagy bármikor a maga javára eldöntenie? Akárhogy vizsgáljuk tehát a helyze­tet, nem találunk észszerű okot Francia­­ország rettentő önmegerőltetésére ebben a háborúban. Briand miniszterelnök székfoglaló beszédjében fölháborodásssal tiltakozott az ellen, hogy az ő nemzetét bárki rabló­nak tekintse. Fölösleges a tiltakozás, senki rablóknak nem tekinti a franciákat, még önzőknek és hatalomvágyóknak sem. A francia nemzet viselkedése ebben a há­borúiban inkább a boszankodó szánako­zás értelmét váltja ki az elfogulatlan szemlélőből, s pedig leginkább az olyan­ból, a­ki — mint mi — hisz a francia nép kiváló tulajdonaiban és nagy hivatásá­ban. Mert az csak röstellve, szánakozva láthatja, hogy ez a nemzet minden igazi ok, minden elérhető cél nélkül vérzik és áldoz — semmiért, vagy inkább: idegen érdekekért; hiúsága és németgyűlölete kötelékeivel odacsalogatja magát szö­vetségesei szekeréhez, saját nemzeti hi­vatása iránt vakon, bőre önfeláldozással fogyasztja erejét a telhetetlen angol és orosz hatalmi politika érdekeiért. I M­é galasabja. Noé galambja szárnyait kibontva, kis olajággal a magasba szállt. S a merre vígan átrepült szegénybe. Csak gyűlöletre, haragra talált. És visszatért nagy­ búsan s szólt Noénak: „Uram, hiába! most még korai. Még egetverő dördüléssel zúgnak A vízözönnek roppant habjai.“ Megmutattuk az ellenségnek eddig, Hogy mindent legyőz öklünk vihara. S megmutattuk a legyőzött titánnak, Hogy merre van a béke útja ma. Vad, durva gőggel új halálba törnek, A lejtő egyre kedvesebb nekik. És gyűlölettel vágynak elrabolni A szabadságnak drága kincseit. Jogot hirdet, ki jogtalanság által A világ ura akar lenni ma. A fegyvere: a népek csábítása S a harci kürtje: hazug biblia. A többi nemzet aléltan eped már, Levezeketék a szörnyű hibát. ,S a hajcsár — népek közt a viszály atyja — Csak űzi őket, kergeti tovább. Még nyitott sebük nem elég fekélyes, Még nem volt elég — millió csapás! És lobogójuk hamis jelszót hirdet, Hogy vérözönben lesz a haladás. Hát legyen úgy*, Karthágó balga népe, A kinek nem kell szelíd olajági Budapesti Hírlap(1. sz.) 1916. január 1. fi pilisii esentányel. Budapest, dec. 31. A Pénzintézeti Szözé­spont. Hirt adtunk tegnap a politikai pártoknak a Pénzintézeti Középpont dolgában elfoglalt állás­pontjáról, az ellenzék harcos kedvéről a munka­­párt türelmes szórakozásáról és Apponyi Albert grófnak a békés megegyezésre irányuló javasla­táról. Megemlítettük azt is, hogy mind a két fél részéről történnek majd lépések az összeütközés elkerülésére és pedig alkalmasint sikeresen. Bi­zakodásunk nem volt alap nélkül való. Tegnap és a mai napon beható tanácskozás folyt az el­lenzék és a kormány illetékes faktorai között és a két ellentétes álláspont között olyan közeledés történt, a­mely jogosult reménységgel biztat a békés megoldás dolgában. Az elvek sérelme nélkül ugyanis mind a két fél enged merev ál­láspontjából és most már a konfliktus sima el­intézése a vasárnapra összehívott értekezletek határozatától függ. Irányadó politikai körökben, erősen bizakodnak, hogy sikerülni fog a parla­menti és pártközi békét a jövőre is biztosítani. A Sztripa-menti nagy harc. A háború eseményei. — Az orosz támadás megsemmisült. — Élénkség az olasz fronton. — Készülődés Szalonodban. — Budapest, dec. 31. Az év utolsó napját írjuk. Holnap már a harmadik esztendő sorszámát fog­juk együtt emlegetni ezzel a borzalmas, végeláthatatlan háborúval. És sehol semmi pozitív jel arra, hogy a­kiken a vi­lág sorsa függ, komolyan gondolnának a béke helyreállítására. A duma egy cso­portja, hangsúlyozottan nem hivatalos minőségében kívánja a külön megegye­zést Magyarországgal, Ausztriával és Né­metországgal. De a politikusok halk szavú kísérletezését már csirájában meg­öli az ágyú tüze, éppen most, a­mikor Svelet-Garc­ában és a bukovinai határon új erővel új offenzíva támadt. Bucsac és Visnyovcik között, délről északnak egye­nes vonalban a Sztripa mentén volt a leg­hevesebb az orosz támadás. E sok vértől ázott területen akarja Ivanov minden áron áttörni Pflanzer-Baltin frontját, de ott magyar katonák állanak túlnyomó részben. És azokon nem fog a tömeg rá­juk zúduló áradása, nem a gyilkos tüze­lés. A hidegvérrel harcoló hős csapatok megint visszaverték az oroszok megismé­telt rohamát. A Sztripa alsó folyásánál és Besszarábiában nem voltak nagyobb har­cok , a kifáradt orosz katonaságnak pihe­nőre van szüksége. Volhyniában kisebb jelentőségű előretöréseket kellett vissza­verniük csapatainknak. Mi álljak — eszméik érces pajzsával — A fergetegnek száz zivatarát. Noé galambja, szárnyaid kibontva. Hiába szálltal messze földeken! A vértől ázott, fekete mezőkön Uj virág nem nő, fű még nem terem. Még várnod kell! Még akarnak a népek, A vérből-könnyből tengert ontani. Még egetverő dördüléssel zúgnak A vízözönnek roppant habjai. Benjámin Ferenc. Uj angyalfejek. Irta Rákosi Viktor. Édes Istenem, a magam és a velem szen­vedők nevében megköszönöm azt a pár meleg és fényes sugarat, mellyel igyekeztél beragyogni az idei széni karácsony ünnepén a lelkünket megdermesztő sötét ködöt. Hogy is volt csak, szedjük sorrendbe a dolgokat. Tavaly karácsonykor a tragédia hatá­rainkon dübörgött, a vérhullámok a Kárpátok bérceit verdesték, s Ázsia hordái szilaj szekerce­­csapásokkal hasogatták érckapuinkat. Minden szilárdnak látszó pontba belekapaszkodtunk, mindennel fölpáncéloztuk magunkat az ellenál­­l­­ásra és mégis minden reggel remegve ébred­tünk, hogy a kelő nap sugarai nem a cár lobo­góját fogják-e köszönteni a Tátra ormán? És e lelkiállapot gyötrelmeit fokozta az, hogy akkor már roppant sok családnak megvolt a maga gyásza, s folyton uj meg uj sebek keletkeztek Akkor már tudtuk, hogy ezek és ezek sohasem fognak többé visszatérni. Tudtuk, hogy ezeke meg ezeket a volhiniai hómezőkön hurcolják szibériai fogság felé. Ism­ertü­k a szerb hadifog­lyok rémületes sorsát és mi öregek ilyen körül­mények közt kezdtük gyújtogatni a karácsony est szelíd örömeinek apró lángjait. És ezek máskor oly kedves lángok is most csak az üres helyeket világították be. Körülnéztünk, keresve az angyalkákat, az első háborús esztendőben született gyermekeket. És láttunk itt-ott egy ijedtképű fiatal anyát, a­ki félve rejti el keblére csecsemőjét, nehogy odakint a téli világban dü­höngő végzet észrevegye létezését és azt is ma­gával ragadja. A kis ártatlanok kifejezéstelen szemmel tekintenek a fényességbe. Nem érte­nek ők ebből a világból semmit (ha tudnák, hogy mi se!), egy kicsit kapkodnak, egy kicsit hunyorgatnak, azután eltorzul az arcuk és kl­­bömbölik magukat. Csak sírni tudnak, csak a szenvedést tudják jelezni. (Mégis csak kell hogy valami értelmi összefüggésben legyenek ezzel a földdel.) Hát ez, kedves felebarátaim, már­mint az 1914-ik évi, nagyon szomorú karácsony volt. Következett a második háborús kará­csony. Lihegve állottunk meg és megelégedet­ten tekintettünk körül, kitörülve szemünkből a vért és a verejtéket. A levert fenevadak böm­bölve futottak vissza vackaikba. A vész messzi a kilépés a 3 horvát-szerb koalícióból, Zágrábból jelenti tudósítónk. Mint az eszéki die Drau című újság közli, a horvát-szerb koalícióból az utóbbi napokban több képviselő lépett ki. Kilé­pésüket a többi közt bejelentették Wilder Szve­ozár és Pribicsevics Valérián is. A főrendiház ülése. A főrendiház január negyedikén délután négy órakor ülést tart, a­melyen a többi között a hadiszolgáltatás kiterjesztéséről és az árdrágí­tókról szóló törvényjavaslatokat tárgyalják. Három regnikoláris küldöttség. Alkalmasint a képviselőház január 3-aki ülésén fogják kihirdetni azt a királyi kéziratot, mely az országgyűlést fölhívja, hogy regnikoláris küldöttsé­get válasszon a címerkérdés rendezésére. Ez lesz a harmadik regnikoláris deputáció, melyet a magyar országgyűlés a Horvát-Szla­von országokbal fölmerült kérdések elintézésére választani fog. Az első küldött­séget a Magyarország és Horvátország közötti pénz­ügyi egyezmény megújítására küldték ki, a másik a magyar választójogi reform következtében vált szükségessé, mert a magyar választókerületek szá­mának­ szaporodásával a­­horvát országgyűlési kép­­viselők száma is emelkedik, a­mit ugyancsak regni­koláris küldöttségek útján állapítanak­ meg az or­­szággyűlés és a horvát szábor.

Next