Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)
1916-02-27 / 58. szám
8 rejtegeti betűsorai között a nekünk szánt bombát. Nem robban föl, mert ami lázító, ahhoz nem nyúlhat senki. Az illusztrált lapok. De nemcsak a napi-, hanem a hetilapok is megvannak. Békeidőkből jó kávéházi ismerőseink. A Graphie, a L'Illustration, a Le Hire, meg a többi. Csupa kép, izgató, érdekes rajz, a háborúnak francia meg angol projektográfon való vetítései. Kincset érnek és sokba kerülhet. Ujságiró embernek lehetetlen elmenni mellettük — sóhajtás nélkül. De sok kriptába falazott szenzáció van ott! És régi jó illusztrált ismerőseinken kivül •— melyek most haragszanak reánk -, felvonulnak a gerilla-hadak, a lövőárok-újságok, melyeket a francia és angol front mögött szerkesztenek. A frontélet motívumai csendülnek meg bennük a szokott hangszereléssel. Azt hiszem olyanok, mint a mi tábori újságjaink. Uniformizálódik az ember lelke, motívumai, emóciói ugyanazok, csak a nemzeti karakter ver közéjük elválasztó éket. A mi tábori újságjaink is ott vannak. Elküldik a katona-szerkesztők. Nincsen érdeklődőbb ember a magyar katonánál, mindent eszében tart, mindent megjegyez, még azt is, amit a fegyverropogásban nem is volna nehéz elfelejteni, hogy van a Nemzeti Múzeumnak háborús gyűjteménye is. Még a török sajtó is képviselve van. Egy illusztrált újság példányaira figyelmeztetnek kalauzaim. Elképzelhetetlenül bizarr valami, a hieroglifszerűen hajló arab írásjelek és a modern képek. Így találkozik a Kelet a Nyugattal, az új élet a konzerválódó irányokkal. És látni a sarjadzani kezdő irányokat, szinte várja az ember, no, mikor gömbölyödnek már azok az arabus kacskaringók latin belükké . . . .a plakátok. • Ezt a háborút azonban nemcsak az ágyuszó hiirdeti és beszéli, hanem beszélik, mondják, hirdetik a phikálok is. Minden szögletről, minden palánkról, oszlopról és sarokkőről a háború beszél hozzánk vagy kérő szóval, vagy imperativumokkal, aszerint, amint gyűjteni akar vagy -a hivatalos hirdetés. Mindent megőriz a gyűjtemény. És száz esztendő múlva is beszélni fognak onnan a gyűjteményből s a ki forgatja, csodálkozva fogja hallgatni ezt a furcsa plakátbeszédet, amely nekünk most már megszokott az unalomig, De nemcsak nekünk az, hanem ellenségeinknek is. Mert azoktól is ugyanazt kérik, azoknak is ugyanazt mondják. A plakát- és hirdetésgyűjteményben fölvonulnak ellenségeink plakátjai is. És meg kell adni, haa harctéren nem is tudnak diadalmaskodni rajtunk, diadalmaskodnak plakátjaikban. Elképzelhetetlenül szellemesek, ötletesek a francia plakátok, szépek, finomak, megragadóak és művésziek az angolok. No, de ezt a győzelmet nem irigyeljük tőlük. Az egyik francia hadikölcsön-plakát rajza lompás. A háttérben mennek a piou-piouk. Öreg legények, szakállasok. A francia drapeau kígyózik a fejük fölött, a távolban hegyek, egy-egy templomtorony. Az előtérben asszonyok, gyerekek, kényes szemmel néznek a távozók után. Egy katona visszafordul, mintha beszélne: — N'oubliez pas de souscrire pour la Victoire et le Retour.' ... Természetesen Iradi kölcsönjegyzésről van szó. Nem kevésbbé széprajzú, de ötletesebb egy másik plakát. Egy német katona zuhanófélben. Mellének egy nagy francia aranypénz feszül, mint valami balta. A pénzről a francia kakas lenyújtja körmét és belevájja a német vitéz testébe. Az angol plakátok katonát toborzanak. Teknikáiuk, rajtuk művészi és tökéletes. Egy-egy csatarész, csupa akció és erő, egy-egy finom szilhuett. Néha az alak is meglepő. Az egész plakát egy kinyújtott kar, a kéz ökölbe van szorítva. A fölírás pedig arról beszél, hogy Angliának szüksége van az angol ökölre. Szépek, pompásaik, de ne irigyeljük. Plakáttal még senki sem nyert háborút. Agyukban meg mi vagyunk erősebbek... Háborús rajzok. Külön skatulya őrzi a háborús rajzokat, illusztrációkat. Ezen a téren is a franciák vezetnek. A csataképek elevenek, lendületesek, a csoportosítás pompás, a kivitel nagyszerű. A tendenciát leszámítva, igazán élvezetesek. Az angolokéi hűvösebbek, merevebbek, de objektívebbek is. E'art pour Tart kellett, hogy csinálódjanak, vagy sportszerűségből, mert mintha ilyen illata lenne ezeknek a nem tudom mi célú illusztrációknak. Itt már meg kell említeni puskavégről jó ismerőseinket, az oroszokat is. A jó moszkalikat kormányuk ellátja lelkesítő képekkel. Csataképekkel, ízléstelen színnyomatok. A rajz primitív, a beállítás hazug és ostoba. A moszkovita katonák támadnak, a bombák olyan lánggal égnek, mint az Emkegyujtó, a magyar huszár olyan, mint a fegyházőr vagy tűzoltó, a muszka generális lóháton léptet a rohamoszlopok élén, melyek mindent elsöpörnek. Alattuk kificamodott lábu cirill belüli : tudja Isten mit kerepelnek... Szükségpénzek. No de menjünk tovább... Roppant érdekes a szükségpénzelő gyűjteménye. A háború mindenütt, még a milliárdos Angliában is egy-kettőre megakasztotta a pénz keringését. Itt-ott egészen kifogyott a váltópénz. Ilyenkor szükségpénzzel, assignatával segítettek magukon a megszorultak. Egész gyűjtemény farkálluik a borítékokban. Magyar, német, orosz, lengyel, angol, francia szükségpénzek, nyomatott Jancsibankók, miket egyesek és sokak, magánosok és községek bocsátottak ki. Ádámos magyar falu tavaly zöld bankót nyomatott, mely igy szólt : Ezen utalvány előmutatójának Ádámos község fizet 10 fillért (50 fillért, buszai, a szerint, a mennyi értékről beszél). Homokszilen egy Daubner nevű gyógyszerész adott ki ilyet, Lugoson egy fűszeres cég. No de nincs rajta mit szégyelleni, megtette Somorja, Küküllődomibó községe is, fogoly táborokban meg éppen divat az ilyen bankó, a Lagergeld. Őrzi a muzeum. De a legkedvesebb közöttük az a szükségpénz, melynek ez a szövege. Tiz fillérrel adós vagyok és ezen összeget ezen elismervény fölmutatójának kifizetem. Ezt a bankót Fodor János irta alá és bocsátotta ki Tordán. Azonban a gazdag franciák is így jártak. Egy szükségpénz-sorozat arról beszél, hogy hetven francia község került zavarba, tehát kibocsátott egy frankos, 50 szankmos és még kisebb bankót. Chambre de Commercek, Ville de Mour is ehhez az eszközhöz nyúltak, sőt a lillei Banque d'Emission is egy sorozattal szerepel. Némelyik olyan, mint a vasúti jegy, s a lillei 5 szankmos kerek karton, mintha ércpénzutánzat volna . . . Hja, háboru van . . . Képeslapok, játékok, gyászjelentések. Külön osztálya van a képeslapoknak. A háborús képeslevelezőlapok ezrei kerülnek be a lajstromba a legmodernebb kezelés, a készítő cégek szerint való osztályozás szerint. Angol, francia, német, olasz, orosz, baráti és ellenséges kártyák őrzik a csaták és hősök emlékeit. Velük egy sorban vannak a háborús gyermekjátékok. Hihetetten tarka, változatos és szines dolgok szólnak a gyerekfantáziához s e játékok gyártásában a névjelek a mesterek. Kedves kollekció, valamikor, ha azok, akik ma játszottak velük, megöregszenek, könybelábadó szemmel nézik a gyűjteményt, melynek kockáihoz, papirkatonáihoz mintha hozzánőtt volna gyerekkoruk egy-egy darabja . . . Nehéz elősorolni mindent. Az idegen könyveket, írásokat, a hódított földről eredő dolgokat. Csupa érdekesség, csupa beszéd, amelyet nem nehéz megérteni. Arról szól, hogy ez a háború mennyire rajtunk van. Benne lapul a gondolatainkban, befészkelte magát a lelkünkbe. Ott van a nevetésünkben, jókedvünkben, ha meg sírunk, akkor is miatta ... És erről a sírásról beszél a gyűjtemény egyik sarka, ahol a halotti jelentéseket őrzik. A hősökért, akik a hazáért haltak. Az őrök kivágják az újságlapokból az elesett hősök sirató hirdetését. Gyászkerelü lapra ragasztják s igy skatulyába teszik. És ez a gyűjtemény legszomorúbb, legsötétebb darabja. Mintha koporsó volna ... K. L. BUDAPESTI HÍRLAP (CS. «9 1916. február 27. . I II I II »I I I » II II. !•••'•• » '•••!! Wt használjunk hadisegély m Stt postabélyeget • A belaglavai győzelem. ?— Részlet a szerb hadjáratból. — — február. (Külön tudósitónktól.) Már három napja, hogy elhagytuk Uzicét s tovább mentünk délfelé, a nélkül, hogy ellenséggel találkoztunk volna. Mintha csak elnyelte volna a föld. Az idő gyalázatos volt, az utakon feneketlen sár. Az út voltaképpen csak nyomorúságos hegyi út volt, mely számtalan kanyarulattal kígyózott a karsztszerű hegyekre, majd ismét lefelé a szűk völgyekbe. Meglehetősen fáradságos volt az út hegynek, de biztatott, bennünket a remény, hogy majd csak könnyebben fogunk lélekzeni a hegyen. Amint fölértünk, a metsző széltől elállt a lélekzetünk, s mi örültünk, hogy ismét lefelé mehetünk. De alig hogy keresztül vágtunk a szűk völgyön, újra hegynek kellett fölkapaszkodnunk. És ez így ment napról-napra, szünet nélkül. Emberek és állatok aránylag rövid idő alatt fáradtak el. Na aztán délután, vagy az est beállta előtt elértük a táborozó helyet, a megkönnyebbülés sóhaja tört ki a keblekből, s az emberek szaporábban lépkedtek az elkövetkezendő, bár rövidebb pihenés reményében. Ekkor fölvonultak a gőzölgő tábori konyhák. Ennivaló, különösen bus, mindig bőven volt. Annál kevesebb volt a kenyér, sőt néha egyáltalán nem volt. Desszertnek kávét kaptunk. Aztán, az őröket kivéve, mindenki a paplanjába burkolózott és álomra hajtotta le a fejét. A tábori tüzek égtek s lángjuk pirosra festette a sötét felhőket. A reggeli szürkület még el sem osztott, a mikor fölébredtünk. A szélben hópelyhek kavarogtak. A levegőt zúgás hasította át annak a jeléül, hogy vihar készül. Ösztönszerűleg mindenki a fejére húzta a védősátrat, de a szél mindig fölborította. Káromkodás és kacagás váltotta föl egymást, majd a tábori konyhák köré gyülekeztek az emberek, ahol forró kávét kaptak. Sűrü pelyhekben hullt a hó, amikor elindultunk. Senki sem figyel, hogy hová lép, az óvatosság úgy sem használt volna a szürkületben. Rendkívül nehéz és fáradságosa volt az út. Egy óra alatt alig egy kilométert tettünk meg. Amikor végre elértük a Katinicát, újra beesteledett. A havazás megszűnt, de helyette fagy köszöntött be. Reszkettünk, mint a nyárfalevél a hidegtől, s az átázott takarókba burkolózva mindnyájan az óriási tábori tüzekhez siettünk, amelyek, a nedves fa miatt, sűrű fojtó füsttel égtek. Délután végre hírt kaptunk az ellenségről. Állítólag megszállotta a Martenica planinát. 1 Ha ez való, akkor másnap harcunk lesz. A kedvünk egyszerre földerült. Végre ellenség! Torkig voltunk már az örökös meneteléssel, jobban mondva a feneketlen sárban való taposással. Senki sem gondolt most az alvásra, s csak parancsszóra feküdtek le az emberek. Az őrszolgálatot megkettőztük, s még az este földerítő csapatokat küldtünk előre. Reggel újabb hírek érkeztek, melyek megerősítették a korábbi híreket, s fontos adatokkal szolgáltak az ellenséges állásról. Hir szerint az állás elég erős, de az erdőn keresztül, a melyre nyugati szárnyával támaszkodik, körülzárható, noha a terep ott rendkívül nehéz s teljesen hiiján van az utaknak. Az előnyomulás három oszlopban történik. A főoszlop a 1.alakká változott úton marad. A mi zászlóaljunk, a bal oszlop, azt a parancsot kapja, hogy Ljubisná f elkanyarodva a Trestena Sena lejtője és a Piece magaslat mellett nyomuljon előre. Az elővéd egy többszörösen kitüntetett fiatal főhadnagy vezetésével nyomban útnak indul. Az előrenyomulás rendkívül nehéz. Némely helyen csak egyesével lehet keresztül vergődni. Amikor a Velki Bzavo folyón átgázoltunk, melynek szennyes sárga hullámai derékig értek, már kullogtak a főoszlop géppuskái. Ez lendületet adott lépéseinknek, mert mindenáron ott akartunk lenni a táncnál. Már ropog a gyalogsági fegyver, s a puskaropogásba belevegyül néha a hegyi ágyú éles, ugató hangja. Szakad rólunk az izzadság, de mi megyünk előre, nehogy elkéssünk. Az ellenség az 1301 méter magas Belaglavát tartja megszállva. Mi éppen a keleti szárnya irányában megyünk. Elővédünk végre följutott a hegyre. Lalinka mint kifejlődik s tüzelni kezd. Lihegve ka- I