Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)
1916-01-22 / 22. szám
1916. január 23. BUDAPESTI FEDILAP (23. sz.) 345 Megint szünetel az orosz harc. A háború eseményei. — Harci szünet Besszarábiában. — Montenegró és az antant. — Az olasz harctér Tirolban és Olaszországban. — Budapest, jan. 21. Nehezen vonszolja magát tovább az orosz offenzíva Besszarábiában. Két-három elevenen lüktető taktusra mindig pauza következik, a gyorsan kimerülők asztmatikus pauzája. Ahogy ez az egész vállalkozás a mi jelentéseinkben és az ellenségében is tükröződik, voltaképpen nincs semmi értelme. Sem katonai, sem politikai. Katonai nincs, mert Csernovictól keletre állásainkon nem lehet áttörni, amint annyi keserves tapasztalatból Ivanov generális megtanulhatta volna. Politikai meg azért nincs, mert a Románia magatartásának elnevezett probléma nagyon sokat vesztett jelentőségéből, még mielőtt ezt a jelentőségét igazolni tudta volna. Amióta a másik nagy problémát, a balkánit megoldottuk, a romániai kérdés harmadrendűvé sülyedt nemcsak a mi szemünkben, hanem a túlsó táboréban is. Fél esztendővel ezelőtt még egy olasz publicista, Rignano, a Scientia című nemzetközi tudományos folyóirat szerkesztője, komoly képpel fejtegette, hogy a háborút tartós béke csak akkor követheti, ha Szerbia megkapja Boszniát, Hercegovinát, a Bácskát, a Bánátot, az utat az Adriához; Románia az erdélyi vármegyéket, természetesen Olaszország Triesztet és Fiumét, a Trentinót, a tengerpartot és így tovább. A szerkesztő úr azzal vigasztalt bennünket, hogy az ekképpen megcsonkított magyar és osztrák birodalomnak azért nem kell múlhatatlanul elpusztulnia, sőt megözvengülvén, meg is erősödhetik nagyobb belső egységével. Hasonlítsa össze az olasz tudós júliusi, nyáréji álmát a mostani, rá nézve oly rideg valósággal, és alighanem el fogja szégyelni magát. Montenegrónak sértődötten fordít hátat az antant. A szegény, szorongatott ország részére nincs egyetlen mentsége, megértő szava. S hogy e viselkedésének meg legyen az ürügye, arról is gondoskodtak már. Rómából ugyanis azt a hazug és gyanúsító hírt küldték a londoni hivatalos távirati ügynökségnek, hogy Montenegró ellenállása csak látszólagos volt, mert Montenegró már korábban megegyezett Ausztriával és Magyarországgal. Ezt a jelentést, természetesen, — mint a maguk mentségét — nagy sietséggel kürtölik most világgá. Olaszország és Anglia azonban épületesen hajba kaptak egymással Nikita miatt és nem a leghízelgőbben nyilatkoznak egymás politikusairól, diplomatáiról és hadvezéreiről. Mind a két félnek igaza van. Olaszország az antanthoz való csatlakozása első pillanata óta egyetlen közös vállalatból nem vett részt és a sacro egoismo jelszavát épp, úgy kiterjesztette új szövetségeseire, mint a régiekre. Az angolok pedig a gyalázatos gallipoli kudarc után is változatlan gőggel, nagyképűséggel és affektált hidegvérrel folytatják politikájukat. Kiverték a franciákat és őket Gallipoliból, eltörölték Szerbiát, föltétlen megadásra kényszerítették Montenegrót, megtörték az oroszok legnagyobb erőfeszítéseit, megindították a vonatot Berlin és Konstantinápoly között. És minderre Asquith, torz mása a régi rossz anekdoták flegmatikus ángliusának, azt feleli: Never mind, nem tesz semmit. Én és kormányom ragaszkodunk a november másodiki programhoz. Azóta fölfordult egy kicsit a világ és léket kapott a brit presztízs. Never mind. Asquith következetes. A szónak ama kevéssé dicsérendő értelmében, ahogy Bismarck meghatározta a politika következeteseit Az olaszok mostanában az Isonzó-fronton pihennek és hallgatnak. Tevékenységük a Dolomitokban elevenült meg. Aki ezt a vidéket ismeri, vagy csak a térképről tanulmányozza, az tisztában van vele, hogy komoly hadicélokat itt nem lehet elérni. Cortina d'Ampezzoból a háború elején kivonultunk. A völgyet Toblach és a déli vasút vonala felé olyan erősségek állják el, mint Landro. Határhegyekért folyik a harc, amelyek birtokának messzenyúló hatása nincs. A Col di Lana, Bacensteintól északra, és a Peutelstein, a Monte Cristallotól nyugatra a tüzérségi támadások célpontja. A nagy erőlködés meddő. Mert ezeken a csúcsokon keresztül valahogy el lehetne jutni az új Dolomit-útra, de ezen az úton megsemmisülne az olasz sereg, ha olyan számos volna is, mint a Sisera-had. És mire a Karersee-ig elvergődne, fönn a sziklaszálakon a tiroli vadászok éppen csak hogy hírmondót hagynának belőle. És hol van még a Karersee-től Bozen? Sem Toblachon, sem Innichenen át a déli vasutat nem lehet megközelíteni. Megpróbálták már, de mindig rajta vesztettek. Bozen még messzebb van tőlük. És közbül áll Franzensfeste. Tirolba hiába kereskednek az olasz katonák, ott a kucséberaiknak sokkal jobban ment a soruk. A legtöbb, amit elérhetnek az, hogy ihletett költőjük, d'Annunzio Gábor repülőgépen elszáll Dél-Tirol fölött és a gépről ledobálja fellengő verseit. Ezért aztán érdemes volt esküt szegni és a háború nyomorúságát elvállalni. As mo si gfiscSarc. I ofer altábornagy jelentése. Hivatalos jelentés, kiadták január 21-én délben, érkezett délután 4 órakor. A Toporovcnál és Bojannál 19-én szenvedett nagy veszteség hatása az ellenséget tegnap a harc szüneteltetésére kényszerítette. Itt tehát, miként az északkeleti harcvonal valamennyi többi részén is, nem tekintve az időközönként előfordult ágyúharcot, aránylagos nyugalom volt. Egy orosz repülőrajt áthaladt a Brzezanytól délkeletre levő területen és bombákat dobott le, amelyek azonban semmiféle kárt nem okoztak. Höfer altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese, rá német hivatalos jelentés. Berlin, jan. 21. A nagy főhadiszállásról jelentik január 21-én. Az arcvonalon Pinszk és Cartomijszk között gyönge orosz osztagok előretörését könnyen visszavertük. Az Oreszoft borzalmas vesztesébe. Bécs, jan. 21. (Saját tudósítónktól.) A Gazetta Vicesonia csernovici jelentése szerint oda szakadatlanul szállítanak nagy csoportokban orosz foglyokat. A besszarábiai orosz hadsereg veszteségét a hadifoglyok borzalmasaknak mondják. Adataikból kitűnik, hogy különös lendülettel a tatárcsapatokból álló úgynevezett vad divízió harcolt. Az elfogott orosz tisztek, akik a kárpáti csatában is részt vettek, azt beszélik, hogy, az orosz offenzíva intenzitása és szívós kitartása jelenleg még nagyobb, mint a duklai szorosban és az uzsoki szakaszért. A többnapi szünetnek a Toporovcnál és Rarancenál vívott különböző harcok közt az az oka, hogy folyton újabb erősítést hoztak a rettenetes véráldozatok által okozott hézagok kitöltésére. Orosz hadifogoly tisztek egyúttal tartózkodás nélkül való elismeréssel nyilatkoznak arról, hogy az ellenség támadásait milyen fényesen vertük vissza. Nagy kudarc, nagy veszteség. Bécs, jan. 21. (Külön tudósítónktól.) Az oroszok példátlan hevességgel és az emberanyag minden kimérése nélkül egyik támadást a másik után intézik állásaink ellen. Holttestek egész hegyén át, ami az első támadás eredménye volt, mindig új tömegek nyomultak előre, hogy csak az előbbiekhez hasonló eredményt érjenek el. Ez a kíméletlen eljárás hasonlít a múlt évi kárpáti harchoz és a támadás e módja, amely ily rengeteg áldozatot követel, megengedi azt a következtetést, hogy a mostani támadás nem fog annyi ideig tartani, mint a besszarábiai határon folyt első csata. Az irtózatos erőfeszítés, amely délután egyre nagyobb lett, megfordított arányban áll a sikerrel. Az oroszoknak sikerült ugyan néhány szétlőtt árokrész megszállása, néhány vitéz honvédezred, közöttük a budapesti háziezred erős ellentámadásának azonban nem tudtak ellenállni és ismét el kellett takarodniuk az oly nehezen kivívott földről. Hogy milyen kíméletlenséggel vezetik az orosz oszlopokat rohamra, ennek beszédes bizonyítéka az, hogy a támadó vonalak mögött az orosz tüzérség zárótüzet indít, amely lehetetlenné teszi saját csapataik visszaáramlását. Az állásaink előtt lévő tér olyan, mint egy temető, ahol sok ezer orosz katona fekszik temetetlenül. (K. B. L.) A békehiresztelés ellen. Berlin, jan. 21. (Saját tudósítónktól.) A pétervári Kolokol írja: A cár nyilatkozata véget vet azoknak az utálatos, mérges békehireszteléseknek, a melyeket csöndben egyik szalonból a másikba, a fővárosból a vidékre adnak tovább és a melyekkel nyugtalanságot keltenek. Sokat beszélnek most is egy különös, félig orosz, félig osztrák nőről, aki összeköttetéseit arra merészelte fölhasználni, hogy nyíltan lépéseket tegyen Oroszországnak ellenségeivel való megegyezésre. Vaszilcsikov hercegnőt délre száműzték. De vájjon ő az egyetlen-e? Kétségtelenül nem. A mi legelőkelőbb köreinkben bizonyára nem kevés tisztavérű német vagy porosz junker van, akik fejedelmi koronák, aranysujtásos formaruhák alatt rejtőzködnek. A Németországgal való háborúról való fölfogásuk egészen más, mint a közönséges tömegé. Hány ilyen Vaszilcsikov lehet azokban a szalonokban, ahol a politikai időjárást csinálják. Nehezen hihető, hogy az ágyuk döreje megváltoztatta azokat, akik tegnap még porosz nők voltak, még akkor is, ha most az anglomániának hódolnak, hiszen Angolországban vannak lordok. Franciaországot nem szeretik ezek a hölgyek. Páris az ő nézetük szerint a szabadkőművesség fészke, Joffre maga a lyoni páholy mestere. Téved, aki azt hiszi, hogy a szalonban folytatott fecsegés a nyilvános fölfogás befolyásolása nélkül nyomtalanul hangzott el. Sőt ellenkezően. Egy-egy csésze tea mellett a háború kezdete óta csaknem szünetlenül folytatták a fegyverszünet mellett való izgatást, amely csak ritkán hagyott alá. A nehéz háború kudarcaival együtt természetesen visszatükröződik a fölfogásban. Vannak nálunk kifáradtak és gyöngék. De egy vagy két győzelem — és újra föllángol a nép lelkesedése! A német erőszak ellen való harc nálunk tulajdonképpen csak arra szorítkozik, hogy a Volga mögé száműzzük a virstlikereskedőket és a kismestereket és hogy lefoglaljuk ismeretlen gyarmatosok földjét. A német könyv és a német nyelv a gimnáziumokban nem teremt rabszolgaságot Oroszországra nézve, de a pétervári irodákban lévő német nemes emberek százszor gyorsabban és ügyesebben végzik ezt a feladatot.