Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)

1916-01-22 / 22. szám

1916. január 23. BUDAPESTI FEDILAP (23. sz.) 345 Megint szünetel az orosz harc. A háború eseményei. — Harci szünet Besszarábiában. — Montenegró és az antant. — Az olasz harctér Tirolban és Olaszországban. — Budapest, jan. 21. Nehezen vonszolja magát tovább az orosz offenzíva Besszarábiában. Két-három elevenen lüktető taktusra mindig pauza következik, a gyorsan kimerülők asztmatikus pauzája. A­hogy ez az egész vállalkozás a mi jelentéseinkben és az ellenségében is tükröződik, voltaképpen nincs semmi értelme. Sem katonai, sem politikai. Ka­tonai nincs, mert Csernovictól keletre állásain­kon nem lehet áttörni, a­mint annyi keserves tapasztalatból Ivanov generális megtanulhatta volna. Politikai meg azért nincs, mert a Románia magatartásának elnevezett probléma nagyon so­kat vesztett jelentőségéből, még mielőtt ezt a jelentőségét igazolni tudta volna. A­mióta a másik nagy problémát, a balkánit megoldottuk, a romániai kérdés harmadrendűvé sülyedt nem­csak a mi szemünkben, hanem a túlsó tábo­réban is. Fél esztendővel ezelőtt még egy olasz publi­cista, Rignano, a Scientia című nemzetközi tudo­mányos folyóirat szerkesztője, komoly képpel fejtegette, hogy a háborút tartós béke csak akkor követheti, ha Szerbia megkapja Boszniát, Herce­govinát, a Bácskát, a Bánátot, az utat az Adriá­hoz; Románia az erdélyi vármegyéket, természe­tesen Olaszország Triesztet és Fiumét, a Trenti­nót, a tengerpartot és így tovább. A szerkesztő úr azzal vigasztalt bennünket, hogy az ekképpen megcsonkított magyar és osztrák birodalomnak azért nem kell múlhatatlanul elpusztulnia, sőt megözvengülvén, meg is erősödhetik nagyobb belső egységével. Hasonlítsa össze az olasz tudós júliusi, nyáréji álmát a mostani, rá nézve oly rideg valósággal, és alighanem el fogja szégyelni magát. Montenegrónak sértődötten fordít hátat az antant. A szegény, szorongatott ország részére nincs egyetlen mentsége, megértő szava. S hogy e viselkedésének meg legyen az ürügye, arról is gondoskodtak már. Rómából ugyanis azt a hazug és gyanúsító hírt küldték a londoni hivatalos táv­irati ügynökségnek, hogy Montenegró ellenállása csak látszólagos volt, mert Montenegró már ko­rábban megegyezett Ausztriával és Magyaror­szággal. Ezt a jelentést, természetesen, — mint a­­ maguk mentségét — nagy sietséggel kürtölik most világgá. Olaszország és Anglia azon­ban épületesen hajba kaptak egymással Ni­kita miatt és nem a leghízelgőbben nyi­latkoznak egymás politikusairól, diplomatái­ról és hadvezéreiről. Mind a két félnek igaza van. Olaszország az antanthoz való csatla­kozása első pillanata óta egyetlen közös válla­latból nem vett részt és a sacro egoismo jelszavát épp, úgy kiterjesztette új szövetségeseire, mint a régiekre. Az angolok pedig­ a gyalázatos gallipoli kudarc után is változatlan gőggel, nagyképű­séggel és affektált hidegvérrel folytatják politi­kájukat. Kiverték a franciákat és őket Gallipoli­ból, eltörölték Szerbiát, föltétlen megadásra kény­szerítették Montenegrót, megtörték az oroszok legnagyobb erőfeszítéseit, megindították a vo­natot Berlin és Konstantinápoly között. És mind­erre Asquith, torz mása a régi rossz anekdoták flegmatikus ángliusának, azt feleli: Never mind, nem tesz semmit. Én és kormányom ragaszko­dunk a november másodiki programhoz. Azóta fölfordult egy kicsit a világ és léket kapott a brit presztízs.­ Never mind. Asquith következetes. A szónak ama kevéssé dicsérendő értelmében, a­hogy Bismarck meghatározta a politika­ kö­vetkezeteseit Az olaszok mostanában az Isonzó-fronton pihennek és hallgatnak. Tevékenységük a Dolo­mitokban elevenült meg. A­ki ezt a vidéket is­meri, vagy csak a térképről tanulmányozza, az tisztában van vele, hogy komoly hadicélokat itt nem lehet elérni. Cortina d'Ampezzoból a háború elején kivonultunk. A völgyet Toblach és a déli vasút vonala felé olyan erősségek állják el, mint Landro. Határhegyekért folyik­ a harc, a­melyek birtokának messzenyúló hatása nincs. A Col di Lana, Bac­enstein­tól északra, és a Peutelstein, a Monte Cristallotól nyugatra a tüzérségi táma­dások célpontja. A nagy erőlködés meddő. Mert ezeken a csúcsokon keresztül valahogy el lehetne jutni az új Dolomit-útra, de ezen az úton meg­semmisülne az olasz sereg, ha olyan számos volna is, mint a Sisera-had. És mire a Karersee-ig elvergődne, fönn a sziklaszálakon a tiroli vadá­szok éppen csak hogy hírmondót hagynának belőle. És hol van még a Karersee-től Bozen? Sem Toblachon, sem Innichenen át a déli vasutat nem lehet megközelíteni. Megpróbálták már, de mindig rajta vesztettek. Bozen még messzebb van tőlük. És közbül áll Franzensfeste. Tirolba hiába kereskednek az olasz katonák, ott a ku­cséberaiknak sokkal jobban ment a soruk. A leg­több, a­mit elérhetnek az, hogy ihletett költőjük, d'Annunzio Gábor repülőgépen elszáll Dél-Tirol fölött és a gépről ledobálja fellengő verseit. Ezért aztán érdemes volt esküt szegni és a háború nyo­morúságát elvállalni. As mo si gfiscSarc. I­ ofer altábornagy jelentése. Hivatalos jelentés, kiadták január 21-én délben, érkezett délután 4 órakor. A Toporovcnál és Bojannál 19-én szenvedett na­gy veszteség hatása az el­lenséget tegnap a harc szüneteltetésére kényszerítette. Itt tehát, miként az északkeleti harc­vonal valamennyi többi részén is, nem tekintve az időközönként előfordult ágyú­harcot, aránylagos nyugalom volt. Egy orosz repülőrajt áthaladt a Brze­zanytól délkeletre levő területen és bom­bákat dobott le, a­melyek azonban sem­miféle kárt nem okoztak. Höfer altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese, rá német hivatalos jelentés. Berlin, jan. 21. A nagy főhadiszállásról jelentik január 21-én. Az arcvonalon Pinszk és Cartomijszk között gyönge orosz osztagok előretöré­sét könnyen visszavertük. Az Oresz­oft borzalmas vesztesébe. Bécs, jan. 21. (Saját tudósítónktól.) A Gazetta Vicesonia csernovici jelentése szerint oda szakadatlanul szállítanak nagy csoportokban orosz foglyokat. A besszarábiai orosz hadsereg veszteségét a hadifoglyok borzalmasaknak mondják. Ada­­­taikból kitűnik, hogy különös lendülettel a ta­­­tárcsapatokból álló úgynevezett vad divízió har­colt. Az elfogott orosz tisztek, a­kik a kárpáti csatában is részt vettek, azt beszélik, hogy, az­­ orosz offenzíva intenzitása és szívós kitartása jelenleg még nagyobb, mint a duklai szorosban és az uzsoki szakaszért. A többnapi szünetnek a Toporovcnál és Rarancenál vívott különböző­ harcok közt az az oka, hogy folyton újabb erő­sítést hoztak a rettenetes véráldozatok által okozott hézagok kitöltésére. Orosz hadifogoly tisztek egyúttal tartózkodás nélkül való elisme­réssel nyilatkoznak arról, hogy az ellenség tá­madásait milyen fényesen vertük vissza. Nagy kudarc, nagy veszteség. Bécs, jan. 21. (Külön tudósítónktól.) Az oroszok példát­lan hevességgel és az emberanyag minden kimé­rése nélkül egyik támadást a másik után intézik állásaink ellen. Holttestek egész hegyén át, a­mi az első támadás eredménye volt, mindig új tömegek nyomultak előre, hogy csak az előbbiek­hez hasonló eredményt érjenek el. Ez a kímélet­len eljárás hasonlít a múlt évi kárpáti harchoz és a támadás e módja, a­mely ily rengeteg áldo­zatot követel, megengedi azt a következtetést, hogy a mostani támadás nem fog annyi ideig tartani, mint a besszarábiai határon folyt első csata. Az irtózatos erőfeszítés, a­mely délután egyre nagyobb lett, megfordított arányban áll a sikerrel. Az oroszoknak sikerült ugyan néhány szétlőtt árokrész megszállása, néhány vitéz hon­védezred, közöttük a budapesti háziezred erős ellentámadásának azonban nem tudtak ellenállni és ismét el kellett takarodniuk az oly nehezen ki­vívott földről. Hogy milyen kíméletlenséggel ve­zetik az orosz oszlopokat rohamra, ennek beszé­des bizonyítéka az, hogy a támadó vonalak mögött az orosz tüzérség zárótüzet indít, a­mely lehetetlenné teszi saját csapataik visszaáramlá­sát. Az állásaink előtt lévő tér olyan, mint egy temető, a­hol sok ezer orosz katona fekszik te­metetlenül. (K. B. L.) A békehiresztelés ellen. Berlin, jan. 21. (Saját tudósítónktól.) A pétervári Kolokol írja: A cár nyilatkozata véget vet azoknak az utálatos, mérges békehireszteléseknek, a melye­ket csöndben egyik szalonból a másikba, a fő­városból a vidékre adnak tovább és a melyek­kel nyugtalanságot keltenek. Sokat beszélnek most is egy különös, félig orosz, félig osztrák nőről, a­­ki összeköttetéseit arra merészelte föl­használni, hogy nyíltan lépéseket tegyen Orosz­országnak ellenségeivel való megegyezésre. Va­szilcsikov hercegnőt délre száműzték. De vájjon ő az egyetlen-e? Kétségtelenül nem. A mi leg­előkelőbb köreinkben bizonyára nem kevés tisztavérű német vagy porosz junker van, a­kik fejedelmi koronák, aranysujtásos forma­ruhák alatt rejtőzködnek. A Németországgal való háborúról való fölfogásuk egészen más, mint a közönséges tömegé. Hány ilyen Vaszilcsikov lehet azokban a szalonokban, a­hol a politikai idő­járást csinálják. Nehezen hihető, hogy az ágyuk döreje megváltoztatta azokat, a­kik tegnap még porosz nők voltak, még akkor is, ha most az anglomániának hódolnak, hiszen Angolország­ban vannak lordok. Franciaországot nem szere­tik ezek a hölgyek. Páris az ő nézetük szerint a szabadkőművesség fészke, Joffre maga a lyoni páholy mestere. Téved, a­ki azt hiszi, hogy a szalonban folytatott fecsegés a nyilvános fölfo­gás befolyásolása nélkül nyomtalanul hangzott el. Sőt ellenkezően. Egy-egy csésze tea mellett a háború kezdete óta csaknem szünetlenül folytat­ták a fegyverszünet mellett való izgatást, a­mely csak ritkán hagyott alá. A nehéz háború kudar­caival együtt természetesen visszatükröződik a fölfogásban. Vannak nálunk kifáradtak és gyön­gék. De egy vagy két győzelem — és újra föllán­gol a nép lelkesedése! A német erőszak ellen való harc nálunk tulajdonképpen csak arra szorítko­zik, hogy a Volga mögé száműzzük a virstlikeres­kedőket és a kismestereket és hogy lefoglaljuk ismeretlen gyarmatosok földjét. A német könyv és a német nyelv a gimnáziumokban nem teremt rabszolgaságot Oroszországra nézve, de a péter­vári irodákban lévő német nemes emberek száz­szor gyorsabban és ügyesebben végzik ezt a fel­adatot.

Next