Budapesti Hírlap, 1916. november-december (36. évfolyam, 304–363. szám)
1916-11-29 / 332. szám
1916. november 29. BUUMII HÍRLAP (S32 ).1 1 1. l'essen.c .J ' ©zsef." Budapest, nov. 28. A Burg kápolnájában pihen Ferenc József kis földi útjának ez utolsó állomásán megjelent, hogy bucsut vegyen tőle hűséges barátja, békében és háborúban, örömben és veszedelemben osztályosa. Vilmos német császár. Délelőtt tizenegy órakor érkezett Bécsbe s Károly király fogadta a császárvárosban tartózkodó királyi hercegekkel és udvari méltóságokkal. Délben lement Vilmos császár a templomba s elhelyezte koszorúját a király ravatalán. Este már el is utazott s a temetésen Frigyes Vilmos trónörökös fogja képviselni. Megnyílt ma reggel a Burg temploma a közönségnek is. A koszorúktól és virágoktól borított ravatalhoz ezrivel zarándokolt a császárváros népe. Ezalatt nagyban folyt az előkészülés a csütörtöki temetésre, amely gyászos pompázatosságában minden eddigit fölülmúló lesz. Mindenben megtörtént az intézkedés nálunk is, hogy Magyarország gyásza teljes nagyságában kifejezésre jusson. Az országgyűlés tagjai csütörtökön, reggel különvonaton utaznak Bécsbe, ahová ezrivel mennek föl olyanok is, akiket hivatalos ténykedés nem szólít. Bécs, nov. 28. (Kiküldött munkatársunktól.) Tegnap éjszaka óta a Burg kápolnájában pihen I. Ferenc József. Az ódon gótikus kápolna falai be vannak húzva fekete posztóval, a fekete posztón ezüstéimerek. Az elhunyt király országainak cimere áll ort a falon és mintha fehérszárnyú pillangó volna valamennyi, mely ébenfa lapra szállt pihenni. A címer fölött a fölirás: Franciscus Josephus., a címer alatt évszám: MCMXVI. Azt sem tudom hamarjában, hol kezdjem a leírást. Még bennem rezeg az elmúlt éjszakai hangulata, látom a szertartások romantikáját, a táncoló lidérctüzet a lovaslakájok feje fölött, látom az arcierc testőrök bóbitás fejét, a magyar lovasok medveborsüvegét. Látom lobogni a gyertyát és hallom a lovaseszkadronok csattogó járását, ahogy bezárják a menetet. A színek élénkek, szinte égnek és hogy nappal látom viszont, mintha vesztettek volna valamit. Már nem olyan vörös a gárda gallérja, nem ég fágy a magyar gárdakatona dolmánya, mely olyan volt a fekete éjszakában, mint egy lassan izzó fáklya parazsa. Az éjszaka a legnagyobb mesecsináló, kinyitja a sziveket és sejtelmek palástját veti rá a szivre ... Amikor bejutottam a Burg-kápolnába, dél volt. Egy magyar udvari ember, Prileszky báró juttatott oda. Szűk, keskeny, sötét sikátoron keresztül mentem be a kis templomba, ahol az oltár ezüstcsengetyűje szólt. Urfelmitatás volt és a hosszú karéjban lépkedő emberek alázatosan meghajtották fejüket. Valahogy, úgy, hogy az oltárnak és a koporsónak egyformán szólt. És lépegettek komoly, hallgató arccal, lehajtott fejjel. Egyik sarokban egy elkerített hely, udvari tisztviselők ülnek benne díszben és hallgatják a gyászmisét. Ebből a sarokból nézem a ravatalt és az emberek lassú mozgása sorát, mely szünet nélkül csavarodik keresztül a ravatalos négyszögen, mintha egy lehetetlen mélységű kút lánca volna. A ravatal ott van az oltár előtt, fejjel az ajtónak. Köröskörül minden fekete és amint említettem, címerek ezüstpillangója ül a négyszögű posztószeleteken. A koporsót már láttam. Most be van fedve, sötét fekete bársonytestén aranydisznes. Vékony aranyfüzér, mely mintha még sötétebbé tenné a nagy tömeg feketeséget, melyben egy letűnt, küzdelmekkel, viaskodásokkal, forrongásokkal teli kor utolsó nagy alakja pihen. A ravatal mellett hatalmas gyertyasor lobog. Lángjuk sárga foltokat rajzol a gyászposztóra, megvilágítja az őrtálló gárdakatonákat. A testőrök állnak, mintha kőből volnának faragva, csak a szemük rebbenése árulja el, hogy élnek. Kettő, egy magyar, meg egy osztrák az oltár jobb oldalán áll. Mind a kettőnek alabárd van a kezében. A magyar valamivel magasabb, mint a másik, arca férfiasabb. A koporsó mellett négy nemes testőr áll. Kettő magyar, kettő osztrák. A magyarok a bal, az osztrákok a jobb oldalon állanak. Feszesek, kemények, ünnepiesek. A gyertyaláng felkúszik fejükre, eljátszik a forgókkal, a magyar markolattal, damaszttal, brokáttal, a skarlátszín mente virágmintáit kihámozza a nehéz arany vitézkötés alól. Az első pillantás mindig az övék. Ők képviselik az élet pompáját a halál küszöbén, amelyen egykor való uruk átlépett csendesen... A koporsó feketén ásít a gyertyák között. A koporsó fejénél jobboldalt a császári korona, baloldalt Szent István koronájának mása fekete vánkoson. Két másik koronát is látok, az egyik a cseh, a vaskorona. Csupa szimbólum és pompa. A császári korona kövei szikráznak, a magyar korona keresztje bánatosan hajlik oldalt. Egy villogó gyémánttal kirakott érdemrend szórja kőszeméből a tűzet, amott egy csillag, itt az aranygyapjú. A koporsón zöldtollas tábornoki süveg, alatta tábornagyi pálca, kard és egy pár hófehér kertyű. És minden darabhoz történet fűződik, minden darab teli van múlttal, emlékkel. Tradíciók beszélnek belőlük. Az uralkodás művészetének minden külső eszköze fénylik és szikrázik a koporsó alatt. Nem hivalkodásból, mint annál, aki kapja, hanem azért, mert összetartozott a halottal, mint a lényeg, melyet szimbolizál. Az oratóriumban asszonyfejeket látok. Gyászfályol borul rájuk és látom, hogy mozog a szájuk, ahogy az imakönyv betűi szabják. Udvarhölgyek, csillagkeresztes dámák imádkoznak, mint ahogy előírja az etikett. Szemük néha kivillan a rács mögül, mely eltakarja őket és elválasztja a templomhajótól. Nézem a padokat lenn a hajóban. Kettő van csupán leghátul, feketébe vonva. Egy udvari cseléd imádkozik benne igaz áhítattal, repedezett, cserepes, ha ábrázatán rajta van a szomorúság. Az etikett nekik is előírja, hogy ott kell lenni a halott uruknál és imájukkal eleget tenni annak, amit a corimoniamester rájuk szabott. A hivatalnokok némán ülnek székükön és nézik a ravatalt, nézik a hullámzó, forgó emberláncot, mely jön, ömlik kiapadhatatlanul. Mennél tovább idézi az ember a gyászos ravatalt, annál jobban beleszédül. Az arányok kiszélesednek és ugv érzi, az a koporsó mind nagyobb meg nagyobb lesz. Szinte érezni hatalmas súlyát. Mintha láthatatlan láncokkal, fonalakkal oda volna kötve hozzá minden. A gyertyafény, az őrt álló katonák, a fekete drapériák, a falak, díszek, mintha annak a folytonosan forgó, emberből font láncnak tengelye volna. Néma, kemény hallgatással állott, virágillatból és gyertyafüstből keveredett nehéz szag nehézkedik föléje, a pap félhangon az evangéliumot olvassa, az udvari nép gépiesen rakja föl magára a kereszt jelét . . . A koszorúkat nézem. A halott lábánál hatalmas két koszorú. Egyik szalagja fehér, a másik vérpiros. A szalagokon császári korona s két aranybetűs név, amely most elfoglal egy régi öreg nevet a szivek trónusán. Az egyik Karl, a másik Zita . . . Kinn az előteremben koszorú hajlik koszorúra. Virág fehérlik, piroslik, a szalagok égnek. Sokszínű változat tarkállik s kerekem a mienket. És ott látom hátul a pirosfehérzéklet. Aranybelük sorakoznak rajta, de nem tudom elolvasni. Nagyon hátra tették ezt a színt, ezt a szalagot ... Amikor kinn voltam, a Schweizerhofban burgzsandárok pattogtak a népre, mely elállta a kapu alá futó utat. A császárra vártak és tömegbe verődve beszéltek a tegnapi éjszakáról, mely pompás volt — das war prachtvoll — és nekem eszembe jutottak a circensesek . . . k. l. 1 .ároly király a koporsónál. Bécs, nov. 213. (Saját tudósítónktól.) Ma délután Károly király az udvari plébánia templomába jött és az elhunyt király koporsója előtt térdre ereszkedve, csöndes imát mondott. Negyedórás ott tartózkodás után a király mélyen megindulva hagyta el a templomot. A közönség a ravatal elött. Bécs, nov. 28. (Saját tudósítónktól.) A király holttestének megtekintésénél oly óriási közönség tolongott, hogy az emberek a késői délelőtti órákban egész a Burgthealerrel szemközt lévő népkert kapujáig sorakoztak. Este hat óráig húszezer ember haladt el a király ravatala előtt. Bécs, nov. 28. (Saját tudósitónktól.) Elhunyt királyunk finséges szövetségestársa, II. Vilmos császár, ma délelőtt Bécsbe érkezett. Azért jött Bécsbe, hogy megadja a királynak a végső tisztességet, de mivel nem lehet jelen a temetésen, legidősebb fiát, Frigyes Vilmost, a trónörököst, az Argomiokban küzdő hadsereg parancsnokát bízta meg a teemetési szertartáson valló képviseletével. A német császár érkezéséről Bécsben alig tudtak valamit, mert az udvar részéről az volt a kívánság, hogy erről semmit se tegyenek közzé. Ezért a megérkezésére és Bécsben való tartózkodására vonatkozó intézkedéseket csak a legutóbbi órában tették meg a legnagyobb gyorsasággal és még a pályaudvari intéző köröket is csak tegnap este értesítették a császár küszöbön álló érkezéséről. A kora reggeli órákban kezdték meg az intézkedéseket a Nordbahnhofon a császár fogadására, aminek Vilmos császár kívánságára egészen magánjellegűnek kellett lennie. Néhány perccel tizenegy óra előtt megjelent a pályaudvaron Károly király főhadsegédének, Lobkovitz Zdenkó hercegnek és szárnysegédének, Spányik ezredesnek kíséretében, a porosz huszárok formaruhájában. Hoisszú, csukaszürke köpenyén a fekete sas-rend nagykeresztjét viselte, narancssárga széles övet, a fején prémes huszárkailpagot, hosszú, fehér kócsagtollat. A német császár jól ismert zöld udvari vonala lassan gördült be a csarnokba. A császár gyorsan kiszállt kocsijából. A csukaszürke osztrák és magyar tábornoki formaruhát viselte, a sapkáján a táborban viselt fenyőággal. Szíves kézfogás után a két uralkodó megcsókolta egymást. A német császár nagyon jó színben van, és szívesen elbeszélgetett Károly királlyal. A német császárral együtt Wedel gróf nagykövet, aki a császár elé utazott volt, Freyberg báró német tengerészeti attasé és a kiséret tagjai is kiszálltak. Károly király Wedel grófhoz lépett és vele beszélgetett, mialatt Vilmos császár a német követség tagjait üdvözölte. Hosszabb ideig beszélt Stolberg herceg nagykövetségi tanácsossal. Károly király a kíséret egyik tagjától a másikhoz fordult és mindegyiket megszólította. A német császár ezután Károly király kíséretének tagjaival beszélgetett, majd a két uralkodó kíséretével gépkocsin a Slofburgba hajtatott. Délben fél egy órakor Vilmos császár Károly király kíséretében megelent Ferenc József ravatalánál. A császár a magas Viktória császárnő nevében fehér orkideákból és más virágból készített remek koszorút helyezett a ravatalra. A koszorú fehér szalagján a V. és V. kezdőbe tük és a német császári korona van. Az elhunyt uralkodó ravatalánál a két uralkodó hoszszabb ideig csendes áhitalossársba merült, azután együttesen hagyták el a templomot. A rendőrségnek a Praterstrassén és a pályaudvar előtt tett intézkedései fölkeltették a közönség figyelmét és amikor az udvari automobil a Pratersternhez ért, az ezernyi tömeg lelkesen éltette a két uralkodót. A Burgba vivő további úton is mindenütt lelkes hódolat tárgya volt a két uralkodó, amerre elhaladt. A Burgba való megérkezés után a császár közveletlenül Zita királyné lakosztályába ment és hosszabb látogatást tett nála. . Délben egy órakor a Sándor-teremben reggeli volt, amelyen a német császáron, Károly királyon és Zita királynén kívül csak az uralkodó."