Budapesti Hírlap, 1916. november-december (36. évfolyam, 304–363. szám)

1916-11-29 / 332. szám

1916. novem­ber 29. BUUMII HÍRLAP (S32 ).1 1 1. l'essen.c .J ' ©zsef.­­" Budapest, nov. 28. A Burg kápolnájában pihen Ferenc József kis földi útjának ez utolsó állomásán megjelent, hogy bucsut vegyen tőle hűséges barátja, béké­ben és háborúban, örömben és veszedelemben osztályosa. Vilmos német császár. Délelőtt ti­zenegy órakor érkezett Bécsbe s Károly király fogadta a császárvárosban tartózkodó királyi hercegekkel és udvari méltóságokkal. Délben le­ment Vilmos császár a templomba s elhelyezte koszorúját a király ravatalán. Este már el is utazott s a temetésen Frigyes Vilmos trónörö­kös fogja képviselni. Megnyílt ma reggel a Burg temploma a közönségnek is. A koszorúktól és virágoktól bo­rított ravatalhoz ezrivel zarándokolt a császár­város népe. Ezalatt nagyban folyt az előkészülés a csütörtöki temetésre, a­mely gyászos pompáza­tosságában minden eddigit fölülmúló lesz. Mindenben megtörtént az intézkedés nálunk is, hogy Magyarország gyásza teljes nagyságában kifejezésre jusson. Az országgyűlés tagjai csütör­tökön, reggel különvonaton utaznak Bécsbe, a­hová ezrivel mennek föl olyanok is, a­kiket hi­vatalos ténykedés nem szólít. Bécs, nov. 28. (Kiküldött munkatársunktól.) Tegnap éj­szaka óta a Burg kápolnájában pihen I. Ferenc József. Az ódon gótikus kápolna falai be vannak húzva fekete posztóval, a fekete posztón ezüst­éi­merek. Az elhunyt király országainak cimere áll ort a falon és mintha fehérszárnyú pillangó volna valamennyi, mely ébenfa lapra szállt pi­henni. A címer fölött a fölirás: Franciscus Jo­sephus­­., a címer alatt évszám: MCMXVI. Azt sem tudom hamarjában, hol kezdjem a leírást. Még bennem rezeg az elmúlt éjszaka­i hangulata, látom a szertartások romantikáját, a táncoló lidérctü­zet a lovaslakájok feje fölött, látom az arcierc testőrök bóbitás fejét, a magyar lovasok medveborsü­vegét. Látom lobogni a gyer­tyát és hallom a lovaseszkadronok csattogó já­rását, a­hogy bezárják a menetet. A színek élén­kek, szinte égnek és hogy nappal látom viszont, mintha vesztettek volna valamit. Már nem olyan vörös a gárda gallérja, nem ég fágy a magyar gárdakatona dolmánya, mely olyan volt a fe­kete éjszakában, mint egy lassan izzó fáklya parazsa. Az éjszaka a legnagyobb mesecsináló, kinyitja a sziveket és sejtelmek palástját veti rá a szivre ... A­mikor bejutottam a Burg-kápolnába, dél volt. Egy magyar udvari ember, Prileszky báró juttatott oda. Szűk, keskeny, sötét sikátoron keresztül mentem be a kis templomba, a­hol az oltár ezüstcsengetyűje szólt. Urfelmitatás volt és a hosszú karéjban lépkedő emberek alázato­san meghajtották fejüket. Valahogy, úgy, h­ogy az oltárnak és a koporsónak egyformán szólt. És lépegettek komoly, hallgató arccal, lehajtott fejjel. Egyik sarokban egy elkerített hely, ud­vari tisztviselők ülnek benne díszben és hallgat­ják a gyászmisét. Ebből a sarokból nézem a ravatalt és az emberek lassú mozgása sorát, mely szünet nélkül csavarodik keresztül a ravatalos négyszögen, mintha egy lehetet­len mélységű kút lánca volna. A ravatal ott van az oltár előtt, fejjel az ajtónak. Köröskörül minden fekete és a­mint említettem, címerek ezüstpillangója ül a négy­szögű posztószeleteken. A koporsót már láttam. Most be van fedve, sötét fekete bársonytestén aranydisznes. Vékony aranyfüzér, mely mintha m­ég sötétebbé tenné a nagy tömeg feketeséget, melyben egy letűnt, küzdelmekkel, viaskodások­kal, forrongásokkal teli kor utolsó nagy alakja pihen. A ravatal mellett hatalmas gyertyasor lobog. Lángjuk sárga foltokat rajzol a gyász­posztóra, megvilágítja az őrtálló gárdakatoná­kat. A testőrök állnak, mintha kőből volnának faragva, csak a szemük rebbenése árulja el, h­ogy élnek. Kettő, egy magyar, meg egy osztrák az oltár jobb oldalán áll. Mind a kettőnek ala­bárd van a kezében. A magyar valamivel ma­gasabb, mint a másik, arca férfiasabb. A ko­porsó mellett négy nemes testőr áll. Kettő ma­gyar, kettő osztrák. A magyarok a bal, az osztrá­kok a jobb oldalon állanak. Feszesek, kemé­nyek, ünnepiesek. A gyertyaláng felkúszik fe­jükre, eljátszik a forgókkal, a magyar marko­lattal, damaszttal, brokáttal, a skarlátszín mente virágmintáit kihámozza a nehéz arany vitéz­kötés alól. Az első pillantás mindig az övék. Ők képviselik az élet pompáját a halál küszöbén, a­melyen egykor való uruk átlépett csendesen... A koporsó feketén ásít a gyertyák között. A koporsó fejénél jobboldalt a császári korona, baloldalt Szent István koronájának mása fekete vánkoson. Két másik koronát is látok, az egyik a cseh, a vaskorona. Csupa szimbólum és pompa. A császári korona kövei szikráznak, a magyar korona keresztje bánatosan hajlik oldalt. Egy villogó gyémánttal kirakott érdemrend szórja kőszeméből a tűzet, amott egy csillag, itt az aranygyapjú. A koporsón zöldtollas tábornoki süveg, alatta tábornagyi pálca, kard és egy pár hófehér kertyű­. És minden darabhoz történet fűződik, minden darab teli van múlttal, emlék­kel. Tradíciók beszélnek belőlük. Az uralkodás művészetének minden külső eszköze fénylik és szikrázik a koporsó alatt. Nem hivalkodásból, mint annál, a­ki kapja, h­anem azért, mert össze­tartozott a halottal, mint a lényeg, melyet szim­bolizál. Az oratóriumban asszonyfejeket látok. Gyászfályol borul rájuk és látom, hogy mozog a szájuk, a­hogy az imakönyv betűi szabják. Ud­varhölgyek, csillagkeresztes dámák imádkoznak, mint a­hogy előírja az etikett. Szemük néha ki­villan a rács mögül, mely eltakarja őket és el­választja a templomhajótól. Nézem a padokat lenn a hajóban. Kettő van csupán leghátul, feketébe vonva. Egy ud­vari cseléd imádkozik benne igaz áhítattal, repe­dezett, cserepes, ha ábrázatán rajta van a szo­morúság. Az etikett nekik is előírja, hogy ott kell lenni a halott uruknál és imájukkal eleget ten­ni annak, a­mit a corimoniamester rájuk szabott. A hivatalnokok némán ülnek székükön és nézik a ravatalt, nézik a hullámzó, forgó em­berláncot, mely jön, ömlik kiapadhatatlanul. Mennél tovább idézi az ember a gyászos ra­vatalt, annál jobban beleszédül. Az arányok ki­szélesednek és ugv érzi, az a koporsó mind na­gyobb meg nagyobb lesz. Szinte érezni hatalmas súlyát. Mintha láthatatlan láncokkal, fonalakkal oda volna kötve hozzá minden. A gyertyafény, az őrt álló katonák, a fekete drapériák, a falak, díszek, mintha annak a folytonosan forgó, em­berből font láncnak tengelye volna. Néma, ke­mény hallgatással áll­ott, virágillatból és gyertya­füstből keveredett nehéz szag nehézkedik föléje, a pap félhangon az evangéliumot olvassa, az ud­vari nép gépiesen rakja föl magára a kereszt jelét . . . A koszorúkat nézem. A halott lábánál ha­talmas két koszorú. Egyik szalagja fehér, a má­sik vérpiros. A szalagokon császári korona s két aranybetűs név, a­mely most elfoglal egy régi öreg nevet a szivek trónusán. Az egyik Karl, a másik Zita . . . Kinn az előteremben koszorú ha­jlik ko­szorúra. Virág fehérlik, piroslik, a szalagok ég­nek. Sokszínű változat tarkállik s kerekem a mienket. És ott látom hátul a pirosf­ehérzéklet. Aranybelük sorakoznak rajta, de nem tudom el­olvasni. Nagyon hátra tették ezt a színt, ezt a szalagot ... A­mikor kinn voltam, a Schweizerhofban burgzsandárok pattogtak a népre, mely elállta a kapu alá futó utat. A császárra vártak és tö­megbe verődve beszéltek a tegnapi éjszakáról, m­el­y pompás volt — das war prachtvoll — és nekem eszembe jutottak a circensesek . . . k. l. 1 .­ároly király a koporsónál. Bécs, nov. 213. (Saját tudósítónktól.) Ma délután Károl­y király az udvari plébánia templomába jött és az elhunyt király koporsója előtt térdre eresz­kedve, csöndes imát mondott. Negyedórás ott tartózkodás után a király mélyen megindulva hagyta el a templomot. A közönség a ravatal elött. Bécs, nov. 28. (Saját tudósítónktól.) A király holttesté­nek megtekintésénél oly óriási közönség tolon­gott, hogy az emberek a késői délelőtti órákban egész a Burgthealerrel szemközt lévő népkert kapujáig sorakoztak. Este hat óráig húszezer ember haladt el a király ravatala előtt.­ ­ Bécs, nov. 28. (Saját tudósitónktól.) Elhunyt királyunk fin­séges szövetségestársa, II. Vilmos császár, m­a délelőtt Bécsbe érkezett. Azért jött Bécsbe, hogy megadja a királynak a végső tisztességet, de mi­vel nem lehet jelen a temetésen, legidősebb fiát, Frigyes Vilmost,­ a trónörököst, az Argomiokban küzdő hadsereg parancsnokát bíz­ta meg a tee­metési szertartáson valló képviseletével. A német császár érkezéséről Bécsben alig tudtak vala­mit, mert az udvar részéről az volt a kívánság, hogy erről semmit se tegyenek közzé. Ezért a megérkezésére és Bécsben való tartózkodására vonatkozó intézkedéseket csak a legutóbbi órá­ban tették meg a legnagyobb gyorsasággal és még a pályaudvari intéző köröket is csak tegnap este­ értesítették a császár küszöbön álló érkezé­séről. A kora reggeli órákban kezdték meg az in­tézkedéseket a Nordbahnhofon a császár foga­dására, a­minek Vilmos császár kívánságára egészen magánjellegűnek kellett lennie. Néhány perccel tizenegy óra előtt megjelent a pálya­udvaron Károly király főhadsegédének, Lobko­vitz Zdenkó hercegnek és szárnysegédének, Spá­nyik ezredesnek kíséretében, a porosz huszárok formaruhájában. Hoisszú, csukaszürke köpe­nyén a fekete sas-rend nagykeresztjét viselte, narancssárga széles övet, a fején prémes hu­szárkailpagot, hosszú, fehér kócsagtollat. A német császár jól ismert zöld udvari vo­nala lassan gördült be a csarnokba. A császár gyorsan kiszállt kocsijából. A csukaszürke osz­trák és magyar tábornoki formaruhát viselte, a sapkáján a táborban viselt fenyőággal. Szíves kézfogás után a két uralkodó megcsókolta egy­mást. A német császár nagyon jó színben van, és szívesen elbeszélgetett Károly királlyal. A né­met császárral együtt Wedel gróf nagykövet, a­ki a császár elé utazott volt, Freyberg báró német tengerészeti attasé és a kiséret tagjai is kiszálltak. Károly király Wedel grófhoz lépett és vele beszélgetett, mialatt Vilmos császár a német követség tagjait üdvözölte. Hosszabb ideig beszélt Stolberg herceg nagykövetségi ta­nácsossal. Károly király a kíséret egyik tagjá­tól a másikhoz fordult és mindegyiket megszó­lította. A német császár ezután Károly király kí­séretének tagjaival beszélgetett, majd a két ural­kodó kíséretével gépkocsin a Slofburgba haj­tatott. Délben fél egy órakor Vilmos császár Ká­roly király kíséretében megelent Ferenc József ravatalánál. A császár a maga­s Viktória csá­szárnő nevében fehér orkideákból és más virág­ból készített remek koszorút helyezett a rava­talra. A koszorú fehér szalagján a V. és V. kez­dőbe t­ük és a német császári korona van. Az el­hunyt uralkodó ravatalánál a két uralkodó hosz­szabb ideig csendes áhitalossársba merült, azután együ­ttesen hagyták el a templomot. A rendőrségnek a Praterstrassén és a pályaudvar előtt tett intézkedései fölkeltették a közönség figyelmét és a­mikor az udvari auto­mobil a Pratersternhez ért, az ezernyi tömeg lel­kesen éltette a két uralkodót. A Burgba vivő to­vábbi úton is mindenütt lelkes hódolat tárgya volt a két uralkodó, a­merre elhaladt. A Burgba való megérkezés után a császár közveletlenül Zita királyné lakosztályába ment és hosszabb látogatást tett nála. . Délben egy órakor a Sándor-teremben reg­geli volt, a­melyen a német császáron, Károly ki­rályon és Zita királynén kívü­l csak az uralkodó­."

Next