Budapesti Hírlap, 1917. október-december (37. évfolyam, 244–320. szám)
1917-10-02 / 244. szám
Budapest 1917. XXXVII. évfolyam, 244. szám. Kedd, október 2 Megjelenik hétfő kivételével mindennap, nitMtill árak: Egész évre 38 kar, félévre 19 kor, negyedév:19 kor, 30 till, egy hónapra 3 kor, 30 filL Egyes az ám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 18 fill. Hirdetések niliméter számítással, díjszabás szerint. Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztői Csajthay Ferenc Szerkesztőség és Igazgatóság: VOLker- Bökk Szilárd utca i.ssás. Kiadóhivatal : Via ber. lemt-kCrnt 6. uam, TELEFONSZAIOR: József 43. Zóbblet 63. IstisM 61 Kolozsvártól—Pozsonyig. Budapest, okt. 1. Két gyűlés volt tegnap, vasárnap Kolozsvárit, egy Pozsonyban. A kolozsvári egyik gyűlés délelőtt az általános titkos és egyenlő választójogért volt, a másik délután — kevés kivétellel ugyanazok részvételével — az erdélyi szövetséget alakította meg, érdekes határozatokkal. ! Nekem úgy tetszik, délelőtt elárulták Erdélyt, hogy délután megmenthessék. És ha szónoklatokkal lehetne országokat kormányozni, akkor szép és mulatságos játék is lett volna a két kolozsvári gyűlés, így a belső, a lelki meghasonlás tragikus lehetett felénk belőle. A délutáni gyűlés volt a magyar jobbkéz, a délelőtti a balkéz. Az írás csak azt kivánja, hogy a bal ne tudja, mit csinál a jobb. Kolozsvárit tovább mentek: a bal akadályozza, amit a jobb csinálna. Gyászos benyomást tett Apponyi Albert gróf kultuszminiszter, mint a délelőtti gyűlés utolsó szónoka. Nem tágit abbeli meséjétől, hogy a háborútól lett 7. választójog kérdése aktuális s hogy égbekiáltó bűn leíme meg nem adni a jogot azoknak, akik a vérüket adták a hazáért. Gyermekes tévedés. A háború csak alkalom lett arra, hogy a munkciógyárakra/ »_?«/ munkásai terrorizálni tudják a hatalmat. A vérüket pedig mind odaadták, akik katonák , választók és nem választók egyaránt. Apponyi Albert gróf kultuszminiszter egészen a szakszervezetek frazeológiájával élt ezen a gyűlésen. íme: Képtelenség, azt mondja az éberhardi gróf, hogy a társadalom két részre oszoljék, melyek közül az egyiknek csak jogai legyenek csekély kötelességteljesítéssel, a másik óriás tehert viseljen a nélkül, hogy jogai is lennének. Nem a legmeggondolatlanabb, nem egy kultuszminiszterhez méltatlan izgatás ez? Melyik a társadalom egyik része és melyik a másik ? Mindenki, akinek eddig választójoga volt, kötelességtudatlan? És mindenki, aki eddig nem volt választó, óriás terheket visel? Azonben sem mertek a demagógia világában ilyeneket mondani.* Persze, Apponyi nem így gondolta, de igy mondta. És ami naiv hallgatója volt, az mind igy is értette. Beszédéhez pedig az illusztrációt megadtaBokányi népvezér (még mielőtt Apponyi szólt volna), mondván : „A magyarságnak van kultúrája, kezében az irodalom, a művészet, a város és a vármegye. Ugyan mit akar még ?" Mit akar? Mindezt megvédelmezni. Ezt akarja. Megvédelmezni a nemzetközi jelszók és áramlatok bacillusai ellen. Lesújtó Apponyi Albert grófnak az a vallomása, hogy a múltban ő is utána mondta másoknak, hogy az általános választójog veszedelme a magyar állam nemzeti jellemének. De azóta belemélyedt a statisztikába és most már nyugodt lélekkel hirdeti az ellenkezőt. Ugyan várjon, mióta létezik Apponyi Albertre nézve a statisztika? E szerint a gróf úr a múltban pártokat vezetett, hadjáratokat folytatott kormányok ellen (akik pedig gyakran hivatkoztak a statisztikára); miniszter volt és országot kormányzott és közben hetven esztendősnek ... A gyúló világok esti fénye révedezve áradt föl s aranyvizként hullámzott a szoba selymes falain. Altató ringás, édes képzelődésekbe sodorta a fiatal asszonyt. Hogy is lesz ez hát? Százszor elgondolta: ott fog belépni a baloldali ajtó függönye alatt (csitt, máris nem csengetett valaki?!), megáll, leteszi a kalapját, vár egy pillanatig, mand a szalonon át szótlanul feléje indul. Jön már, jön, közeledik. Helén magán érzi a szemét, reszket, jajdulna a gyönyörtől, de sehogy se mer föltekinteni, pedig Sándor már odaért, ott áll a széke fölött. Mámorítóan érzi homlokán forró lehelletét. No most, most... ő lehunyja a szemét, nem látja, csak érzi a gyors mozdulatot: a hatalmas karok elkapják a derekát. Fogják, nem eresztik — oly jó ez, szinte fáj! És most ajkai közelednek, a csók mint egy egész égbolt, egy egész menyország ereszkedik le reá ... Sikoly, szédület, ujjongás: igy lesz, igen, igy! S valahányszor idejutott képzelgései édes viharában, mindig ugy tetszett zsibbadó érzelmeinek, valami szörnyű s mégis reszkettetően hivó, vajizó, boldogitó mélységbe hanyatlik alá. S mindannyiszor újból és még perzselőbben érezte ajkán annak a tegnapelőtti első csóknak az izét. Hogy küzdött, védekezett! aztán mégis mily halvány volt, mikor legyőzték.Ismét az órára nézett. Tik-tak, — furcsa, a dobogás s ketyegés lépést tartnak, — szive és az óra mintha taktusban volnának... — Még husz perc — Most kicsit már medjodt. Föl is ugrott és lett. És mindaddig el volt statisztika nélkül és lelkiismerete nyugodt volt és döntött országos érdekekről, intézményekről és mindig nyugodtan fehérnek mondta a fehéret. Most egyszerre belemélyedt a statisztikába és azt látja, hogy amit egy hosszú életen, válságos és veszedelmes bonyodalmak közt fehérnek nézett, azt most egyszerre feketének látja. Nem volna e jelenséggel szemben tanácsa azon tűnődnie, nem a szemében van-e hiba? Nem más ókulát tett-e az orrára És meg kéne tán gondolnia, hogy az ily könnyen kizökken egy hosszú, küzdelmes pálya alapvetőmeggyőződéséből, talán némi joggal nézhetne nén szkepszissel önmagába, föltevén a kérdést: mi lesz holnap? Ha a statisztikába egy erősebb, döntőbb tényező kerül elejbem, mi lesz a meggyőződésem holnap és holnapután? Kegyetlen és borzalmas mesterség a politika. Iszonyúan megőrli az embereket. Még boldog az olyan, mint Apponyi, aki csodálatos és káprázatos magyarázatot tud adni a maga metamorfózisainak. Megfestette kolozsvári beszédében azt a nyomorúságot, melyben maradunk a radikális választójog nélkül „olyan időben, mely minden téren új és merész alkotásokat követel tőlünk". És, ha minden téren, ugyan miért kezdjük el éppen a legkényesebben? Kezdjük praktikusabb téren, ha minden téren kell alkotni. De ezt nem lehet, mert azt mondja mindjárt hegyibe Apponyi, hogy „az eddigi választói jog amaz elemek politikai befolyását biztosítja, amelyek nemzeti kultúránknak akadályai és kizárja azokat az elem eszmélni próbált. Okos akart lenni. Mint gyerekre, úgy ijesztett rá magamagára: „hallod-e tudod-e, Helén, mit teszesz? holnap már nem lessz tisztességes aszony, érted?" Akár a leckét úgy ismételte ezt magának, hangosan, parancsolóan és saját magának a szemébe vágta a megbélyegző szót: „szeretőd lesz, szeretőd!" An az a másik valaki benne cseppet se ijedt meg ettől a szótól s egészen nyugodtan, cinikusan felelt: „hát igen, szeretőm lesz, szeretőm! Szét szó, csókot, ölelést, mámort jelent: szerető, szerető, szeretőt..." S az a második énje oly van gyönyörrel hajtogatta ezt, hogy az első bele köppedt s már a villamos gombra tette a jobb keze ujját: „hamar, a szobaleányt, nem vagyok itthon senkinek!" Hanem ekkor második énje baljával kacagva kapott oda s egyszerűen elrántotta a gombról azt a csengetni akaró gyáva ujjat. S ez a második győzött: „nem, csak azért se!" A csalódott, megcsalt, elhanyagolt asszo-nyok keserűsége lett erősebb benne. Férje? Dacos mosollyal vont vállat. Ő akarta. Csak a kölcsönt kapja vissza. Jaj beh bolond is volt, hogy eddig várt! Hogy sírt, mennyit szenvedett, mikor az első hűtlenségeit megtudta! No ugyan kár volt minden egyes könyéért. Most vége hál' istennek. Ő jobbra ... „Sön balra, csakugyan balra menjek?" Tik-tak — Irí. Pekár Gyula. — Svét közlemény. I. Fél óra mulva itt lesz... Helén rezzenve nézett körül: szent Isten, igazán mondotta, hangosan kimondta ezt"? vagy csak ugy gondolta? és nem hallotta meg valaki? Ott könyökölt a kis sèvresi álló óra előtt, mely pici porcellán marquisjával s Watteau dámájával fenn ketyegett a secrétaire polcán. Tiktak ... nézte, merően leste a mutató lassú, de biztos haladását. És lázasan egyre ujra kezdte e ketyegés számlálását: „egy, kettő, három . . ." s egyre abba kellett hagynia, ugy fullasztotta a nagy, benső forróság. Párszor teapongyolája kivágásába csúsztatta fázó kezét s maga is belepirult, oly szörnyen dobogott a szive. Zúgott,t,katolt, kalapált . .. megint megfordult: jaj, hát ezt se hallja senki? Senki, semmi, a csend a skatulyaszerű, illatos kis szalonban. De vele együtt várni látszott itt minden, még a lábujjhegyen álló bútorok is szinte szorongva ágaskodtak a várakozástól. Künn átmosódott már az őszvégi fázó délután, az utcák házai bóbiskoló emberekként szinte dideregve bújtak össze s mintha ínég jobban a szemükbe húzták volna tetőkalapjukat, melybe hetyke kémények voltak tűzve disz Oíííííl fif-Simm. " , —" Még tiz perc ... A hideg járta át. Most hogy mindjárt itt volt a nagy perc, furcsa rettegés fogta el. .,Az uram!" — hol Sándor ellen hívta volna segít- A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal