Budapesti Hírlap, 1920. március (40. évfolyam, 53–78. szám)

1920-03-27 / 75. szám

Budapest, 1920. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. K­ifixetett érm­e: Egén évt. 310 korona fáj.Tre 11© kor., n.gr.é.Tr. 89 kor., egy hónapra 30 kor., Egyes szám éra Helyben, vlzeken •• pályaudvarokon 80 fillér. Bi­datelek­ milliméter számitással, dijszabás szerint. V XL évfolya Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csatthay Ferenc Szombat, március 27. Szerkesztőség: Vili, ker., Riskk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili, ker., József-körut 5. szám, Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23— 84. / /Adagio. Irta Heg­edű­s Lóránt. Budapest, műre. 26. Ha megöregszem, a jjtert-ünkben sze­retné­k' ülni délesti óvott’az Apám almafái alatt, m­ikorajji^^már megcsípte a leve­leket s azok­ egymásba ül­öttve leszállin­­ganak, rozsdás-vörösen. Onnét látni a Jókai-villa verandáját kék-sárga színes üvegjeivel: a nagy Mesélő ott vezetgetett,­­­ mikor fölkelt Íróasztalának rózsaszín gyertyái mellől gyermekkorom csodái­a­ vette ásóbotját s elmagyarázta a szőlő­­virágzás i i­neményét; a rózsa­bogarak cso­dálatos kalandjait, a szivárványt a Sas­­hegy fölött, a magyar múltat s a sárga teleszkópon át megmutatta az Andro­­meda-csillagködét, a­hol ö­gy csillagot sejtett. Lent Pestet látni s a nagy Dunát, a­mint szép-csöndesen, szép-méltóságo­­san, szép-hallgatagon folyik az örökké­­v­a­lóság felé. Szeretnék muzsikát hallgatni, csak egyet: Beethoven második tételeit. Soha­sem lesz szó, kinek annyi szava legyen, hogy leírhassa azt a sok­­­sódat, mely székben az adagjokban rejtőzködik. A még föl nem fedezett, emberi lélek zeng itt zsolozsmákat. Mély vágyódások, lát­­hatatlan küzdés, meleg sírások, jajgató zsoltárok „együtt mélységek és magas­ságok". Minden kézzelfogható eloszlik, leveti állandónak hitt köntöse, s nagy-­­ szerű zengzetek szárnyán Harmóniákba­­ olvad. Csodás akkordok tanítanak meg arra, hogy a­mit állandóságnak éreztünk, az elmúló hulláma egy nagy ritmusnak. Vele múlik az Élet szép-csöndesen, szép­méltó­ságosan, úgy, a mint illik. A nagy Bűvész-mester, az ős-láng­­ész, mikor a szonáták és kvartettek ada­gjéit megköltötte, nem hitte azt, hogy száz évvel ő utána jön olyan nemzedék, mely rettentő marcangolásai s égbekiáltó nyomorgásai között az ő adagi­ójába kell, hogy meneküljön. Menekülnie kell, mert a valóság, mit látnunk s kezünkkel fog­nunk kell, ki nem bírható. A Lánchidat akarom látni s Pest bájos panorámáját, e helyett csak kis hirdetőcédulákat olva­sok, a­hol gyermekkocsit, lepedőt s kiko­pott ruhát árulnak, csakhogy kenyeret vehessenek. Múló zengyetekbe kell buj­dosnunk azért, mert a mi magyar nemze­dékünknek egyetlen vigasztalása s a jövő­nek ereje az, hogy nem hihet, nem­ szabad hinnie a mostani alakulat állandó­ságá­­ban, valóságában. Nem igaz, nem állandó­­határok készülnek most Parisban; száz­szor nem igaz. írhatnak bármit a papi­rosra. pingálhatnak a csehek sárga, a románok vérül!-vörös, a délszlávok hupi­kék vonalakat Magyarország festőn: ezek szét fognak fosztani, mint az esz-moll . hanghu márhái. A mostani magyar nyomo­rúság fel fog oldódni egy nagyobb rit­mussá s a nagyobb harmóniát nem szét­­darabolásnak, hanem Magyarországnak hívják. Ezért a kegyetlen-keserű valóság. — mely ránk szakadt s melynek a vidám­­kodó magyar pártok még mindig alap, mernek a szeme közé nézni. —­ csak egy átmenő hangzata a nagy magyar szimfó­niának. Talán a mi életünk is az. Nem tudom, megérjük-e a nagy ritmus vissza­tértét. De egyet tudok: azt, hogy nekünk, ezt ki kell állnunk, a népnél­­ük­ kell élnie és nem szabad elhinnie az állandóságát. Túlélni, túlélni, semmi mást. Az adagióra el fog jönni a minuetto s a diadalmas kód­a. Nehéz ezt leírni s nehéz fejünkbe venni, de meg kell lennie. A berlini egye­temen Treitsche arra tanított bennünket, hogy az országok határai nem állandók,­­hanem n­ozognak, s csak az emberi elme­ke renyhesége nem tudja belátni ezt, mert, mindig megrögzött pontokat keres. Akkor kinevettük. Ma igaza van. Egész Európá­nak csak mozgó határai vannak. Magyar­­országnak is. A határ szó nem jelent ál­landóságot. Sohasem hittük volna. Mégis így van. A belénk nevelt gondolkodásnak egy nagy, kemény darabja törött ki ezzel a fejünkből. De éppen úgy kitörött az emberiség haladásáról szóló hitünk is* melyet belénk neveltek. Tehát ne csodál­kozzunk. Ennek a nemzedéknek megkü­lönböztetett sorsa az, hogy megérte ab­i­szolus állandóságoknak relatív bizony*­­­alanságokká való transzszubstanciáját *' az igazság Ur­ szineváltozását. Ha végig­nézünk majd életünkön — onnét az al­mafa alól, naspolyacserjék között, melye­ken kopogva ugrál a kakuk és vörösbegy­ ell.­ Kozma Andor. Egyik fotLxyói) ipg.v.janwHMTfa/. 1 sten különös kegyelméből máig is ugyanannak a konzervatív patrícius családnak tulajdona, a­mely nyolcvan esztendővel ezelőtt megépítette. A család tagjai változtak, a ház nem. Lakói is vajmi ritkán, ügy­­bérlő sincs a házban, a­ki legalább is hu­szonöt esztendő örömét és bánatát ne ott élte volna át. Van ellenben egy bérlő, a­ki már akkor is rég ott lakott a második emelet legbensőbb udvari lakásában, mikor a rajta kívül legrégibb a házivá beköltözött. Az a többiek emberemlékezete előtti egy bérlő, az az őslakó, egy öreg özvegy minő. Sőt most már két öreg minő. Mert az özvegynek egyetlen leánya, a ki mindig élt lakoit nála, de mellette évtizedeken át csak bájos mellékalakul szerepelt, idővel hozzáőszült, szinte hozzá azo­­nosodott a mamához. Felületes levélhordók éve­kig is bejárnak a házba, m­íg végre derengeni kezd előttük, hogy a második emeleti utol­só s­zámű­ méltósága két példányban van meg. A két egyenlően tiszteletreméltó, finom úrinő lakása belül sokkal nyájasabb mint ud­vari lakás nevezete után képzelhető. Benn kide­rül, hogy voltaképpen nem is udvari, hanem kerti lakás az. Csak az előszoba, konyha, kamra és cselédszoba van az udvar felől. A két tágas, gyönyörű óscissygni bútorozós lakószoba hol­landus csipkefüggönyein,átrajzolódnak az abla­kukig felnyúló fák ágai. A kell, melyre ezek az ablakok néznek, régebben ugyanazon patrícius családé volt-kié a ház ma is. Akkor még vi- A'á­grrtfTTsok­rok, vetem­én­y­ek, néha kedves urak, hölgyek és kacagó gyermekek is voltak benne. Most már néhány magas fán, némi giz-gazon, s a régi szilárd kőkerítésén kivil mi sem vall a kerti múltra. A kőkerítésbe nagy kapu van vágva, melyen áz olykor a túlsó ideából ócska vassal, gerendákkal, vagy törmelékkel terhelt szekerek hajtanak be, s lerakodnak a kerti tel­ken. Hanem ez, a második emeleti ablakokból nézve, csak kevésbé kies látvány a réginél, de az eget, a napsugarat s a levegőt neni fogja el. Mégis, az ablakok m­ögött lakó özvegy minőnek az volt valamikor nyájas lakásában az első probléma: mi lesz velünk, ha az a rideg ember, a­ki a kertet nagy pénzért megvette, azt csakugyan beépíti egy td­­latos négyemeletes bérkaszárnyával? Ezt a problémát annyiszor felvetü­k­ akkor még csak tizennégy esztendős leánya előtt, hogy az még ma, ötven év után is, kegyeletesen szá­mon tartja, mint kettejük első nagy közös aggo­dalmai. De ez a probléma már alig egy esztendő múlva elvesztette méregfogát. Mert a vevő, a­ki a kertet be akarta építeni,­ börzejátékos volt és az ezernyolcszázhetvenharm­adiki nagy bécsi krach­on úgy tönkrement, hogy hordárrá lelt. A kert aztán egy meggombolatlanul hitelező, félig szintén lerokkant vidéki takarékpénztár nyakába szakadt. Az bérbe adogatta rakodó­­helyül addig is, míg valamely nagyszerű építési konjunktúra be nem ül. A­mi,­úgy­ látszik. .. kí­vánt mértékben máig sem ütött be, így az özvegy leányával együtt megszokta, hogy ez a probléma csak időnként szórakoztatja őket futó aggodal­makkal, de nem alkalmas arra, hogy egész lel­kükkel tartósan belemerüljenek. Szerencsére, hamar kéznél volt egy új probléma. Mi lesz belőlünk, — töprengett az özvegy — ha igen! mondok annak a folyosó túlsó végén lakó gavalléros agglegénynek, a­ki megkérte a kezemet? Én még csak harminc­kilenc esztendős vagyok, leányom már tizenöt. Nem teszem-e ezt a nekem legdrágább lényt ,szerencsétlenné? Való-e, illik-e egy serdülő haja­don­ magammal vinni egy negyvenéves mostoha apához? Az anya, természetesen nagy kímélettel, közölte a keserves problémát leányával. Ezzel a probléma még keservesebbé lett. Annyira, hogy az anya részére meg is szűnt probléma lenni. Mert a leány rögtön zokogva kijelentette, hogy ő kész édesanyja boldogságáért zárdába vonulni s ott csöndesen meghalni. Minthogy azonban az anyának ez éppen nem lett volna boldogság, az visszautasította leánya önfeláldozó készségét, s a kérőnek egyszers mindenkorra határozott ne­met mondott. A leány azért még jóideig kesergett a pro-­­b­lémán. Várjon nem tette-e­l akaratlanul ,örökre boldogtalanná imádott édesanyját? . . . Hanem mikor,három esztendő múlva őt kérte meg egy kis­.fp­séges fiatal ember­­i probléma nagyot fordult, de megint itt vo­lt. Most már a leány töprengge: mi lesz egyedül élő, csakis ő hozzá ragaszkodó édesanyjából, ha ő elszakad tőle? S mi lesz ő belőle is, ha tudni fogja, — pedig mim* * ! A Budapesti Hírlap mai száma 10 oldal.

Next