Budapesti Hírlap, 1921. július (41. évfolyam, 142–168. szám)

1921-07-24 / 162. szám

Budapest, 1921,_____________XLI. évfolyam, 162. szám Vasárnap, julius 24. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 440 K, félévre 320 K, negyedévre 110 K, egy hónapra 40 K. Egyed­szám ára 3 korona. Ausztriában 6 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Szerkesztőség: Vili. ker., Rükk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Az egyetem pere. Budapest, júl. 23. Apponyi Albert gróf hozta forgalomba azt az argumentumot a trianoni béke ellen, hogy minket kulturailag alábbvaló nemzeteknek ál­doztak fel. Hogy a nyugati műveltség súlyos veszteségének mondható, hogy kulturális intéz­ményeink az elfoglalt országrészekben vagy el­­pusztíttatnak, vagy, a­mi ugyanannyit jelent, tudatlan, készületlen, kontár kezekbe kerülnek. Jellemző az a brassói adoma erről, a­mikor az ott utazó román miniszternek a brassói vendég­lős nem tudott csak magyarul beszélő pincért a szolgálatára állítani. A miniszter kifakadá­­saira a vendéglős szerényen válaszolt: Bocsána­tot kérek, voltak nekem oláhul is tudó pincé­reim. De azokat elvitték kit egyetemi, kit kö­zépiskolai tanárnak, kit szolgabírónak. Most nincsen más, csak a ki magyarul beszél. Ezek ültek a mi kolozsvári egyetemünk tanári székeibe, a­hol európai hírű tudósok szol­gálták a tudományi s az egyetemi nevelés ügyét. A Csonka-Magyarországra hárul a feladat, h­ogy kultúránk eddigi színvonalát fentartsuk. Hogy ez­ aránylag nagyobb áldozatokkal jár, nagyobb­­lelki­ismere­tet követel a tanári székek betöltésénél és különösebb gondot tudósaink­kal szemben, az világos lehet mindenki előtt.­­­ Ezek a gondolatok járnak a fejemben­­ most, mikor napok óta olvasom a lapokban, hogy — végre két esztendő után! — dűlőre jut talán az a válság, melybe a forradalom a mi­­ fővárosi egyetemünket sodorta. Itt ugyanis L vagy egy féltucat tanárról van a szó, a­kik ellen­i vizsgálat folyt a forradalom s a proletárdikta­túra alatt tanúsított maguk viseletéért. A vizs­gálatot már egyszer be is fejezték fölmentő ítélettel, azután újra felvették s most az a hir­­ járja, hogy a bölcsészeti tanács ítélete alapján­­ az egyetemi tanács fölterjesztést intézett a k­ul­­­­tuszminiszterhez, a­melynek értelmében, gondo­­­lom, öt tanár nyugdíjaztatnék vagy egyszerűen­­fölmentetnék tanári állásától. Hogy van, mint­­ van a dolog, bizonyosan nem lehet tudni. A­­ különféle közleményekből s nyilatkozatokból , csak az derül ki, hogy a tanár urakat jóformán í­­d se hallgatták, hogy­ az érdekeltek az ügy mai állására nézve a legtájékozatlanabbak, hogy el­lenben a bölcsészeti fakultás tanárai állítólag kijelentették volna, hogy nem hajlandók az illetőkkel együtt folytatni tanári működésüket. Már most itt olyan tudós férfiakról van a szó, a­kik közül nem egynek jeles hite messze túl ment a magyar (régi) határokon is, és a­kik húsz-huszonöt-harminc éve tanítanak első egyetemünkön. Minthogy pedig ez az ügy nem­csak a tanároké, hanem mindnyájunk ügye és nagy érdeke, a­ legkevesebb, a­mit követelnünk kell, az, hogy mi is tudjuk, miben áll ez a dolog. Tudnunk kell, hogy alapos, elfogulatlan, becsületes és megbízható vizsgálat volt-e, a­­mely ily ítélettel végződött és nem felületes, el­fogult, rosszindulatú eljárás, a­melynek köz­érdekű motívumai közé utat találtak magán­érdekek is és silányabb természetű mellék­­tekintetek. Harminc esztendő, az egy emberöltő. Harminc esztendő egy férfiembernek a java ideje. Harminc esztendő egy tudós embernek az egész élete. Tudjuk, hogy botlások ellen se kor, se tudás meg nem védi az embert. Lehetségesnek tartjuk, hogy a kipellengérezettek közül egyik­másik e felfordult időben igenis megtántorod­­hatott úgy, hogy méltatlanná lett arra, hogy első egyetemünkön a leendő Magyarország ne­velője, tanítója, irányítója legyen. De a botlását tudnunk kell, meg kell ismernünk, hogy meg­nyugodhassunk a kemény ítéletben._____ Nagyra voltunk és méltán azzal, hogy mi a háború szenvedéseitől és üldözéseitől megóv­tuk az idegen, ellenséges nemzetek hozzátarto­zóit, a­kik itt rekedtek közöttünk. Nagy emberi erény volt ez és a reális kulturáltságnak volt a cselekedete. Abba a lealázó hibába se estünk, a melyben a műveit mjirgat nemzetei tomboltak, hogy kiterjesztették a háborút a tudományra is és még ma se higgadtak meg annyira, hogy az emberiség jóltevőit lássák a tudósokban s nem az ellenséges nemzet fiát, a­kit megvetni és ostorozni kell. „..... Most­ane a saját kultúránk munkásaival kerülünk szembe. Férfiakkal, a­kik egész eddigi életükben a magyar nyelvet, a magyar tudomá­nyosságot, a magyar­ nemzeti műveltséget szol­gálták. Kis hibáért, kisebb tévedésért, vagy kö­rülményekért, melyek kezdettől fogva fennálla­­nak, ilyenek ellen eljárni nem tanácsos, ha csak eljárásunk motívumait jogos gyanúnak és meg­szolgált megítéltetésnek kitenni nem akarjuk. Mikor őket kinevezték vagy meghívták egye­temi tanszékükre, számot kellett adni arról, hogy miért bízzák kezükre a magyar tudomá­nyos oktatást és a magyar ifjúságot. Ha pedig húsz-harmincévi eredményes működésük után — mert hiszen ez alatt az idő alatt a társada­lomban, a közéletben és a tudományos iroda­lomban egyaránt tisztes szerepet lölöttek be és tekintélyszám­ba mentek, ha tehát most meg­fosztjuk őket attól, a­miben egy élet munkájá­nak az eredménye kifejeződik: állásuktól, ka­tedrájuktól, — ennek súlyos, ennek nagy és ala­pos okának kell lenni. A forradalom s a proletárdiktatúra alatt láttuk, hogy a felforgató hatalom sietett a maga politikai hatalmának biztosítása végett a kezét rátenni felsőbb oktatásunkra is és tömegesen ültette tanári székbe azokat, a­kik a forradal­mak elméletét képviselték az író s gondolkozó világban. Hogy ezektől megtisztították felsőbb iskoláinkat, természetes dolog. De ezen túl menni csak nagy óvatossággal tanácsos és csak lélekbe vágó okokért. A nemzetnek szüksége van arra a meg­nyugvásra, hogy tudományos intézetei, a fel­sőbb oktatás megszentelt helyei, a tudós embe­rek sorsa Magyarországon nem divatos jelszók, nem múló áramlatok, nem politikai irányzatok nyomása alatt intéződik, hanem ama felsőbb­­rendű szempontok szerint, a­melyek éltető lelke minden nemzeti haladásnak, minden nagyság­nak és minden ország virágzásának. Világosságot, nyilvánosságot kérünk tehát ez ügyben. Nem a tizek tanácsának álarcos veri­­diktumát, hanem igazságot, ha koszorú, ha pel­lengér, a­mit ítélünk, és nyílt eljárásban. Har­minc éve, hogy idézzük tudósainkat, hogy ta­nuljuk könyveiket, hogy dicsekszünk munká­jukkal és hírnevükkel és kultúránkkal, mely­nek buzgó napszámosai voltak, ha most meg kell köveznünk őket, tudnunk kell, hogy miért, hogy nem kisszerű magán-, klikk- vagy poli­tikai érdekekért adják kezünkbe a követ, ha­nem hogy országos érdek, nemzeti becsület, és a haza ügye parancsolja, hogy kegyetlenek legyünk. A trianoni demarkációs vonalak. Egyetlen szempillantás a térképen Csonka- Magyarország határaira, melyeket a trianoni szer­ződés megállapított, hozzáértő szem mindjárt észre­veszi és meglátja rajta, hogy a nemzetiségi elv nevé­ben vont új határok éppenséggel nem vágnak össze a magyar faj fennen hirdetett etnikai vagy törzstani határaival. Ezek az új határok a térképen tájékozat­lanul, természetellenesen, vaktában, csaknem lelki­­ismeret nélkül vannak kijelölve és meghatározva,­­ tekintet nélkül a határmenti lakosság nyelvi, néprajzi, közlekedési s gazdasági érdekeire. Ezt a szembeszökő igazságtalanságot olyan hivatalos államférfiak is, a minő az angol Cecil Harmsworth és Lord Curzon, a minő a francia Danielou, Grenier, Reynald, Mon­­zie és maga Briand miniszterelnök, mindjárt észre­­vették, és utólag konstatálták is. Hogy a trianoni szerződés nem ideális, hogy a magyarság törzstani határvonala nem végződik a trianoni szerint a ma­gyar határon, hanem beleesik, belenyúlik, mélyen, köröskörül az utódállamok idegen határaiba. Ezt a feltűnő igazságtalanságot most, midőn a nemzet­közi határigazító bizottságok négy csoportban ide­­készülődnek, országszerén tova konstatálni, napról­­n­apra ismételni és napirenden tartani, elengedhetet­len és aktuális kötelesség. Kezdve Csehországon és végezve a Délszláv államon, ime, Csonka-Magyarország valóságos törzs­tani helyzetképe. Pozsony városán felül, a­hol már Csehország kezdődik, a nyugati országhatár, a Morva folyótól nem messze fekvő Stomifától, ha mi akár képzeletben, akár a valóságban innét keleti irány­ban egy egyenes határvonalat húzunk, keresztül Nyitrán, Bazinon Aranyosmarót felé, és azután folytatjuk az itt-ott görbülő vonal húzását: Léva, Balassagyarmat, Nógrád, Jolsva és Losonc irányá­ban, azután meg keletnek fordulunk Kassa felé, Kassától délkelet felé tartunk Nagymihályi felé és Nagymihályitól folytatjuk az utat Ungvár, Munkács, Magyarkomjáton át Nagyszöllősig és Királyházáig, te­hát ezeket a cseh területeket bejárva, lelki­szemünkkel azt vesszük észre, úgy találjuk, hogy, ezeken a cseh zónákon, ezeken a Csonka-Magyar­ország törzsnépével összefüggő cseh határokon, az itt levő lakosságnak 85—95 százaléka magyar, a többség magyar, vagyis itt 800,000 szinmagyar él cseh uralom alatt. 14­7 magyar községben csupán a dús term­é­­kenységű Csallóközön, a Kisalföldön, 459 tót mel­lett, 102 ezer magyar ember jutott a csehek kezére. A prágai csehek ezeket a törzs magyar né­pességű területeket nem a tótok felszabadítása, nem a nép­jog, vagy az önrendelkezés nevében követel­ték, és "kapták meg az antanttól, hanem tisztán és kizáróan önző imperialista célból kapcsoltatták, magukhoz, azért, hogy a Dunán a vízi út, a csalló­közi magyar gabona, a vasúti csomó- és stratégiai pontok és a Romániával való vasúti összeköttetés, cseh fennhatóság alá kerüljenek. A spekuláns cseh határ nemcsak egyes köz­ségek útvonalait, csomópontjait, köziga­zgatási és gazdasági területeit vágja ketté, de még a bodrog­közi és a beregmegyei vízszabályozó és átmentő­ 8110 társulatok zsilipjeit is elvágja a néprajzilag egységes , de földrajzilag különböző jellegű mai­gyar határtól.­ Tjj A csehekéhez hasonló a néprajzi helyzetkép Románia és Csonka-Magyarország között A tria­­­noni román határ a 30-tól 60 kilométer szélességű, egyforma jellegű tiszta magyar területen, a nagy városokat nem számítva. 168 szinmagyar és 64 magyar többségű községet vág el a határ mentén, zár el a vásár­vonal az országút mentén az anya­országbeli testvéreitől, és ezt a lakosságot oda kap­csolja Romániához. A­ Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.­­

Next