Budapesti Hírlap, 1921. július (41. évfolyam, 142–168. szám)
1921-07-24 / 162. szám
Budapest, 1921,_____________XLI. évfolyam, 162. szám Vasárnap, julius 24. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 440 K, félévre 320 K, negyedévre 110 K, egy hónapra 40 K. Egyedszám ára 3 korona. Ausztriában 6 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Szerkesztőség: Vili. ker., Rükk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Az egyetem pere. Budapest, júl. 23. Apponyi Albert gróf hozta forgalomba azt az argumentumot a trianoni béke ellen, hogy minket kulturailag alábbvaló nemzeteknek áldoztak fel. Hogy a nyugati műveltség súlyos veszteségének mondható, hogy kulturális intézményeink az elfoglalt országrészekben vagy elpusztíttatnak, vagy, ami ugyanannyit jelent, tudatlan, készületlen, kontár kezekbe kerülnek. Jellemző az a brassói adoma erről, amikor az ott utazó román miniszternek a brassói vendéglős nem tudott csak magyarul beszélő pincért a szolgálatára állítani. A miniszter kifakadásaira a vendéglős szerényen válaszolt: Bocsánatot kérek, voltak nekem oláhul is tudó pincéreim. De azokat elvitték kit egyetemi, kit középiskolai tanárnak, kit szolgabírónak. Most nincsen más, csak a ki magyarul beszél. Ezek ültek a mi kolozsvári egyetemünk tanári székeibe, ahol európai hírű tudósok szolgálták a tudományi s az egyetemi nevelés ügyét. A Csonka-Magyarországra hárul a feladat, hogy kultúránk eddigi színvonalát fentartsuk. Hogy ez aránylag nagyobb áldozatokkal jár, nagyobblelkiismeretet követel a tanári székek betöltésénél és különösebb gondot tudósainkkal szemben, az világos lehet mindenki előtt. Ezek a gondolatok járnak a fejemben most, mikor napok óta olvasom a lapokban, hogy — végre két esztendő után! — dűlőre jut talán az a válság, melybe a forradalom a mi fővárosi egyetemünket sodorta. Itt ugyanis L vagy egy féltucat tanárról van a szó, akik elleni vizsgálat folyt a forradalom s a proletárdiktatúra alatt tanúsított maguk viseletéért. A vizsgálatot már egyszer be is fejezték fölmentő ítélettel, azután újra felvették s most az a hir járja, hogy a bölcsészeti tanács ítélete alapján az egyetemi tanács fölterjesztést intézett a kultuszminiszterhez, amelynek értelmében, gondolom, öt tanár nyugdíjaztatnék vagy egyszerűenfölmentetnék tanári állásától. Hogy van, mint van a dolog, bizonyosan nem lehet tudni. A különféle közleményekből s nyilatkozatokból , csak az derül ki, hogy a tanár urakat jóformán íd se hallgatták, hogy az érdekeltek az ügy mai állására nézve a legtájékozatlanabbak, hogy ellenben a bölcsészeti fakultás tanárai állítólag kijelentették volna, hogy nem hajlandók az illetőkkel együtt folytatni tanári működésüket. Már most itt olyan tudós férfiakról van a szó, akik közül nem egynek jeles hite messze túl ment a magyar (régi) határokon is, és akik húsz-huszonöt-harminc éve tanítanak első egyetemünkön. Minthogy pedig ez az ügy nemcsak a tanároké, hanem mindnyájunk ügye és nagy érdeke, a legkevesebb, amit követelnünk kell, az, hogy mi is tudjuk, miben áll ez a dolog. Tudnunk kell, hogy alapos, elfogulatlan, becsületes és megbízható vizsgálat volt-e, amely ily ítélettel végződött és nem felületes, elfogult, rosszindulatú eljárás, amelynek közérdekű motívumai közé utat találtak magánérdekek is és silányabb természetű melléktekintetek. Harminc esztendő, az egy emberöltő. Harminc esztendő egy férfiembernek a java ideje. Harminc esztendő egy tudós embernek az egész élete. Tudjuk, hogy botlások ellen se kor, se tudás meg nem védi az embert. Lehetségesnek tartjuk, hogy a kipellengérezettek közül egyikmásik e felfordult időben igenis megtántorodhatott úgy, hogy méltatlanná lett arra, hogy első egyetemünkön a leendő Magyarország nevelője, tanítója, irányítója legyen. De a botlását tudnunk kell, meg kell ismernünk, hogy megnyugodhassunk a kemény ítéletben._____ Nagyra voltunk és méltán azzal, hogy mi a háború szenvedéseitől és üldözéseitől megóvtuk az idegen, ellenséges nemzetek hozzátartozóit, akik itt rekedtek közöttünk. Nagy emberi erény volt ez és a reális kulturáltságnak volt a cselekedete. Abba a lealázó hibába se estünk, a melyben a műveit mjirgat nemzetei tomboltak, hogy kiterjesztették a háborút a tudományra is és még ma se higgadtak meg annyira, hogy az emberiség jóltevőit lássák a tudósokban s nem az ellenséges nemzet fiát, akit megvetni és ostorozni kell. „..... Mostane a saját kultúránk munkásaival kerülünk szembe. Férfiakkal, akik egész eddigi életükben a magyar nyelvet, a magyar tudományosságot, a magyar nemzeti műveltséget szolgálták. Kis hibáért, kisebb tévedésért, vagy körülményekért, melyek kezdettől fogva fennállanak, ilyenek ellen eljárni nem tanácsos, ha csak eljárásunk motívumait jogos gyanúnak és megszolgált megítéltetésnek kitenni nem akarjuk. Mikor őket kinevezték vagy meghívták egyetemi tanszékükre, számot kellett adni arról, hogy miért bízzák kezükre a magyar tudományos oktatást és a magyar ifjúságot. Ha pedig húsz-harmincévi eredményes működésük után — mert hiszen ez alatt az idő alatt a társadalomban, a közéletben és a tudományos irodalomban egyaránt tisztes szerepet lölöttek be és tekintélyszámba mentek, ha tehát most megfosztjuk őket attól, amiben egy élet munkájának az eredménye kifejeződik: állásuktól, katedrájuktól, — ennek súlyos, ennek nagy és alapos okának kell lenni. A forradalom s a proletárdiktatúra alatt láttuk, hogy a felforgató hatalom sietett a maga politikai hatalmának biztosítása végett a kezét rátenni felsőbb oktatásunkra is és tömegesen ültette tanári székbe azokat, akik a forradalmak elméletét képviselték az író s gondolkozó világban. Hogy ezektől megtisztították felsőbb iskoláinkat, természetes dolog. De ezen túl menni csak nagy óvatossággal tanácsos és csak lélekbe vágó okokért. A nemzetnek szüksége van arra a megnyugvásra, hogy tudományos intézetei, a felsőbb oktatás megszentelt helyei, a tudós emberek sorsa Magyarországon nem divatos jelszók, nem múló áramlatok, nem politikai irányzatok nyomása alatt intéződik, hanem ama felsőbbrendű szempontok szerint, amelyek éltető lelke minden nemzeti haladásnak, minden nagyságnak és minden ország virágzásának. Világosságot, nyilvánosságot kérünk tehát ez ügyben. Nem a tizek tanácsának álarcos veridiktumát, hanem igazságot, ha koszorú, ha pellengér, amit ítélünk, és nyílt eljárásban. Harminc éve, hogy idézzük tudósainkat, hogy tanuljuk könyveiket, hogy dicsekszünk munkájukkal és hírnevükkel és kultúránkkal, melynek buzgó napszámosai voltak, ha most meg kell köveznünk őket, tudnunk kell, hogy miért, hogy nem kisszerű magán-, klikk- vagy politikai érdekekért adják kezünkbe a követ, hanem hogy országos érdek, nemzeti becsület, és a haza ügye parancsolja, hogy kegyetlenek legyünk. A trianoni demarkációs vonalak. Egyetlen szempillantás a térképen Csonka- Magyarország határaira, melyeket a trianoni szerződés megállapított, hozzáértő szem mindjárt észreveszi és meglátja rajta, hogy a nemzetiségi elv nevében vont új határok éppenséggel nem vágnak össze a magyar faj fennen hirdetett etnikai vagy törzstani határaival. Ezek az új határok a térképen tájékozatlanul, természetellenesen, vaktában, csaknem lelkiismeret nélkül vannak kijelölve és meghatározva, tekintet nélkül a határmenti lakosság nyelvi, néprajzi, közlekedési s gazdasági érdekeire. Ezt a szembeszökő igazságtalanságot olyan hivatalos államférfiak is, a minő az angol Cecil Harmsworth és Lord Curzon, a minő a francia Danielou, Grenier, Reynald, Monzie és maga Briand miniszterelnök, mindjárt észrevették, és utólag konstatálták is. Hogy a trianoni szerződés nem ideális, hogy a magyarság törzstani határvonala nem végződik a trianoni szerint a magyar határon, hanem beleesik, belenyúlik, mélyen, köröskörül az utódállamok idegen határaiba. Ezt a feltűnő igazságtalanságot most, midőn a nemzetközi határigazító bizottságok négy csoportban idekészülődnek, országszerén tova konstatálni, naprólnapra ismételni és napirenden tartani, elengedhetetlen és aktuális kötelesség. Kezdve Csehországon és végezve a Délszláv államon, ime, Csonka-Magyarország valóságos törzstani helyzetképe. Pozsony városán felül, ahol már Csehország kezdődik, a nyugati országhatár, a Morva folyótól nem messze fekvő Stomifától, ha mi akár képzeletben, akár a valóságban innét keleti irányban egy egyenes határvonalat húzunk, keresztül Nyitrán, Bazinon Aranyosmarót felé, és azután folytatjuk az itt-ott görbülő vonal húzását: Léva, Balassagyarmat, Nógrád, Jolsva és Losonc irányában, azután meg keletnek fordulunk Kassa felé, Kassától délkelet felé tartunk Nagymihályi felé és Nagymihályitól folytatjuk az utat Ungvár, Munkács, Magyarkomjáton át Nagyszöllősig és Királyházáig, tehát ezeket a cseh területeket bejárva, lelkiszemünkkel azt vesszük észre, úgy találjuk, hogy, ezeken a cseh zónákon, ezeken a Csonka-Magyarország törzsnépével összefüggő cseh határokon, az itt levő lakosságnak 85—95 százaléka magyar, a többség magyar, vagyis itt 800,000 szinmagyar él cseh uralom alatt. 147 magyar községben csupán a dús termékenységű Csallóközön, a Kisalföldön, 459 tót mellett, 102 ezer magyar ember jutott a csehek kezére. A prágai csehek ezeket a törzs magyar népességű területeket nem a tótok felszabadítása, nem a népjog, vagy az önrendelkezés nevében követelték, és "kapták meg az antanttól, hanem tisztán és kizáróan önző imperialista célból kapcsoltatták, magukhoz, azért, hogy a Dunán a vízi út, a csallóközi magyar gabona, a vasúti csomó- és stratégiai pontok és a Romániával való vasúti összeköttetés, cseh fennhatóság alá kerüljenek. A spekuláns cseh határ nemcsak egyes községek útvonalait, csomópontjait, közigazgatási és gazdasági területeit vágja ketté, de még a bodrogközi és a beregmegyei vízszabályozó és átmentő 8110 társulatok zsilipjeit is elvágja a néprajzilag egységes , de földrajzilag különböző jellegű maigyar határtól. Tjj A csehekéhez hasonló a néprajzi helyzetkép Románia és Csonka-Magyarország között A trianoni román határ a 30-tól 60 kilométer szélességű, egyforma jellegű tiszta magyar területen, a nagy városokat nem számítva. 168 szinmagyar és 64 magyar többségű községet vág el a határ mentén, zár el a vásárvonal az országút mentén az anyaországbeli testvéreitől, és ezt a lakosságot oda kapcsolja Romániához. A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.