Budapesti Hírlap, 1925. március (45. évfolyam, 49–73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 49. szám. Vasárnapi szám ára 3000 korona. Vasárnap, március 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Länder Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A szellemi munkás. Irta Földes Béla v. b. t. t. Budapest, febr. 28. A minapi kulturvita alkalmából bizonyára sokan várták, hogy a nemzetgyűlés egy problémával, egy sürgős problémával, egy problémával, mely magyar és európai egyaránt, foglalkozzék: az intellektüell, a szellemi munkás problémájával. Ez a probléma a magyar kultúra, a magyar középosztály, a magyar rekonstrukció és konszolidáció problémája, melyet sem megkerülni, sem kikerülni nem lehet. Valamikor munkás alatt csak azt értették, aki közönségesebb testi munkát végezett. Ma pedig beszélünk szellemi munkásról és még a legelőkelőbb képviselőit a szellemi alkotásoknak, az irodalom, a tudomány, a művészet, a nyilvános funkciók terén is, szellemi munkásoknak minősítik. A megkülönböztetést szellemi és fizikai munkás között egészen kategorikusan keresztülvinni nem lehet, mert a legközönségesebb testi munka is bizonyos szellemi erő kifejtését követeli és megfordítva a legnagyobb szellemi munka testi munkával, sőt gyakran nagy testi munkával is jár. A különbség ott van, hogy valamely munkában mi a túlnyomó és a szerint szellemi és testi munkáról beszélünk. A szellemi munka, a szellemi pályák mindig sok egyénre nagy vonzóerőt gyakoroltak. Nagyobb hírnévvel, nagyobb tekintéllyel járnak, már azért is, mert eszményibb rugók viszik rendesen az embereket eme pályák felé, neha a puszta pénzszerzés. Az ilyen pályák nagyobb vonzóereje az oka annak, hogy e pályákon gyakran hiányzik az összhang kínálat és kereslet között. .Volt idő,midőn túl sok ember ment a papi pályára, — minden családban volt egy pap, — ismét olyan, midőn nagyon sokan mentek a katonai, az ügyvédi, a hivatalnoki pályára. Minthogy vonzalomból, belső hivatásból keresik a szellemi pályákat, legalább sokan, könnyen beáll e pályákon a túltömöttség. Ha ilyesmi az anyagi termelés terén mutatkozik, az hamarabb talál kiegyenlítést, mihelyt a piacon az illető javakban túltermelés mutatkozik és az árak csökkennek. Mert ezeket a pályákat ritkán keresik fel belső rokonérzésből, lelki szükségletből, tehát otthagyják, mihelyt anyagi kárpótlást nem nyújtanak. Az író, a költő, a művész koplalni is tud, hogy belső vágyát kielégítse, de a kőművesnél, a kéményseprőnél, a csatornatisztítónál annak nincs értelme, annak ellenére, hogy Fourier azt állítja, nincs az a piszkos munka, amire nem akad hajlamból vállalkozó. Nagyon természetes, hogy a szellemi pályák túltömöttsége a műveltség emelkedésével nagyobbodik. Több ember képes szellemi tehetségeit kiképezni és több ember óhajt nagyobb vezető, alkotó állásokat betölteni. A műveltség haladásával a társadalomnak több ilyen egyénre van szüksége is. Azonban az a körülmény, hogy eme pályákon nem oly szabatosan jut kifejezésre a kereslet és kínálat közötti arány és mert sokan a pálya vonzósága folytán csekély anyagi eredménnyel megelégszenek, a túltömöttség veszedelmét hozza magával. Ez különösen érezhetővé válik, ha egy társadalom egy felsőbb fokról lezuhan, mint ahogy az a világháború folytán elkövetkezett. Egy társadalom, mely alig képes anyagi szükségleteit kielégíteni, még kevésbé képes szellemi szükségleteinek előbbi mértékét fentartani. Ilyen állapotok régebben inkább csak egyéni balsorsot okoztak, azonban a mai korban társadalmi és politikai veszedelmeket rejtenek magukban. Az elégedetlen szellemi munkások sorából kerülnek nagyobbáa ki azok, akik urai lesznek a tömegek szenvedelmeinek, a régi és a modern Katilinák. Ha el tudnának helyezkedni a társadalom kereteiben, alkalmasint kevés kivétellel a társadalom csendes tagjaivá válnának. Az elhelyezkedés hiányában a társadalom ellenségeivé válnak, mely társadalom őket kitaszítja. Acheronta moyebo. Tudásuk erős bírálat alá veszi a társadalom fogyatkozásait, gyakori féltudásuk még inkább. A tömeg nélkülük sötétségben botorkál, a tűzcsóvát vagy a fáklyát ők tartják a kezükben, világítanak vagy gyújtanak. A világháború a társadalmi politikát egy új problémával szaporította: az intellektuellek, a szellemi munkások problémájával. Míg egyfelől az állam szomorú pénzügyi helyzeténél fogva elbocsátja ezerszámra hivatalnokait és ugyanazt teszik a csökkent jólét folytán az ipar, a kereskedelem, a város, a község, másfelől össze kell ülni és tanácskozni az elbocsátottak elhelyezéséről. Szervezetek alakulnak, bizottságok szervezkednek, Genf is felismeri a probléma komolyságát. A szellemi munkások aránya a kivándorlásban, az erkölcsi bukásokban, az öngyilkosságok között emelkedik. Találhatjuk őket a zsákhordók és kikötőmunkások között is. Sokan letaszíttatnak az életszint alacsony fokára, éheznek, fáznak, éhen halnak. A segítés nehéz, a megelőzés még nehezebb. A szellemi pályákra való lépésnek megnehezítése rendkívüli óvatosságot követel, mert nemcsak néha igazságtalanságot okozhat, de károkat is. Inkább erkölcsi, mint jogi eszközök vezethetnek célhoz. Ezzel a szomorú jelenséggel is úgy vagyunk, hogy nem a kórtünetekre kell hatni, hanem magára a kórra és okaira. A társadalmat anyagilag s erkölcsileg erősíteni kell, az anyagi és erkölcsi mocsarakat ki kell szántani, a természetes fejlődést elő kell mozdítani, a jövő iránt való bizalmat fel kell kelteni, a fitogtatás, a fényűzés, a dőzsölés és dorbézolás ördögeit ki kell űzni. A szellemi munka terén mutatkozó patologikus jelenségek azzal lassan el fognak tűnni és a szellemi pályák higiénája ismét érvényesülni fog. Amint pedig mindazok a nemzetrontó körülmények, melyekpapjainkban annyi szenvedést okoznak, egy végső okra vezetendők vissza, úgy az egészséges nemzeti továbbfejlődés csak emek egy oknak eltávolítása után fog teljesen beállani, ez az ok pedig a kegyetlen békeszerződés. Ez a szerződés Európa szellemi életében oly katasztrófát jelent, mely nem egy tekintetben gyászosabb, mint amelyet eddig a legnagyobb világtörténeti kataklizmák felidéztek. És ha azt akarják a világ urai, hogy, az intellektuellek, a szellemi pályák emberei, ne gyújtsák fel a világot, módot kell adni, hogy világítsanak Addig pedig államnak és társadalomnak vállvetve módot kell nyújtani az elhelyezkedésre. A földbirtokviszonyok új rendezése is segítséget nyújthat, a társadalom gazdasági jellegének szükségszerű erősebb kifejtése, a nevelésnek és oktatásnak ez irányban vezetése megteszi a többit. A szellemi pályákat pedig munkaképessé kell tenni, a szellemi munkást pedig a proletarizálástól meg kell óvni, nehogy szindikásta legyen. Visszaemlékszem a következő esetre. Az államtitkár úr kályháján egy csekélyebb javítást akart csináltatni. A munkás nagyon sokat kért. Az államtitkár úr megbotránkozva mondta. Hisz anynyit egy egész napi munkával sem keresek. A munkás nyugodtan válaszolt: Miért nem alakítanak az urak szakszervezetet? Roboz. Megállapítok s nem bírálok: Császár nincs, fogytán a királyok, Ki még van — nincs hatalma sok; De jönnek szörnyűbb zsarnokok. Legszörnyűbb az a csőcselék, Mely szabadságért fog elébb S mihelyt a hatalom bitorja, A szabadságot eltiporja. — A nemzet és a nép fogalmát Fajjá és osztállyá szavalják, S közérdek nincs, ha felviharz Akármi társadalmi harc. Hol gyűrülségek harca dúl, A tőke s munka szétvadúl. E két hatalmas, termelő, Egymásra ráutalt erő. Amint egymásra ráutal, A tőke fut, a munka áll. A tőkés a nemzetközi Játékszerencsét üldözi. S ezt valahol elcsípheti A dölyfe türhetlen neki. S ha rajtavészt és összeroppant, Megint a munkás álla koppan, Kit nemzetközi szervezet Ki egyik bajból sem vezet. Hol munka nincs, ki dolgozik? — !A korcsmák, mulatók, mozik, A táncdüh-termek, kabarék. S a jobb ízlés lesz martalék. A cinikus vicc-viszketegség Járványos elmés szívbetegség; Hitetlen szív, tudatlan ész Mindent lerántó gúnyra kész. Szapora, léha zúgszinházak Kennek nem-úrra úri mázat, Míg Thália magas szentélye, (Hol lelkünk száll az égbe, mélybe,) Mert másképp versenyképtelen. Megalkuvásra kénytelen, S szabódik régi kaptafára Sok új, csiklandós tárgyú drám, Hogy ott is végigvariálják Az örök nőstény mániáját, Ki az örök hímet keresve Csinál telt házat minden este. — Vannak új könyvek is, de drágák, S ki adja meg ezeknek árát? — A pornográf mű mind kelendő, A remek én remélt jövendő. S festők, szobrászok s többi mások Mozognak s vannak alkotások; Ma kél el a minél bolondabb, A mesterműé — örök ..holnap“. — S vannak ma is, kik jól megélnek. De többen, kik már nem remélnek. Igy a természetes halálnak Kvótái mind alábbra szállnak S a gyilkolás, öngyilkolás Szaporodása most csodás. A születések száma csökken S ezen már senki meg se hökken. Bűn lenne sok B lista mellett Termővé tenni a szerelmet. Hiszen ha azt valorizálnák, Mit szenvednének a kis árvák! . . . * lm, ez a kor objektív képe, A szanált népszövetség-béke! Ez új Európa Bábel-tornya, Melynek az égbe tör fel orma. Ha ez rettentőn össze nem dűl, Én nem tudom, hogy mi lesz ebbül. Tán általános muszka szovjet, Hol ölni s éhenhalni fog lett: Tán uj vad véres népvándorlás. Bosszú-borzalmas visszatorlás? . .. Akármi — én már meg nem érem, Hogy azt megértem nem is kérem. Forgács. írta Bartóky József. A közigazgatási jog kitűnő professzora olyan lelkesedéssel beszélt nekünk mindig a közigazgatás feladatairól és olyan szeretettel magyarázhatta a törvényeket s rende- leteket, hogy én már harmadéves jogászkoromban elhatároztam, hogy a közigazgatási pályára lépek. Mivel azonban azt tartottam, hogy jó, ha az ember egy kicsit kívülről is megnézi a vármegyét, az államtudományi államvizsga után nem szegődtem be közigazgatási gyakornoknak, hanem fölcsaptam ügyvédbojtárnak s amíg igy bojtárkodva letettem a jogtudományi szigorlatokat, félszemmel a vármegyeidolgokat is mindig figyeltem. Szerencsémre semmit sem tapasztalom olyat, ami elvette volna a kedvemet. Azért mondom, hogy szerencsére, mert a Bagyinka kontra Bagyinka-ügyben kiderült, hogy csakugyan nem ügyvédnek teremtett az Isten. Az öreg Bagyinka végrendeletében mindenét egyetlen fiára hagyta, azzal azonban, hogy e kedves gyermeke a városban lévő nagy cserepes házában megözvegyült öreg édesanyját holtáig köteles illendően eltartani. Az örökös, Bagyinka felesége azonban úgy látszik, megunta a külső tanyán való lakást s mert már nagyon szeretett volna az öreg asszony helyébe belekerülni a városi házba, addig nógatta szeretett férjét, mig ez aztán egy szép napon kidobta a saját édesanyját a házból. Az öreg asszony persze beperelte a fiát. A fiatal Bagyinkának az én principálisom volt az állandó fiskálisa; ebben a kellemetlendologban is neki kellett tehát a hálátlan fiút képviselnie. A principálisom engem küldött el a Bagyinka kontra Bagyinka-ügy kitűzött tárgyalására. Arra, hogy a tárgyaláson mit csináljak, mit ne csináljak, nem adott semmi útmutatást. A bírósági tárgyalás nem tartott tíz percig sem s az ítélet kihirdetése után én egykettőre visszakerültem az irodába. —■ Elhalasztottatok a tárgyalást? — kérdezte a principálisom. — Bizony mi nem halasztottuk el, — feleltem, — hanem elintéztük a dolgot. — Hogy-hogy? — Hát úgy, hogy a felperes ügyvédje természetesen fentartotta keresetét, én meg nem is tagadhattam, hogy a mi Bagyinkánk csakugyan kidobta öreg édesanyját a házból, a bíró aztán kihirdette az ítéletet, s kötelezte a mi Bagyinkánkat, hogy az öreg asszonyt eressze be a házba, s lássa el mindennel, ami dukál neki... "A principálisomrosszat sejtve csak sápadozott, s kapkodott a levegő után. — És aztán?! Remélem nyomban apelláltál? — Bizony én nem apelláltam! Megnyugodtam az ítéletben, hiszen az öreg aszszonynak igaza van. A principálisom aranyos jó ember volt, s nem az én hajamnak esett neki, hanem egy darabig a maga haját tépte; mikor aztán valamennyire megcsihadt, igy szólt hozzám: — Azt mint magánemberért is elismerem, hogy az öreg Bagyinkánénak van igaza, de mégis apellálnod kellett volna! — Miért? — Azért, mert az ügyvédnek kötelessége holtáig azt vitatni, hogy az ő Bagyinkájá- nak van igaza! Az az ügyvéd, aki elismeri, s hogy a másik fiskális Bagyinkájának van A Budapesti Hírlap mai száma 24 oldal.