Budapesti Hírlap, 1925. március (45. évfolyam, 49–73. szám)
1925-03-17 / 62. szám
Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 62. szám. (Ára 2000 kor.) Kedd, március 17. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árat Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Jándor Tivadar. Szerkesztősen Vili, kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili, ker., Jozseftórut 5, ez. telefonszamok: József 43. József 53. József 63. József 23—84. 00 Ünnepnap. Budapest, márc. 16. . Március tizenötödike valóban a nemzet ünnepnapja volt. A magyar lélek már rég nem lobogott oly lángolással és a márciusi emlékek mély átérzésével, mint tegnap. így lehetett ez országszerte, mert az ünneplő kedvet nem a kalendárium írja elő, hanem a nemzet lelki diszpozíciója. Az ünneplő kedv azt mutatja, hogy a nemzet ,még legfájóbb elhagyottságában, legkeservesebb napjaiban is remél. Remél, mert hisz az eszmékben, ha százszor is csalatkozott bennük. Sorsából, történelméből tudja, hogy az eszmék lassan érlelődnek, de végre mégis diadalmaskodnak. A főváros reggeltől estig talpon volt. Pártok, egyesületek, iskolák, öregek és ifjak vetélkedtek, hogy az emlékezés mennél mélyebb nyomokat hagyjon. A budavári honvéd, a szabadság téri irredenta és a Petőfi- és Jókai-szobrok előtt naphosszat váltakoztak a zarándokcsapatok. Petőfi és Jókai emlékezete összefolyt, Petőfi és Jókai ünneplése összefonódott. A Petőfi-TársaságTokait ünnepelte, díszközgyűlésen a Palatinus-család legifjabb sarja a legillatosabb virágszálat tette az emlékezés oltárára. Miért e lángolás? Talán megvalósultak Petőfi, Jókai álmai? Talán új világ köszönt ránk, mint köszöntött az európai népekre a 48-as idők áramlatából? Egyik kérdésre sem válaszolhatunk igennel, de rájöttünk, megéreztük, hogy a márciusi eszméktől való eltávolodás döntötte nyomorúságba Európa népeit és csak a hozzájuk való visszatérés állíthatja helyre a megbomlott világrendet. A márciusi jelszavak 48-ban szabadságot, egyenlőséget, testvériséget jelentettek. Ma jelentik az integer Magyarországot, Nagy-Magyarország feltámadását, ezeréves uralmunk és határaink visszaállítását, így változik időnként a jelszavak élettartalma és jelentősége. És ránk nézve sohasem voltak oly jelentősek a márciusi eszmék, mint ma. Minket e jelszavak meghamisításával, kijátszásával tettek tönkre és senkinek nincs annyi oka és joga teljes tisztaságukban való visszaállításukat követelni, mint nekünk. A szabadság nevében tettek bennünket rabszolgákká, az egyenlőség nevében degradáltak bennünket másodrendű népekké, a testvériség nevében tettek bennünket koldusokká, üldözött vaddá. A tegnapi ünneplő kedvnek, ha nem csalódunk, ez volt a mozgató eleme. A megmozdult népakarat a legünnepiesebb formában követelte a márciusi eszmék feltámasztását eredeti mivolttukban és rendeltetésükben. Éppen ezért kár volt rendőri tilalmakkal korlátokat szabni az ünneplésnek. Szinte kínos hatást tett Petőfi szobra körül a sok lovas és gyalogos rendőr. A szocialisták és októbristák megjelenésétől sem kellett volna félni. Petőfi szobra előtt joga van mindenkinek megjelenni. A szabadság oltárán mindenki áldozhat. Ha hazudnak előtte, a lelkük rajta. Mosolyogtunk annak idején, mikor a szocialisták a maguk számára kisajátították Petőfit, de nem kevésbé mosolyogni való a mostani kisajátítás. Tudjuk, hogy a szocialisták bilincseiket szokták csörgetni Petőfi szobra előtt; tudjuk, hogy ott is — mint mindenütt— korbácsot fontak volna, hogy végigsuhintsanak vele a magyar hírnéven és becsületen, de bármily hangos lett volna sivár és lelketlen vádaskodásuk, összeomlott volna a megdönthetetlen igazság előtt, hogy a magyar nemzet soha senki szabadságára nem kovácsolt bilincset és hogy soha a szabadság nem volt annyira meggyalázva, mint az ő uralmuk alatt. Helyes az ösztöne a magyar szépléseknek, mikor oly rendületlenül tud bizni a szabadságeszmékben és amikor a mindennapi falatért való keserves küzdelmében sem feledkezik meg eszményeiről. Türelmének, kitartásának, bizalmának meglesz a gyümölcse. Lesz még egyenlőség, lesz még testvériség, lesz még szabadság a népek közt. Génfben és folytatólag Parisban most tanakodnak az európai békemű úgynevezett tökéletesítésén. De bármit eszelnek ki, nem lesz békesség, amíg nem lesz igazság. Nem lesz nyugalom, amíg a demokráciát hazudják és mint , imperialisták ülnek a nyakunkon. Erről meg van győződve mindenki, aki márciusi megvilágításban szemléli Európa szörnyű vergődését. Jókai és a nagyapám. Irta József Ferenc kir. herceg. ‘ A minap egy levelet kaptam, egy idejött , jólelkű öregasszonytól, egy nékem drága levelet jó nagyanyámtól. A levél levendula-illatos, régi szép időket idéz. Szerencsés alkotások és gazdag virágzás időszaka volt akkor: egy haladó ország gazdag termése gondolatokban, művészetben és természeti szépségekben. A költők álma zavartalan volt vigábban arattak és vigabban szüreteltek akkor az emberek. A mindennapi gond gyermeklábakon járt akkor, hasonlítva a mai időkhöz, amikor teljes gyűlöletes valóságában tapossa el az emberek életkedvét. Igen! Drága levél van a kezemben. Elnézem, olykor ósdi írásos magyar sorait. Az öregség rótta őket papírra, gyengéd és szeretetteljes visszaemlékezésben. • Ő az alcsúti magányában is az országgal érez és együtt akarja csendben megünnepelni nagy mesemondónknak százéves születésenapját. Kedvesen emlékszik a régi boldog időkről. Ezt írja. ..Jókai többször volt nálunk, úgy Alcsúton, mint Fiuméban. Bámulta és élvezte jó nagypapa alatt a szép kertet, a kilátást és a kék tengert. Aztán eljött hozzánk az alcsúti szüretre is. Együtt szedtük a szőlőt kint főztük a zsiványpecsenyét. — Jókai tulpaprikásnak találta a gulyást — ittuk a mustot és utána jártuk a csárdást cigányzene mellett, este pedig magyar nótákat énekeltünk neki.“ Elmélázok a levél felett. Két nemes alak árnya merül fel emlékezetemben és pár percre testet ölt, — mint a felhők szeszélyes játéka — hogy aztán ismét elfedje a feledés, mindennapi gondolataink által. Az egyiket ismertem — nagyatvám volt. Katonás viharedzett alak, jóságos, de az akarástól kemény arc, melyről a férfierő és a szív humora szállt a szemlélő felé. Jóságos kék szemével még most is mindig rám tekint emlékszem az öreg hadvezér lassú beszédmodorára, a lassú szólánc mögött a gyors felfogás villámai cikkáztak és nyugodt szavai pörölycsapás lehettek. Ha kellett cseréppé törték a rossz argumentumot, pedig hangzásuk szelíd, sőt tréfás volt. Gyeplőket tartó erős kéz, kardot vezénylő egyenes akarás — és ugyane kéz, ha pihenni tért, egy mesekertben fehér hattyúnak adott eledelt. A másik: Nem ismertem, csak emléke él ősi otthonunkban, családunk hagyományaiban. Sokszor és sokat beszéltek róla Alcsúton. Vészes nyári időkben, a bolysevizmus alatt olvastam látomásait, a jűvő század regényét, ahogyan ő képzelte és ahogyan ő szerette volm a boldog és nagy Magyarországot. Eszmei mélyben""'"mást tettek ránt, nem csoda, hisz én akkor vettem kezembe Jókait, mikor országunk nem volt magyar, mikor még a vigaszt is tudatos számítással ragadták el tölünk a lélek és test hóhérai. A halál kisértete járt mindenütt, az iszony borzongott az élet minden idegén — éjszaka sírtak a Duna habjai és halottat mostak. Akkor nagyon megszerettem Jókait. Gondolataiban annyi vigaszt és reményt találtam. Sokat bolyongtam e nehéz napokban a szép alcsúti parkban. Sok minden beszél ott két nemes ember nemes baráti viszonyáról. Elgondolkozom, hogyan is találtak ők így egymásra, hogy mint érthették meg egymást ily mélységesen és hogy maradt miránk ily drága emlék a magyar mesekirályról. Keresem két ily nemes léleknek találkozópontját. Vajon hol találkozott lelkük áramlása? Azt hiszem a szépség kertjében. Mindketten nemzetük virágait ápolták ők, a magyar nemzeti gondolatot a képzetek világának mérhetetlen kertjében jártak. Együtt érezték a magyar sorsot, annak minden nehéz fordulatát és a fejlődések számtalan lehetőségét. Voltaire szavait idézhetem: „Nincs szebb e földön, mintha az ember kertjének virágait ápolja.“ Ezt követte az én nagyatyám is és igy vezették egymást saját elhatárolt, de határtalan szép birodalmukban. A teremtés szelleme volt egyszerű köntösük. Mindkettő igaz magyar ember volt és igy találkozhattak. Gyakran járták az alcsuti kertet és itt cserélték ki gondolataikat. Jókai a legszeretetteljesebben emlékezik meg ezen együttlétekről. Amit én ma itt felidézek, azt Jókai már régen megírta, de én úgy mondom el, ahogyan a mi családi hagyományainkban fönmaradt. Azt hiszem, sokszor esett szó köztük a nehéz 48-as időkről, hiszen mindketten kortársai voltak azoknak a szomorú napoknak. Beszélhettek azokról az időkről, amikor József nádor még élt. Biztosan nagy szeretettel mutatta nagyatyám azokat az első fákat, melyeket még a nádor ültetett. Hiszen nagy mipika volt az, a pusztáiból egy virágzó birtokot és egy csodás kertet a semmiből előteremteni. . „Meg akarom mutatni, hogy a magyaroknak mindenre van eszük, hiába rágalmazzák meg őket.“ Ezt mondotta a palatínus és ezt vallják az ő ivadékai is. A virgonc gyermekkorról is eshetett szó, bor mellett, vagy csendes estéken a kertben. A szürkület oly megihlető, minden olyan gondolatformát ölt. A fák mintha a szellemvilágba nőnének bizonytalan alakjaikkal, ég és föld szorosabban ölelkezik. A nappalnak éles vonásait a szürkület felejtéssé simítja. Tavaszi, vagy nyári estéken oly meleg zsongás árad ki mindenből. A fák és a virágok illatot árasztanak s az ember lelkéből emlékek fakadnak uj, kedves gondolatokká válva. Sokat beszélgethettek ilyen estéken, sétálgatva egymás oldalán. Bizonyára szó eshetett palatínus Jóskának tréfáiról is, mikor például a parasztgyerekek játékra hívták őt és mikor a sváb gyerekekkel, magyar parasztiig, játszótársai élén egész csatákat vívott. Volt ott bizony néha betört fej, de hamar megvigasztalódtak. A Petőfi-ház ereklyéi közt Jókai szobájában nagyatyám egy levelét találom. Többekközt írja: „Egy udvari estén szó volt köztünk arról, hogy hazánkban a régi szép szokások elhanyagoltainak. Említés esett a szüretekről. Felkértem Jókait, hogy jöjjön egyszer szüretre Alcsútra, hol cigányzene mellett látandja az igazi magyar nép ünnepeit.“ El is jött Jókai és aztán minden évben szüreti vendég volt. Sok tréfa esett meg e szüretek alkalmával. Lobogó pásztortüzet gyújtottak, vendég és béres együtt szedték a szőlőt, főzték nagyatyám vezetője alatt a gulyást, meg a gombócot. Jókai ez utóbbiról azt mondta, néha oly kemény volt hogy lőni is lehetett volna vele. Biztosan Jókai is keverte a rotyogó gulyást és a rögtönzött asztalon pedig meg-megjelent egy más, marcona katonának való étel. De Jókai nemcsak mulatott, hanem sokat dolgozott is az alcsúti kúriában. Ott irta a „Kis Királyok“ egy-két fejezetét, akkor mondotta nagyatyám: „Csodálkozom, hogy így egyenként irta az összefüggő regényeket, egyes lapokra és azokat egymásután nyomdába küldi.“ Herriot válságos órái. — A Marseillaise és az Internacionále harca. — Franciaországban teljes erővel kirobbant a nemzeti és a valláserkölcsi alapon állóknak összeütközése a Herriot-kormánnyal és radikális-szocialista táborával. Az összeütközést magát a Herriot-kormány idézte fel, amikor kényre-kegyre kiszolgáltatta magát egy politikai tábornak, amely a nagytőke pénzével csekély többségre jutva, a francia kamarában minden ok nélkül hadjáratot kezdett a francia nép legszentebb érzései ellen. A francia nemzet óriási többsége vallásos, radikális szocialisták a felekezetköziség rendszerét erőszakolják rá az iskolákra. A francia nép nemzeti érzésű: a radikálisszocialisták az internacionálé felé akarják szorítani és legyőzhetik Szovjetországot. A francia nép szabadságszerető: a Herrot-kormány és tábora az erőszakos rendszabályok egész sorát készül életbeléptetni a törvényes szabadságok minden fajtája ellen. Teszi ezt nem a szokott törvényhozási úton, hanem a költségvetési törvénybe meglepetésszerűen belerakott, rögtönzött rendelkezésekkel, amelyek fennálló törvényeket döntenek halomra és a francia jogrend alapvető oszlopait ingatják meg. Abban a költségvetési törvényben, amely elleni harcról lapunk hasábjain az utóbbi hetekben annyiszor volt szó, el van kobozva az örökösödési jog, és az iskolaválasztás és a tanítás szabadsága, fenyegetve a tulajdonnal való rendelkezés természetes joga, fenyegetve minden,ami a francia polgárt olyan büszkévé teszi. Ez ellen a kommunisztikus kísérlet ellen összefogott elenyésző kitétellel az egész francia társadalom. A kereskedők és iparosok egyesületeinek, a műveit osztályok képviselőinek, az egyházi szervezeteknek mozgalmához csatlakoztak a francia közéletnek világszerte ismert vezérlő alakjai, élükön Millerand-nal. Megalakult a nemzeti egységnek szövetsége s ehhez most a mezőgazdák egyesületének gyűlése is csatlakozott, éles ítéletet mondva a kormányról és a radikális-szocialista támogatóiról. Ideiktatjuk azokat a szavakat, amelyeket Vogné márki, a mezőgazdák elnöke mondott: .. Ebben a költségvetésben rögtönzött reformok váltakoznak költséges és meg nem érlelt újításokkal. A vagyon termelő ereje kímélet nélkül meg van támadva, megkockáztatva azt, hogy megfélemlíti a takarékosságot, megbénítja a vállalkozás szellemét, fenyegeti az életfeltételeket s az egész jövőt. Ilyen kilátásokkal sújtott országban nem boldogulhat a mezőgazdaság. Nem boldogulhat ott, ahol naponta kímélet nélkül megtámadják a nemzeti élet alapvető elveit, a rendet. a a Budapesti Hírlap mai száma 14 oldal.