Budapesti Hírlap, 1929. június(49. évfolyam, 121–145. szám)
1929-06-01 / 121. szám
Megjelenik hétfő kivételével mindennap BlAfisoUsi áraki Egy hónapra 4 pangót negyedévre 10 pangó 80 ftlár. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyan szám ára 10 fillér, ünnepnapon 24 fillér, vasárnapon 30 Mér. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapeson felvesz minden Urdolőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Ara 16 fülé. Budapest, 1929. XLIX. évfolyam, 121. szám. Szombat, június 1. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: VII. kerület, József-körut 5. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIL, József-körút 5. Telefonszámok: J. 444-04, J. 444-05, J. 444-06, J. 444-07, J.444 -08, J.444-09. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. A jóvátét megoldása Ha végleg valónak bizonyul a Párizsból érkező hír, hogy a jóvátételi szakértő konferencián résztvevő német delegátusok elfogadták a szövetséges szakértők javaslatait, nagy kő fog legördülni Európa szívéről. Február eleje óta ülnek együtt a szakértők Párizsban, hogy az egyrészt túlterhessé vált, másrészt a szövetségesek számára elegendő biztosítékot nem nyújtó Dawes-féle jóvátételi fizetési tervet revíziónak vessék alá. A drámai fordulatokkal gazdag négyhónapos munkának, úgy látszik, most mégis megtermett a gyümölcse. Alig hat hete még azzal a veszéllyel is kellett számolni, hogy a konferencia teljesen csődöt mond, olyan nagyok voltak az ellentétek a szövetségesek követelései és a németek alaposan megfontolt ajánlata között. De nem hiába ültek együtt négy hónapig a világnak tényleg legkiválóbb pénzügyi szakértői. Ha csak az utolsó pillanatban új feltételek, vagy fenntartások meg nem zavarják a most látszólag létrejött egyetértést, a konferencia a jóvátételi kérdésben érdekelt kormányok elé minden pontra kiterjedő részletes jelentést terjeszthet. Remélni lehet tehát, hogy az ajánlott alapon a kormányok is meg fogják találni a megegyezést. Nagy utat tettek meg a reparációk a béketárgyalásoktól a mostani megegyezési tervig. A párizsi békekonferencia idején a vérmes szövetségesek csillagászati számokról beszéltek: hétszázmilliárd aranymárkás jóvátételt akartak a németekre rákényszeríteni. És amikor a németek a szerződésnek komplikált, át nem gondolt és zavaros jóvátételi záradékait aláírták, az ellenfelek már, illetve még négyszázmilliárd aranymárkáról ábrándoztak. A néhány év eltelte után tartott londoni konferencia, amelyen már a német delegátusok is részt vettek, 132 milliárd aranymárkában állapította meg a jóvátételi kötelezettségeket. Két hónappalezelőtt a szövetségesek negyvenmilliárd aranymárkát követeltek, a németek viszont huszonhat milliárdot ajánlottak fel, kijelentvén, hogy Németország többet csak akkor fizethetne, ha az évi törlesztési összegek átutalására nézve valutáris szempontból biztosítékokat kapnak , ha a szövetségesek gazdasági és pénzügyi természetű engedményeket tennének. A túloldal elfogadhatatlannak minősítette a német ajánlatot. Ez a pillanat volt a legkritikusabb a konferencia történetében. Igazuk volt azonban azoknak, akik az első perctől kezdve azon a véleményen voltak, hogy ha egyszer olyan tekintélyű amerikai szakértők, mint Young elnök és Pierpont Morgan részt vesznek ebben a tárgyalásban, akkor kudarccal nem végződhetik. A megoldásra meg kell találni a módot és a Párizsban összeült férfiak nem fognak addig nyugodni, amíg minden oldalról jövő kölcsönös engedékenységgel meg nem találják, ha nem is a legjobb, de a lehetséges megoldást. Amikor a konferencia már végleg holtponton látszott lenni, Young elnök tényleg olyan, a szövetségesek ajánlatához ugyan számszerűleg közelebb lévő javaslatot tett, amit a német delegátus, Schacht, a Birodalmi Bank elnöke, bizonyos feltételek és fenntartások mellett elfogadhatónak talált. Ezután is még igen nehéz munka várt a szakértőkre, mert Young harminchétmilliárdos javaslata azzal a következménnyel járt, hogy a szövetségeseknek le kellett szállítaniuk jóvátételi igényeiket. A megegyezés a szövetséges fronton belül végül csak akkor sikerült, amikor Hoover elnök kezdésére az Egyesült Államok, amelyek eddig ridegen ragaszkodtak ahhoz, hogy a szövetségeseknek velük szemben fennálló tartozásai teljes egészükben megfizettessenek és hogy a rajnai megszálló csapataik elég borsos költségszámlára is megtéríttessék, hajlandóknak mutatkoztak arra, hogy ha nem is jelentékeny, de mégis a megegyezés elősegítő és méltányossági szellemet mutató engedményeket tegyenek. A szövetségesek viszonylagosan egy bizonyos mértékig szintén leszállították követeléseiket és a megegyezés oly módon jött létre, hogy Németország tulajdonképpeni jóvátételi kötelezettségeinek, továbbá a szövetségeseknek Amerikával szemben fennálló adósságainak, harminchét év alatt 2050 millió aranymárkás átlagos évi törlesztési összegekkel eleget tesz. További huszonkét év alatt 1700 millióval kezdődő és 900 millióval végződő évi törlesztésekkel Amerika megszállási költségeit és a szövetségesek adósságai törlesztésének egy részét, négymilliárd márka mai tőkeértékben, fizetné meg. Nehéz fölsorolni és még nehezebb fölmérni az előnyöket, amelyeket a megegyezés mindkét fél számára, de elsősorban Európa gazdasági élete számára jelent. Már maga az úgynevezett reparációs fizetések teljesítésére felállítandó bank létezése és működése, amellyel lehetővé fogja tenni Európa iparának újjáépítését és a gazdasági forgalom jelentékeny jótevő élénkítését, óriási jelentőségű kontinensünk gazdasági élete szempontjából. A volt szövetségesek számára a megegyezés annyit jelent, hogy az Egyesült Államokkal szemben fennálló igen nagy összegű háborús kötelezettségeiket egyszers mindenkorra, a politikai események változataitól függetlenítve áthárították Németországra, amely rövidesen mint magánadós fog szemben állani elsősorban a reparációs bankkal és mögötte a szövetségesek hitelezőjével, Amerikával szemben. Ezenfelül még körülbelül tizenegymilliárdnyi összeget kapnak a szövetségesek elszenvedett káraik jóvátétele címén. Sokkal nehezebb volt az elhatározás a német szakértők számára és összehasonlíthatatlanul nehezebb felelősség hárul a német kormányra, amikor meghozza döntését, amellyel, ha a szakértői javaslat elébe kerül, ahhoz hozzá fog járulni. Nem kevesebb, mint ötvenkilenc esztendőre, két teljes generáció életidejére kötik le Németországot megdöbbentő nagyságú fizetések teljesítésére. Ezektől a kötelezettségtől a német adófizető nem fog tudni megmenekülni, még akkor sem, ha politikai fordulatok az erőviszonyokat megváltoztatnák: a német adós és a birodalom jó hírneve és hitele fűződik majd e fizetések pontos teljesítéséhez. Mit kap ezzel szemben a német birodalom? Mi vitte rá a németeket arra, hogy ennek az állandó, kikerülhetetlen megterhelésnek a tervével foglalkozzanak? Elsősorban a birodalom hitelének helyreállítása. A Dawes-terv szerint most már évenként kétezerötszázmillió aranymárkát kellett volna fizetniük, s ez olyan megterhelést jelentett, amely egyrészt a végösszeg bizonytalanságával, másrészt a törlesztések nagyságával aláásta a birodalom hitelét és amely alól csak egy kibúvó lehetett, az államcsőd minden szörnyű következményével együtt. Most Németország tudni fogja, mivel tartozik, esetleges magánhitelezője pedig szintén tudni fogja, milyen kötelezettségek és hány esztendőre terhelik az adózást. Ez pénzügyi szempontból felbecsülhetetlen előny. Másodszor valószínű, hogy a megegyezés gazdasági és pénzügyi hatásai az egész világon hamarosan érezhetővé válnak, hitel és termelési könnyebbséget hozva létre, ebben pedig elsősorban a legyőzhetetlen munkabírású németség fogja kivenni a részét. Továbbá a jövő kilátásait tekintve, optimisztikus elgondolásban, fennáll az a lehetőség is, hogy az Egyesült Államok, amelyek ma mereven ragaszkodnak a velük szemben fennálló kötelezettségek elismeréséhez, később hajlandók lesznek az utolsó huszonkét év törlesztési részleteit teljesen elengedni. Lehet, hogy a német delegátusok kaptak is ilyen értemű, ha nem is kötelező biztatást. Végül, bármily nagy fenntartással kell is fogadnunk a hírt, nincs kizárva az sem, hogy a szövetségesek a tervezet végleges elfogadása után hajlandók lesznek — Franciaországot beleértve! — a Rajnavidék katonai megszállását még ez év folyamán megszüntetni. Hogy pedig mit jelentene erkölcsileg, de anyagilag is Németország számára az, ha leggazdagabb tartománya a megszégyenítő és terhes idegen megszállástól szabadulna, öt évvel előbb, mintsem a békeszerződés előre megállapította — talán fölösleges külön kiemelni. A német birodalom és elsősorban Stresemann politikájának teljes igazolását találná ebben az eseményben. A német nép tehát a párizsi megállapodást, a reá rótt terhek ellenére is, ha ezek a várakozásai teljesülnek, felemelt fejjel és a jövőbe vetett újult bizalommal fogadhatja. Angliában a munkáspárt szerezte a legtöbb mandátumot Egyik pált sem kapott abszolút többséget . A liberális párt továbbra is törpe kisebbség maradt A pártok eddgi aránya: Konzervatívok 250 Munkáspártiak 289 Liberálisok 52 Pártonkívüliek 5 Még ismeretlen 19 Anglia választott. Az egész világ közvéleménye szinte templomi csöndben figyeli a híreket, hogy melyik párt került ki többséggel a küzdelemből, ki veszi kezébe a világ legnagyobb birodalmának kormányzását. Három kemény ellenfél küzdött egymással az elsőségért, az eddig uralmon lévő Baldwin miniszterelnök pártja, a konzervatívok, MacDonald tábora, a munkáspárt és Lloyd George kicsiny, de rutinírozott gárdája, a liberálisok. Céljaikban kívülről nézve nincsen lényeges különbség. Eszméjük egyformán az angol világbirodalom fényének fenntartása, külpolitikai vonatkozásban pedig a szilárd világbéke megteremtése, csak eszközeikben térnek el egymástól. A szavazatok leadása — mint az a tömegével érkező londoni táviratokból kiderül — nagy rendben és nagy fegyelmezettséggel folyt le, talán csak az adott érdekességet és színt a választásnak, hogy a női szavazók létszáma az úgynevezett „bakfisválasztójog“ révén erősen megszaporodott és így sok iskolázatlan, újdonsült szavazó járult az urnák elé. Komoly összetűzésekről nem lehet beszámolni, Angliában ez ismeretlen jelenség a választásoknál, mindössze néhány kommunista agitátort páholtak el. Annál nagyobb izgalom fogta el az angol választók tömegét a szavazatok összeszámlálásánál. Óriási tömegek hullámzottak London és a többi nagyváros utcáin, a részeredményeket fényszórók vetítették hatalmas vászonlepedőkre, a színházakban, mozikban félbeszakították az előadást és kihirdették a szavazatok arányának legújabb állását. Reggel öt óráig a választások eredménye a következő volt: A konzervatív párt 78 mandátumot, a munkáspárt 121, a liberális 13 és a pártonkívüliek 4 mandátumot szereztek. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy munkáspárt hatalmasan előretört a feloszlatott parlamentben elfoglalt számarányához képest, előretörése elsősorban a konzervatív párt rovására történt, ennek kerületeiből hódította el új mandátmait. Körülbelül ez maradt az arány az újabb eredmények kihirdetésekor is. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy abszolút többséget egyik párt sem tud szerezni, de az is megérzett, hogy az alsóháznak a legnagyobb pártja a munkáspárt lesz, amelynek, hogy ha kormányt akar alakítani, szövetkeznie kell a liberálisokkal. Ezt a véleményt fejtették ki különben az angol lapok is és a párizsi Matinben már pénteken hajnalban Sauerwein is MacDonald kormányelnökségét jósolta. Este kilenc óráig a következőképpen alakult a választások sorsa: A munkáspárt péntek éjfélig 289 mandátumot szerzett (régi parlamenti arányához képest tehát 129 mandátumtöbbletre tett szert), a konzervatív párt 250 mandátumot szerzett (a régi parlamentben 399 mandátuma volt), a liberális párt 52 mandátumot szerzett (a régi parlamentben volt 46), a pártonkívüliek öt mandátumot szereztek (a régi parlamentben tíz mandátumuk volt). Ekkor még nem számolták össze tizenkilenc kerület választási eredményét, ebből tizenegy az egyetemi városokra esik, amelyeknek választási eredményét csak a jövő héten hirdetik