Budapesti Hírlap, 1933. január (53. évfolyam, 1–25. szám)
1933-01-01 / 1. szám
Sorsdöntő új esztendő A Budapesti Hírlap számára írta BENITO MUSSOLINI Az 1933. év igen sorsdöntő esztendő lesz. Nagy elhatározások küszöbén állunk és az a mód, ahogy ezek az elhatározások megtörténnek, jó időre meg fogja szabni a világ jövendő sorsát. Különösen olyan válságos időben, mint amilyenben most élünk, bizonyos szorongással lépünk át egyik évből a másikba és reménykedünk, vajha az új esztendő győzedelmeskednék a jelen súlyos bajain. Valójában ezek a reménységek és aggodalmak nem is egészen indokolatlanok. Annyi zord tél után emberi és természetes a remény, hogy végre napfényes tavasz köszöntsön a világra. Ezért az újév küszöbén majdnem mindenki ezt a kérdést veti fel: várjon a válság elértene mélypontját és most már reménykedhetünk-e javulásban. ..Tény az, hogy sok ország, különösen az Utolsó három év alatt, erősen visszahanyatlott. Nagyon sokan kénytelenek voltak alacsonyabb életszínvonalra fanyalodni. Azok a fényűzések és életörömök, amelyek a műveltebb országokban a nép közében már mindennaposak voltak, eltünedeztek és minden arra mutatott, hogy visszafelé csúszunk. Az 1933. év válaszút xelé visz bennünket. Döntenünk kell, vájjon csakugyan hátrafelé menjünk-e, vagy előre, s a kettő közül mindenesetre csak egyet választhatunk. Az események irányítását nem engedhetjük át egészen a sorsnak. Nekünk is meg kell tennünk a magunkét, hiszen ezért van ész és parancsoló akarat és ezért van hit és energia, amelyből meríteni lehet. Amikor egy hajó viharba kerül, a rakomány egy részét leponyvázzák, esetleg új irányt követnek és, ha szükségesnek mutatkozik, a rakomány legértékesebb részét is a hullámok közé dobják, mert a hajó biztonsága a legfontosabb. A modern idők legszörnyűbb világkrízisének negyedik esztendejébe léptünk és bár a gazdasági helyzet problémáiról sokat és hosszasan vitatkoztak, kevés gyakorlati eredményt értek el. A nép az erkölcsi válsággal súlyosbított gazdasági krízisben kimondhatatlanul sokat szenvedett. Csak a hihetetlen, nagyszerű fegyelem tartotta össze a dolgokat és mentette meg katasztrófától a nemzeteket. De hogyha ezt a helyzetet át is tudták szenvedni a népek, még nem bizonyos, hogy ez az állapot tovább is fenntartható. Azért a katasztrófának nem kell okvetlenül elérkeznie és nem is fog jelentkezni ott, ahol szívós akarattal próbálnak rendet teremteni és igyekeznek a világot visszavezetni a gazdasági egyensúly útjára. Már felcsillant egy-két halvány fénysugár, amely remélni engedi, hogy a világ már a gyógyulás útjára kanyarodott, de csak még nagyobb erőfeszítés, még acélosabb akarat tudja ezen az úton megtartani. Amikor a munkanélküliség megdöbbentő számadatait olvasom, amelyek, sajnos, a legműveltebb országokban nem mutatnak csökkenő tendenciát, én ezeket nemcsak mint miniszterelnök szemlélem, hanem mint olyan ember, aki maga is ismeri a szegények szenvedéseit. A nyári hónapokban órákat töltök íróasztalom mellett, sőt néha napokat egyfolytában és sorra magam elé hivatom a szakértőket, államférfiakat, mérnököket, prefektusokat, minisztereket, gyárosokat, sőt előmunkásokat is. Ilyenkor nem politikai számítás, vagy a népszerűség vágya ösztökél. Mert ha egy kormány vezető emberében megvan a kellő erő és akarat a hajó kormányzására, akkor a kormányrudat úgy sem ragadhatja ki senki a kezéből. De azért én egész nyáron azon dolgozom, hogy télre biztosítsam az olasz nép jólétét, s kenyeret, munkaalkalmat, jótékony támogatást készítek elő számára. Ezt is emberi és erkölcsi okokból teszem, mert hiszen ez a kötelességem, amely reám, mint kormányelnökre az én becsületemre és felelősségérzetemre hárul. De hogyha ezek a szempontok nem ösztönöznének, akkor is ugyanígy cselekednék. Érzéseim kényszerítenének erre. Nagyon jól tudom, mit kell szenvednie annak a családnak, amelynek a kenyérfeeresője munka nélkül van. Személyes tapasztalatból ismerem az éhség és a téli hideg gyötrelmeit. Mint legutóbb Torinóban, hatalmas tömeg előtt mondottam: a szívem vérzik, valahányszor egy olyan családra gondolok, amelynek üres az éléskamrája. Ezért érzem én át mélyen a felelősséget és az 1933. év intő szavát. A politikai és gazdasági pepecselések módszere az egyének és nemzetek sorsát végeredményében még rosszabbá teszi és a nyomorúságot fokozza. Ezt a módszert tehát friss, életerős, nemzeti és nemzetközi politikával kell helyettesíteni, amely alkalmas arra, hogy a népeket szebb jövő felé vezesse, s ne engedje őket elsorvadni az elmúlt évek nyomorúságában. Az 1933. év sorsdöntő esztendő, olyan döntés esztendeje, amely csak előbbre vitheti az emberiség sorsát. Most már ama nagy ipari és kereskedelmi szervezetek tekintélye, amelyek nem éreznek felelősséget a közvéleménnyel szemben és jogaikat a munkásaiknak odavetett sovány alamizsnára alapítják, állandóan csökken. A harc kíméletlen szigorúsággal folyik a régi módszerek ellen és a kormány napról-napra jobban behatol a gazdasági élet szférájába. Az 1933-ik év a megelőző éveknél messzebbre fog menni azon a téren is, hogy a fasiszta államot tovább viszik egy olyan fegyelmezett rendszer felé, amely feltétlenül szükséges a gazdasági tevékenység bizonyos formáihoz. A nép jóléte és az állam gazdasági szervezetének biztonsága elsősorban jön tekintetbe. Okos, rugalmas és racionális szabályozás nélkül a termelés, a javak szétosztása és a fogyasztás megmaradna mai katasztrofális állapotában. Nem kerülhetünk ki ebből a hosszú, gyötrelmes válságból anélkül, hogy egynémely tanulságait meg ne szívlelnék. A légi utat követni ostobaság lenne. Minden oldalról annyi veszedelmes probléma vesz bennünket körül, hogy az ezekből keletkező izgalom gazdaságilag normális időkben feltétlenül háborús öszecsapásra vezetett volna. Az új esztendőnek tehát a súlyos problémák közül legalább néhányat meg kell oldania. Csak így válhatik, mint ahogyan valamenyien szívből kívánjuk, a civilizáció gazdasági, szellemi és erkölcsi megújhodásának, a nemzetközi egyensúly visszatérésének esztendeje. (Copyright hy B. (H. and King Fcatures Sytidicate.) Eladták a zongorámat... Irta Babay József I. Akkor még nyár volt, a nyárban nyáréjszaka, magasan és fehéren ragyogtak a csillagok s mindenki, aki felnézett az égre, megtalálta a maga csillagát. Az én csillagom pontosan az óbudai hajógyár kéménye fölött őrizte az eget, 6, különös csillag, szinte láttam, hogy a kémény mélységes, fekete torkát figyeli. Mert úgy vagyunk a csillagunkkal, hogy ki-ki különböző tulajdonságokkal ruházza fel, valósággal megszemélyesíti, beszélget vele, könyörög hozzá, a legszebbfényűnek látja, s oly közel hozza magához, hogy néha szinte megsimogatja a szélét. Mindenkinek van csillaga. Bocsánat, az én csillagom akkor letűnőben volt, talán ezért meredt szegény a hajógyár vigasztalan torkú kéményére ... Kissé csüggedten apróztam a lépést, a kihalt óbudai utca kövein, csendesen és társtalanul. Állást vesztett ember voltam, mondhatnám inkább szerszámát vesztett, mert elvitték a zongorát abból a sűrűdanás kiskocsmából, ahol estérőlestére a borosízű kenyerem kerestem. Leppel, az aquincumi szitás, lépkedett mellettem. Ő is csak szomorított. Azt mondja az egyik villamos megállónál: — Hej, kérem, művészmester úr, sivár sors adatott nékem. — Miért? -o- Mert én csak egy szemmel tudok sírni. És megállt, a hold felé fordította szeplőske mókus képét, kissé hátrahajtotta a fejét. És a hold, meg csillagfényességben csakugyan láttam, hogy csupán az egyik szemével sír. A ballal. A jobbszeme üvegből volt... Egyébként is különös lélek lakozott Leppel írban. Mindig csak a villamosmegállóknál állt meg pár szóra. Mert így szokta meg. Évekig volt kocsivezető. Én a zongoráját vesztett kiskocsmába igyekeztem, hamsuni szegénységgel a zsebemben. Gondoltam, ha nem is játszhatom, mégis találkozom nótás ismerősökkel. Találkoztam is. Elsősorban maga, a félszemmel síró Leppel is betért velem, emellett benn tanyázott Niczky, a fűszeres, a hegedűs kisszenes, két szabadnapos, szomszédőrszobás rendőr, meg Wolfner, a szobafestő is. Ez a kecskeszakállú ecsetmester már tornyot rakhatott volna a kiürített fröccsös poharakból, harsogó jókedve volt, fel is ugrott, amikor belépem, borízzel kiáltva, hogy: — No, hálá Isten, itt a főzenész úr, mind márt csúcsosabb lesz a hangulat. — Igen-igen, — halkította a szót Leppel, az aquincumi szítás és balszeme mentén megtelt könnyel, — de nincs már hangszerszám. — Nagyon rézeng volt már, — mondta a vendéglős, — elvitettem, kicserélik, jön a napokban másik. Szomorúan meredtem a helyre, ahol az öreg pianínó állott. Óriásinak tűnt az üresség az olajos padlón, meg a falon, is, amit a hangszer teste azelőtt eltakart. A falra ferdén akasztott tükör is árva volt, hej, annyit ér ez a kis boltíves, öreg kocsma zongoraszó nélkül, mint a pohár kadar nélkül. - -— Ejnye, 110! — kiáltott a szobafestő, egy hirtelen garatra öntött’fröccs után, — segítünk azonnal! Por ,sem kár a falért, majd eltakarja a másik zongora, ami idekerül. És mammutli-ceruzájával felrajzolt a falra egy pianinót, keresztben, középre a klaviatúrát, sok-sok fehér mez fekete billentyűt egymás mellé, azután elébe állítottak egy széket, s hozzám jött és karonfogott s csillogó szemmel mondta.: — Parancsoljon, főzenész úr, játssza el, hogy : Szépszínü színek bíborok, Piktor-torok jó torok, Sokat fogyaszt az ecset, Mikor készül a mecset. — Engedelmet, — folytatta a szilás, — inkább ezt játota mester Úry hogy: Száll a harmat a budai rétre, Kedves babám, reggel jösisz-e végre, Hozd a liszted, majd én megszitálom, Sütöttedet jaj, hogyan kívánom ! A balszeme, persze, csupa könny volt. Nemcsoda, ennek a szemnek sűrűn kellett könnyeznie — a másik helyett, is ... Ott ültem a falra rajzolt zongora előtt, a kezem is ívelgettem jobbra-balra, mondhatom, higgyék el, szinte hallottam az akkordokat. Hej, Istenem, Istenem, hovakerültél öreg, kedves, kopott pianinó. Átfestenek majd kissé a gyárban, áthúroznak, az egyik, csillogó rézgyertyatartód helyébe, amit tavaly Szilveszterkor tört le az a folyamőt, újat reparálnak, lyukas pedálod is kifoltozzák, s tudja az ég, ki fog kibérelni. Elmondtam ezt hangosan is ... — Pedig megérdemelné, — mondta a szobafestő, — hogy jó helyre kerüljön, mennyi nótás estét szerzett nekünk. A főzenész úrnak meg szinte testvére volt. Valóban, úgy beszéltünk a visszaszállított zongoráról, mint egy zeneszava lényről, szinte sirattuk. Billentyűt pergető szomjas ujjaim vakon tapogatóztak a levegőben, hej, ha most itt teremne a klaviatúra, hej, hogyan ropogna rajta az én Somogyból hozott kiscsárdásom, amit az egész Óbuda kívülről tudott bor mellett, hogy aszongya, mert így mondja: Ritka nádas, ritka fagy, Mondd meg rózsám, hogy ki vagy, Bánat vagy-e, vagy öröm, — Sej-haj, kutyaélet! A szívem összetöröm! — Tudják, uraim, nem értelemnélküli a Wolfner úr szava, — emelte plafonra a szót a szitás, — csakugyan megérdemelné az a szegény, rézeng zongora, hogyha új bérlőre akad, jó helyre kerüljön. Hiszen még a kutyáját sem adja szívesen az ember oda, ahol verés vár rá. Mikor engem gyerekkoromba maskának adtak, szegény apám hét mester után helyezett el a nyolcadiknál mert ott nem püföttek. Igaz, a kilencediknél még rosszabb volt, mert ott verték ki a szemem ... És szárazon csillogó üvegezeme mitsemlátón meredt valamennyiünkre. Sűrűsödött a füst és sűrűsödött a szív. Bennem már megérlelődött az elhatározás, hogy elkérem a zongorakölcsönző címét a vendéglőstől és felkutatom fakult barátomat, Elég egyszer, még egyetlenegyszer akarom eljátszani azt, amin ott künn, a törpeházas, belül lélegző Óbudán, ki tudja mért, de annyit könnyeztünk éjfél felé, hogy: Londonban sej, vaannak utcák és minden utcán van sarok... Hiszen, — ó, sirattató borok és megnyugtató egek, — másutt is vannak sarkok, meg ablakok, meg rózsaszálak is ... De azért Londonról mégis legszebben szól az ének, öreg pianinó mellett Óbudán. És gyászoltuk tovább a rengeteg borral megöntözött húrosládát, egy óra felé már hangosan, igen hangosan. Két kezem a „Fel torreádor !”-t játszotta a falon, a szitás pedig fel-felugrottnéha, kivette az üvegszemét, magasra dobta s mielőtt elkapta volna, ötször is összecsattintotta a két tenyerét. — Huj, huj szita, féreg, orvosság ez és nem, méreg! — mutatott a szórára s közben csak úgy patakzott a könny az ép halszervéből. II. Másnap délelőtt bekopogtam a zongorakölcsönző termébe. Egy szóval sem mondottam, hogy ki vagyok. Zongorát akarok bérelni, magyaráztam halkan, engedjék meg, hogy végigpróbáljam a hangszereket. Kopasz, amolyan süvegfejű úr vezette az üzletet, fanyarul nézett végig rajtam, szegényes öltönyöm nem bíztatta nagyon. De hát, ki tudja, — gondolhatta, — mindenki belülről viseli a zsebét. Hátha... Valóságos zongoraerdő volt az a terem. Előkelő, tükrösarcú, szinte kacérlábú hangszerek álldogáltak ünnepélyesen a szerényebb szerszámok között, járkáltam körülöttük, jószavamra mondom, vadul dobogó szívvel, ó, várjon hol lehet az, ami az enyém volt. Milyen kár, hogy nem adtam volt neki valami nevet, ha most han. a Újévi szám ÁRA 1s00 FILLÉR Budapest 1933 Lil. évfolyam 1. szám Vasárnap, január 1 Megjelenik mindennap, hétfő kivételével. Előfizetési árak egy hóra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér.• A külföldön ezeknek az összegeknek a kétszerese az előfizetési díjBudapesti Hírlap Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili. kerület, József körút 5. Telefonszám: 444— 0stól 444-00-ig. — Levélcím : Budapest, 4. Postafiók 55. Kiadja : Budapesti Hírlap R.-T.