Budapesti Hírlap, 1937. november (57. évfolyam, 249-272. szám)
1937-11-03 / 249. szám
1937 NOVEMBER 3. SZERDA B. H. Az új titkos tanácsosok A Budapesti Hírlap vasárnapi számában közöltük, hogy a kormányzó magyar királyi titkos tanácsossá nevezte ki a magyar igazságszolgáltatás, a magyar jogászvitág két kimagasló egyéniségét: Berezetfy Jenő igazságügyi államtitkárt és Vindor Gábor kúriai tanácselnököt. A két új titkos tanácsos életrajzát és eddigi munkásságát itt ismertetjük: Berczelli Berczelly Jenő dr. igazságügyminisztériumi államtitkár, római katolikus, császári és királyi kamarás, v. tartalékos huszárfőhadnagy, állami szolgálatát 1903 augusztus 6-án kezdte meg, mint bírósági aljegyző, 1908-ban miniszteri segédtitkár lett, 1913-ban miniszteri titkárrá nevezték ki, 1915-ben a konstantinápolyi konzuli főtörvényszék magyar főbírája, 1918- ban miniszteri tanácsos lett. 1928 május 25-én nevezték ki helyettes államtitkárrá, 1932-ben kapta meg az államtitkári címet és jelleget, végül 1934 július 18-án államtitkárrá nevezték ki. Konzuli főtörvényszéki bírói szolgálatának befejezése után az igazságügyminisztériumban a nemzetközi jogi ügyosztály vezetését vette át s ebben a minőségében a háborút követő legnehezebb években a legfontosabb nemzetközi tárgyalásoknál és a nemzetközi jogi szerződések előkészítésénél rendkívül értékes működést fejtett ki. 1932. évtől, államtitkári revízióval történt megbízatása óta az igazságügyminisztérium nagy fontosságú nemzetközi, jogi és ügyvédi felügyeleti, telekkönyvi, gazdasági és börtörügyi osztályainak felügyeletét széleskörű jogi tudással, rendkívüli alapossággal, szakértelemmel s fáradhatatlan szorgalommal látja el. A nemzetközi jog terén teljesített szolgálataiért a II. osztályú Magyar Érdemkeresztet, a nemzetközi döntőbíráskodás terén szerzett érdemei elismeréseként a II- osztályú Magyar Érdemkereszthez a csillagot adományozta neki 1935-ben a kormányzó. * Nagycsepcsényi és maihnai Vladár Gábor dr. királyi kúriai tanácselnök, evangélikus vallású, emléklapos százados, állami szolgálatát 1903 május 21-én kezdte meg, mint bírósági joggyakornok. Jegyzővé történt kinevezése után az igazságügyminisztériumba rendelték be, ahol fokozatosan előhaladva 1928 május 15-én miniszteri tanácsos lett, majd 1932 szeptember 12-én a királyi Kúriához tanácselnökké nevezték ki, de szolgálattételre továbbra is az igazságügyminisztériumban nyert beosztást. Először az igazságügyminisztérium polgári, jogi ügyosztályán működött, majd annak vezetője lett és ebből az állásából került 1929-ben a törvényelőkészítő osztály élére. Kivételes jogi tudása, rendkívüli ítélőképességével párosult tapasztaltsága az utóbbi évek törvényalkotásainál úgyszólván pótolhatatlanná tették közreműködését. Kimagasló képességei az elmúlt évek kormányainak legtöbb tagja előtt, de a magyar jogásztársadalom széles köreiben is közismertek és megkülönböztetett értékelésben részesülnek Törvény előkészítő munkásságában megnyilvánuló nagyértékű tudományos működését legutóbb a Magyar Tudományos Akadémia is elismerte azáltal, hogy levelező tagjává választotta. A Magyar Magánjogi Törvénykönyv előkészítése terén szerzett érdemeiért az 1928 február 28-án kelt legfelsőbb elhatározással a II. osztályú Magyar Érdemkeresztet nyerte, a gazdatartozások fizetésének újabb szabályozására vonatkozó rendeletek előkészítése terén szerzett érdemeiért pedig 1933 december 9-én Legfelsőbb Elismerésben részesült. TATARESCU távozó kormányának érdemeiről Görögkeleti egyházközségek a székely falvakban BUKAREST, nov. 2. Tatarescu miniszterelnök Ankarából jövet hétfőn délelőtt visszaérkezett Bukarestbe és közölte az újságírókkal, hogy ankarai látogatása viszonzásaképpen Dzsekir Bajar, az újonnan kinevezett török miniszterelnök rövidesen Bukarestbe jön. Délután Tatarescu a liberális pártszervezetek vezetőinek értekezletén nagy beszédet mondott, amelyben leszámolt kormánya négyéves tevékenységéről. Kijelentette, hogy kormányzásának ideje már rövidesem lejár. E kijelentés alapján arra következtetnek, hogy amint Károly király visszaér, Ikezik Csehszlovákiából, ahova kedden utazott, a kormány lemondása megtörténik. Külpolitikai kijelentései között Tatarescu a kisantant és a Balkánszövetség államai közötti kapcsolatok, valamint a len- Bib éd román viszony tanékenységétan goztatta. Románia normális kapcsolatokat létesített Szovjetoroszországgal és azokat a barátság és a jó szomszédság szellemében fejleszti tovább. Romániának Németországgal való kapcsolatai, amelyek a jó barátságon alapulnak, támaszt nyernek a gazdasági érdekek azonosságában s ezek a kapcsolatok a legkielégítebb módon fejlődnek. Az Olaszországhoz való viszonyt jó szoros barátság jellemzi. Négyéves kormányzása legfontosabb eredményének a fegyverkezési program végrehajtását említette meg. Felsorolta azt is, hogy 733 román parochiát állítottak fel államköszségen, több mint negyvenet tiszta székely lakosságú falvakban. A ZAVOLKELEZ AZ ANDRÁSSY-ÚTRÓL Székely Tibor riportja Kína és Japán története mostanában közismert. Mindenki láthatja s köztük magam is látom a filmhíradóban, hogy Sanghai körül füsttenger borítja a felszaggatott mezőket s a füst leple alatt acélsisakos katonák bukdácsolnak előre. Látni néhány gépfegyverállást is, amelyből ferdeszemű emberek tüzelnek egymásra eszeveszett sietséggel, mert kár minden pillanatért, amelyben az ellenfél soraiból senki sem harap a fűbe. Az ellentét tehát bizonyításra nem szorul. Hangos tőle a csatatér, a diplomácia és a kávéház, amely Budapesten főként Kínának ad igazat. Nehéz ebben a kérdésben elfogulatlannak maradni. Aki csendre vágyik és tökéletes békében, zavartalanul akarja látni Keletázsiát, úgy, ahogy azelőtt a képzeletében élt, az menjen a múzeumba. Egyáltalán, nyugalom és derű ma már leginkább csak a múzeumokban van. A Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeumban a kínai és japáni gyűjtemény a legcsekélyebb határsértés nélkül, gyönyörű egyetértésben fér meg egymással. De a műtárgyak világa csak látszólag tartozik e földi világba. Voltaképpen fölötte lebeg, valami szellemi sztratoszférában, ahol állandó az időjárás és nem döngetik a kapukat új eszmeáramlatok és változó divatok. Maga az Andrássy úti múzeum is kissé kívül van a tülekedő és praktikus életen. A telefonkönyvben például szerepel ugyan, de igen ügyes trükk gondoskodik arról, hogy ne lehessen megtalálni. Az ember akár élete végéig keresheti a keletázsiai múzeum telefonszámát, ha valaki meg nem súgja neki, hogy a „Magyar’’ címszó alatt keresse, a Nemzeti Múzeum osztályai közt, mert másutt nem találja meg. Ebben a szellemi sztratoszférában, ahol majdnem minden állandó, — boldog hely — érdekes meglepetések fogadják az alacsonyabb légrétegek lakóját. Az embernek mindenről van bizonyos elképzelése, így műtörténészekről, Ázsia-kutatókról és múzeumigazgatókról is. Az elképzelésben egy pedáns és ünnepélyes férfi szerepel, akiből elszomorító felsőbbrendűség és unalom árad. Ehelyett az igazgatói szobában, számlák, jegyzetek, nyomtatványok és tollszárak között egy élénk mozgású, közvetlen modorú férfi fogad: Felvinczi Takács Zoltán. A kereskedőt fel lehet ismerni utcán, vagy villamoson, akkor is, ha semmit sem csinál; a hivatalnokot is, a háztulajdonost és a moziszínészt is. A tudóst nem. Vagy ha igen, akkor csak egyszerűségéről, szerénységéről és gyermekien friss tekintetétről, amellyel az elébe kerülő tárgyakat és arcokat nézi. A tudós a gyermekhez hasonlít, mert mind a kettő kérdez. De a gyermek a felnőttől kérdez s a felnőttől várja a feleletet, a tudós pedig már rájött arra, hogy körülötte senki sem eléggé felnőtt s így csak önmagához fordulhat kielégítő válaszért. Itt dől el, hogy ha valaki kinői a gyermeksorból, praktikus ember lesz-e, vagy pedig kutató marad. Felvinczi Takács Zoltánnak egyelőre fontosabb kérdésre kell választ keresnie, mint amivel én fordulok hozzá. Jelen van a kertész s arról a sajnálatos tényről folyik a szó, hogy a páfrányok kipusztulnak a kertben. Lombföld kellene, — állítja a kertészlegény. A méltóságos úr óvatosan kérdezi, hogy nem lehetne-e valahonnan lombföldet szerezni? Nem, — jelenti ki a kertészlegény tömören, — mert a lombföld drága, húsz pengőbe is belekerül egy szekérrevaló. Húsz pengő, — tűnődik hangtalanul az igazgató úr, — honnan lehetne a páfrányok kedvéért húsz pengőt szerezni? Látom, hogy erre a kérdésre a hírneves kutató nem talál választ. A pénz és a tudomány két különnemű fogalom. A francia nyelvben például a pénz neve hímnemű, a tudományé nőnemű. A házasság nagyon ritka jelenség köztük. — Japán és Kína között ellentét van, — térek át a témára. — Európa most kezdi felfedezni, hogy a sárgák nem egyformák. Érdekes volna, ha kiderülne, hogy a két nép különbözősége a művészetükben is megnyilvánul. Ha nem tudná egyébként is, hogy menthetetlen laikus vagyok, erről a kérdésemről nyilván azonnal észrevenné. Éppen ezért örömmel közli velem azt a megállapítást, hogy eredeti japáni művészetről beszélni nemigen lehet. Minden, ami Japánban művészileg értékes, kínai eredetű, Japán Európától, de főként Amerikától tanulta meg, hogyan kell komfortos szállodát építeni, okszerűen cipőt talpalni és messzehordó hajóágyút önteni. Mint az események bizonyítják, szorgalmas tanítványnak bizonyult. A szállodákat s ágyúkat használja, de nem túlságosan büszke rájuk; maga is hangoztatja, hogy kultúrája selyemre festett képekben, szobrokban, versekben rejlik. Japánban majdnem mindenki művész; gésák és adóhivatalnokok szabad perceikben örömmel rajzolatnak, vagy festegetnek. Úgy látszik, mintha ez csak kellemes szórakozásuk volna, de több annál: öntudatuk hátterében vallásos tevékenység, varázslat. — A nyugati kultúra inkább tudomány, — gondolom közbevetően. — Az emberek tudományos spekulációval oldják meg a távolbalátás és a tőzsdeügynöklés problémáit. A keleti kultúra nagyrészt művészet. Az emberek ott vallásosan hisznek abban, hogy ha lerajzolják a tó színén úszó hattyút, vagy ha verset írnak a holdsugárrról, akkor megjelenítik s hatalmukba kerítik a hattyút és a holdsugár szellemét. Ez a törekvés vezet minden művészt a tudata mélyén. A nyugati művészt azonban még az a törekvés is vezeti, hogy pénzt keressen, — gondolom. Japánban tehát a művészi tevékenység szent dolog, ha nem is hivatalosan, — hallom tovább a felvilágosítást. — De a művészet vallását sem ők alkották meg. A festés, vagy a versírás titkaira éppen úgy nem maguktól jöttek rá, mint a csatahajóépítés titkaira. Amikor ez a homályos eredetű nép Kína felől átkelt a Sárga-tengeren s elfoglalta többszáz szigetét, óriási és láthatatlan zsákmányt vitt magával a podgyászában: a művészetet, amely mithosz és varázslat. Meg is őrizte, mind e mai napig, de nem fejlesztette, nem tett hozzá sokat a maga tehetségéből. A japániak sohasem lettek olyan nagy művészek, mint a kínaiak. — Mégis, mi a különbség a két nép művészi felfogása közt? — kérdezem ismét. — Inkább csak látni lehet, elmondani nem, — feleli az igazgató úr türelmesen. — A kínai alkotásokban jobban érvényesül a művész egyénisége. A japáni munkákon jobban uralkodik a merev hagyomány. A kínai lélek szabadabb s mozgékonyabb. Tavalyi utazásom alkalmával különös élményben volt részem egy híres kyotoi templom, a Toji gyűjteményében. Tele volt kitűnő mesterségbeli tudással megalkotott s fárasztóan egyforma japáni anyaggal. A végén felfedeztem a gyűjteményben két kínai bronzot. Valósággal felszabadulásként hatottak. A tanítvány tehát elsajátította s konokul, állhatatosan, kissé gépiesen ismétli azokat az igéket, amelyeket mesterétől hallott valamikor. Közben a tanítómester — hogyan, hogyan nem — már egyre kevesebbet gondol a saját tanításaira s lassacskán mintha el is pártolna tőlük. Az ősi kultúra, amely a kontinensről származott át a szigetekre, Japánban még vallás, Kínában már inkább csak hagyomány. Ez az az eset, amikor valaki pápább a pápánál. A kínai közfelfogás sokkal nyugatibb, mint a japáni, — mondja Felvinczi Takács Zoltán s ezzel a mondatával mintha távoli fénycsóvát vetne az ázsiai városokra, amelyek fölé most repülőgépek robognak, végítéletszerű harsogással. Egy óriási nép felébredt évezredes, keleti álmából, ami közben kifosztották és megkötözték, mint Gullivert a liliputiak. Nem akar álmodni többé, talán keleti sem akar lenni. Úgy érzi, keletinek lenni neki, a legősibb keletinek ma már annyit jelent, mint szegénynek és tehetetlennek lenni. Felébred művészien mély és hanyag nyugalmából, amellyel szomszédai visszaéltek s most már nyugatian éber és öntudatos. A nyugati nacionalizmus rövid idő alatt át meg átjárta óriási testét, mint a vér. — Kínában modern nacionalizmus van, — mondja az igazgató úr és visszaemlékszik arra, hogy tavaly már Szian-fu ban, az óriási birodalom belsejében nem volt biztonságos az idegen helyzete. — Japánban a nemzeti érzés távoli mithológiák felé tekint, Kínában öntudatos és elszánt! A kínai nép hangsúlyozottan és kifejezetten gyűlöli a japánit. A japáni, titokban, mély tisztelettel tekint fel kultúrájának hatalmas forrására, Kínára. Ez a tisztelet, természetesen, nem akadályozza meg a japáni katonát abban, hogy teljesítse azokat a vezényszavakat, amelyek kínai városok rommálövésére vonatkoznak. Sok minden elfér a tisztelet mellett nálunk is, de úgy látszik, különösen Keleten. A régi, kínai életbölcseletben a katonának általában kevés tisztelet jutott. Ennek ellenére megtudom, hogy Kína már tavaly tele volt katonával, láthatóan készült a háborúra. Kína lelkesebben s öntudatosabban harcol, ezzel magyarázható, hogy aránylag jól megállja a helyét Japán ellen. Hirtelen, szinte kedvetlenül jut eszembe az a kérdés: voltaképpen mi közünk nekünk Kínához és Japánhoz, háborújukhoz, sorsukhoz, embereikhez, képeikhez, verseikhez? Várjon ők is ilyen sokat törődnek-e velünk? Íme, itt az Andrássyúton külön múzeumba rakták faragványaikat és képeiket. Vájjon Japánban is állnak-e külön múzeumok apó képeinknek és szobrainknak? A fehér ember már évszázadok óta lelkesen és szorgalmasan igyekszik megérteni a sárga embert. Vájjon bennük is van ilyen önzetlen érdeklődés, vagy csak a hídépítés titkát akarják megtanulni tőlünk? A válasz lehangoló, önzetlenül nem érdekeljük őket. Találni ugyan Keleten is európai műtárgyakat, de olyan múzeum nincs, amelynek az anyaga csak a nyugati kultúrát akarná bemutatni. Sokkal kevésbé érdekeljük őket, mint ők bennünket. Felvinczi Takács Zoltán már gondolt arra, hogy a múzeális anyagot talán csere útján is lehetne gyarapítani. Japáni műtárgyakért magyar műtárgyakat küldhetnénk. De a tervet nem könnyű megvalósítani. A japániaknak nem nagyon kell a csere, a kölcsönös nagyrabecsülés, talán a barátkozás sem kell Európával. Nem akarnak ismerni bennünket, de magukat még kevésbé akarják megismertetni. Japán nem rajong az idegenforgalomért és nem boldog, ha dicsőségét a távoli világokban is ünnepük. Ebben különbözik tőlünk. Nem szereti, ha kultúrájával idegenek is foglalkoznak. A japáni nem mutogatja festményeit, hogy csodálkozó elismerést kapjon a nyájas és kíváncsi idegentől. Neki ez szent magánügy, lelkiismereti kérdés, mint nekünk a vallás. A sárga ember jól érzi magát a saját társaságában, vulkanikus szigetein. Néha kimegy a nagyvilágba megnézni, mi újság a hadiipar terén, azután hazamegy és elzárkózik faji önimádatába, mint csiga a házába. Tanulni ő akar, tőle ne tanuljon senki! Japán csak kapni akar, de adni nem, — mondja az igazgató úr, aki egyébként a tavasszal könyvben számol be a nagyközönségnek tavalyi útjának tapasztalatairól. Gyakran hallja az ember, hogy a sárgák tisztább lelkűek, önfeláldozóbbak, bátrabbak, igazabbak, mint mi vagyunk. Egészségesebbek nálunk és övék lesz a jövő. Csak kapni akarnak, adni nem, — jut eszembe a mondás és arra gondolok, hogy az utóbbi évezredekben a fehér ember, ha tehette, kifosztogatta színes társait, de adott is nekik egyet-mást, megtanította őket a saját tudományára, amelyet nagy fáradsággal és egyedül alkotott meg. Egyetemes, emberi műveltség, — ilyesmi csak nekünk jut eszünkbe. Azzal a felemelő érzéssel távozom, hogy minden romlottságunk ellenére, alapjában mégis mi vagyunk a jobb emberek. 5 orv-fi/ro ¿2 ^¿^06040^^^’ mXOTEX/nfi?7umj05en pct/ffot TOVI______A- EGY... , HA AZ EP AKAR LENNI IZSÁKHOZ MEGY. 43 FIÓKÜZLETE HÍÍÍJSZERÜZLET IS