Budapesti Hírlap, 1938. április (58. évfolyam, 73-96. szám)
1938-04-01 / 73. szám
ISID ARMIOFILLER Budapesti Hírlap LVIII. évfolyam, 73. szám 1938. Péntek, április 1. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL» Vik« KER., JÓZSEF KÖRÚT 5. SZÁM* TELEFONSZÁMI I—444—00. Hősi életforma (B. I.) A világ majdnem húsz esztendőn keresztül inkább homokba fúrta fejét, de nem mert szembenézni a kisebbségi kérdéssel. Negyvenmillió ember sorsáról van pedig itt szó, ha csupán azokat a kisebbségeket számítjuk is, amelyek közös védőszervet alkottak és egységesen jelentkeznek sérelmeikkel a nemzetközi közvélemény előtt. A kisebbségvédelmi szerződések megalkotói úgy vélekedtek, hogy a szerződések aláíratásával megfeleltek kötelességüknek. A szerződések betartásának ellenőrzéséről eleinte megfeledkeztek. Később pedig, amikor lelkiismeretük már ébredezett, kényelmetlenné vált számukra a kérdés őszinte tárgyalása. Kiderült volna, hogy milyen súlyos hibákat követtek el. Inkább elaltatták tehát lelkiismeretüket és a formulák minden lényegét elkenő bástyái mögé vonultak vissza. Az élet azonban nem alkuszik. Az évek teltek s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a világ nyugalmát veszélyeztető beteg gócok között ott szerepel a kisebbségek nagy problémája és ennek a gócnak fertőző ereje egyre növekszik. Aki figyelemmel kísérte a nemzetközi politika utolsó éveinek eseményeit, laza, hogy a kisebbségi kérdés rendezetlensége nemcsak egyre nyilvánvalóbb, hanem egyenesen olyanná hatalmasul, amely azonnali és érdemi megoldást követel a mindenki által olyan őszintén óhajtott nyugalom és igazságos béke előfeltételeinek biztosítása érdekében. A derűlátó győztesek bizakodása, hogy a kisebbségi kérdés az idők folyamán egyre enyhülni fog jelentőségében és a beolvadás végül is eltünteti a megoldandó feladatok közül, merőben hibásnak bizonyult. Mello Franconak különösen cseh részről annyiszor idézett beolvasztási elméletére alaposan rácáfolt az idő, mert a kisebbségi kérdés nemhogy csökkent volna jelentőségében, hanem növekedett s bizonyos síkon centrális problémává lépett elő. Ebben kétségkívül nagy része volt annak, hogy éppen a békeszerződések olyan nemzetek tagjait szorították milliós tömegekben kisebbségi sorsra, akik hoszszú évszázadokon keresztül önálló állami kl''tét éltek. Rendelkeztek tehát a nemti öntudatnak és műveltségnek azzal a mértékével, amely megakadályozta a beolvasztásukra irányuló kísérleteket annak ellenére, hogy akik felettük átvették a többségi elv alapján nyugvó uralmat, nem válogattak az elnyomás eszközeiben. A kisebbségi sors hősi életformának bizonyult. És a magyar kisebbségek vállalták ezt a rideg, de hősi életformát. Nem vonultak vissza ellenállás nékül s csak végsőkig tartó harc után adták fel a pozíciókat, nem mulasztván el az alkalmat a világ elé vinni sérelmeiket. A világ lelkiismeretének ez a szüntelen bombázása a jelek szerint mintha eredményesnek ígérkeznék.Most, amikor a kisebbségi kérdés teljes meztelenségében áll a nemzetközi közvélemény előtt, például a csehszlovák köztársaság keretén belül, ez a közvélemény kezdi revízió alá venni eddigi felfogását. Elég egy nap eseményeit és sajtóvisszhangját idézni, hogy ennek a megállapításnak alaposságát szemléltessük. Az angol alsóházban, a párizsi, zónai és angol sajtóban egyszerre és most már komoly megértéssel foglalkoznak kisebbségi kérdéssel és a magyar kisebbségek dolgaival is. Ezek a megnyugtató jelek azonban nem arra késztetik a kisebbségeket, hogy most már a világtól várják sorsuk javulását, ők tudják, hogy elsősorban a maguk erejére kell támaszkodniok, mert ettől remélhetnek eredményt. Példa erre a cseh impérium alatt élő magyarságnak magatartása, amely az összes erők összefogására törekszik. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni annak a kiáltványnak szövegét, melyet a magyarság politikai szervezete tett közzé s amely hivatkozva a lengyel, német és szlovák nép összefogására, egy táborba szólítja a sorsüldözött magyarságot. Ennek a nagy összefogásnak előjele volt már tavaly Erdélyben a román főhatalom alatt élő magyar fiatalság által rendezett marosvásárhelyi találkozó átütő erejű sikere. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az utolsó választás lezajlása, amelyben a magyarság egységesen sorakozott fel a saját pártja mögött felmorzsolva azokat az akarnokokat, akik éveken keresztül kísérleteztek az egység megbontására, részben önálló pártalakító kísérletekkel, részben felkérezkedve román pártok listáira. A kisebbségi életforma megfosztja hordozóit a nemzeti államlétben való élettől. A kisebbségek éppen ezért a saját állami létben való élet helyett, a nemzeti létben való életet igyekeztek megtanulni. Majdnem húsz év eredménye azt mutatja, hogy a magyar kisebbségek kiszakadva a maguk állami létéből megtanulták a nemzeti létben való életet, melynek egyik megnyilvánulása az egység és az ebből kiáramló erő. Mennyivel könnyebb volna a nemzeti létben való élet maradéktalan kiteljesítése ott, ahol rendelkezésre áll a az államélet egész kerete is. Mégis, példamutatók kisebbségi testvéreink, holott talán nekünk kellene a példaadóknak lennünk. De bárhogy is van, örüljünk ezeknek a biztató jeleknek, de ne higyyük, hogy most már fogunk volna erőfeszítéseinkkel felhagyni. Ne felejtsük, amit úgy látszik a világ már észrevett: későbbre jár, mintsem gondoljuk. . . A márciusi szónok írta: BEÉR GYULA — Végre . . . Végre megjelentek. A plakátok tudniillik: a nemzetiszínű plakátok. . . És ott voltak mindenütt, a hercegi kastélytól a vasúti állomásig és a huszárkaszárnyától le a tó partjáig minden utcasarkon és minden bolt kirakatában. Valósággal teleragasztották velük az egész várost. . . A plakátok közepetáján pedig, — a fehér részen: igazán mit schwarz auf weiss! — ott állott, a vak is láthatta, hogy „Ünnepi beszéd, tartja !. . .” Utána kettőspont, azután a nevem teljes címemmel és rangommal, úgymint főgimnáziumi Vin. osztályú tanuló, a Helicon-önképzőkör elnöke. . . Százszor is elolvastam. Csak nem tudtam betelni vele . . . — Bizony isten kár, hogy Jánoshiday tanár urat tavaly áthelyezték . . . Jánoshiday tanár úr ugyanis az előző tanév végén, — Tedeum után, mikor elbúcsúzott az osztálytól, — úgy nyilatkozott, hogy csak azért nem buktatott meg senkit sem, mert nem akart maga után rossz emléket hagyni. És ekkor a fiúk mind rámnéztek. . . — Most aztán láthatná a tanár úr is, hogy kit akart megbuktatni! Egy szónokot! . . . És Kossuth Lajosra gondoltam: Uraim, e percnek nagyszerűsége . . . Mert igenis, én is szónok vagyok! Szónok, aki lángszavával felgyújtja a szívekben a honszerelem szent szövetnekét, hogy a lankadt szárnyú magyar géniusz, mint a poraiból megébtredett főnixmadár, magasan szárnyaljon megint a Magas Tátra legmagasabb csúcsa fölött, mert áll Buda és él magyar! . . . Szinte már hallottam a dörgő éljeneket és a szűnni nem akaró tapsot, amit kapni fogok jövő kedden, március idusán, amikor beszédemet majd ezekkel a szavakkal befejezem . . . — Micsoda beszéd lesz az! Tátva marad a szája a városnak! . . . Már hetek óta fogalmaztam. Fúrtam-faragtam, csiszolgattam, mert minduntalan jutott még valami az eszembe: egy-egy újabb — csudajó! — gondolat. Egy szóvirág vagy idézet, amit itt-ott pompásan bele lehetett még illeszteni, így nőtt, színesedett, gazdagodott az ünnepi beszéd, hogy lassacskán már valóságos retorikai barokk lett belőle ... És ahogy megint fölmerült bennem Jánoshiday tanár úr sovány alakja, már csak legyintettem egyet a kezemmel. Mintha most én mondanám neki, hogy: Üljön le!... Mert ha Petőfi is, meg a többi márciusi ifjak mind csupa számtantanárok lettek volna. — ha minden Csak a kétszerkettő volna! — akkor még most is nyöghetnénk az átkos osztrák igát... — No de meg is mondom még ezt egyszer neki! Csak találkoztam vele az életben !... Az életben, az érettségi után!... És rohantam tovább. Plakátról-plakátra. — Ünnepi beszéd, tartja ... Aki nem vak, mindenki láthatja. Az egész város!... — Török Ella is!... Török Ella ... — Most már ő is láthatja, hogy kit kosarazott ki! ... Mert farsangkor, a diákok bálján, amikor a második négyes előtt odasassíroztam eléje, azt rebegte vissza: Pardon, már foglalkozva vagyok... — Hát, kedves kisasszony, most meg én vagyok foglalkozva. Tetszik látni?! Pardon ... És fölkacagtam a plakátra. Hogy úgy mondjam: összekacagtunk, mert ezt most jól megadtuk a kisasszonynak!... — Végre! ... Fölvirradt tudniillik március idusa is! Eljött a nagynap! És eljött a nagynap nagyórája is ... Himnusz. Aztán egy hetedikes elszavalta a Talpra magyart. Aztán ... Aztán újra megzizzentek a kezekben a kis fehér programlapok, a fejek meg föléjük hajoltak. — Ünnepi beszéd, tartja... — kezdték olvasni róluk. És egy név röppent szerte a tornateremben. Egymáshoz hajolva, suttogva adták tovább. Az ünneplő közönség: az én nevemet! ... Amikor pedig felnéztek, én máris ott álltam a pódiumon élő valóságban. És zsakettban: az első zsakettban, amelyet erre az alkalomra remekelt Láng Ferenc úri szabómester... Halotti — vagy mondjuk inkább: ün.nepi — csend támadt egyszerre, hogy szinte hallani lehetett, amint a zsongás ijedten húzza be nyakát és sietve bújik meg a nyikorgó székek alatt. Meghajoltam: — Mélyen tisztelt ünneplő közönség! A következő pillanatban már zuhogtak is cserepes ajkamról a szavak. Szavak, szavak : egyetlen lélekzetvételből. Szavak, szavak: se pont, se vessző. Szavak, szavak: mint a zápor ama március idusán karikára, Kossuth Lajos kalapjára ... Lakatos tanár Úr’ néha felkiáltott: — Úgy van! Éljen!... Lehet, hogy gyújtó szavaim őt is magukkal ragadták. De az is lehet, hogy közbeszólásaival csupán egy kis habot akart diktálni a szóförgetegnek, amelyben egymás hegyén-hátán kavargott szabadság, egyenlőség, testvériség, jobbágytek Darányi Kálmán bejelenttette, hogy pénteken nyilatkozik a Házban „Engem a budapesti hisztéria nem nagyon izgat" Megalakult a zsidókérdést tanulmányozó 14 tagú bizottsági Értekezlet a Nemzeti Egység Pártjában A Nemzeti Egység Pártja csütörtökön este Tasnádi Nagy András országos elnök elnöklésével értekezletet tartott, amelyen résztvett Darányi Kálmán miniszterelnök, a kormány tagjai közül Kánya Kálmán külügyminiszter, Boder Vilmos honvédelmi miniszter, Imrédy Béla közgazdasági miniszter, Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter, Széll József belügyminiszter, Marschall Ferenc földmivelésügyi miniszter és Mikecz Ödön igazságügyminiszter. Jelen volt Sztranyavszky Sándor, a képviselőim elnöke, Karafáth Jenő főpolgármester, Szinyei Merse Jenő, a párt ügyvezető elnöke és Rákóczy Imre miniszteri tanácsos, a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője. Tasnádi Nagy András országos elnök elnöki előterjesztései során többek között bejelentette, hogy a párt szervező bizottsága legutóbb tartott ülésén megbeszélte a szervezés kérdéseit s elhatározta, hogy a párt minden vármegyében megyei nagyválasztmányi gyűlést tart. Darányi Kálmán miniszterelnök tett ez, után rövid bejelentést. — Bár engem — mondotta röviden —, a budapesti hisztéria nem nagyon izgató (viharos taps és helyeslés), mégis szükségét látom annak, hogy a képviselőházban holnap felszólaljak, amikor kevésbé a választójogi törvényjavaslattal kívánok foglalkozni, mint inkább az utóbbi időben elterjedt különféle hírekkel. Csupán ezt akartam bejelenteni. A miniszterelnök bejelentését a párt nagy tapssal és éljenzéssel fogadta. Tasnádi Nagy András országos elnök ezután a legutóbbi pártértekezlet határozatának megfelelően javasolta, hogy a párt a zsidókérdés tanulmányozására a párt országos elnökének elnökletével tizennégytagú bizottságot küldjön ki s annak tagjaiul a következőket válassza meg. Vitéz Balogh Sándor, vitéz Bíró György.