Budapesti Hírlap, 1939. január (59. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-08 / 6. szám
1S39 JANUAR 8, VASÄRNAP B. TT« HELENKE Irta; Jékcly Zoltán Helenkéék a Sétatér végén laktak, abban az emeletes, kétversdás villában, amelyből mi csak nemrég költözködtünk toh át a kollégyom utcabeli nagy kőházba. Elsősorban talán ezért éreztem közelállómnak a kicsi, angyalszemű, szöszke leányt. Olyan volt, mint az Andereen-mese apró tündére — Däumelieschen —, aki lepkén repül s falevélen csónakázik a folyóban. Volt ott a városvégi villa kertjében, fent a ponkon, egy kicsi sír, amelyben egypár évvel azelőtt meghalt másik kislány folytatta a föld alatt számunkra megszűnt életét (vlahogy így hittem annak idején), négy sudár, dudorászó fenyőszál között. Apja, a háztulajdonos, meglátogatta nagyritkán, ha a szomszéd városból hozzánk elvetődött s halottak napján egy-két szál gyertyát vitt fel szegénykének nagymama. Amikor megtudtam, hogy Helénkéék odaköltöztek a mi volt lakásunkba, Isten tudja mért, megsejtettem, hogy a kicsi sír alvója és továbbélője, meg Helénke igenis jó barátnők, játszótársak lesznek nemsokára. Tisztán emlékszem Helénke szalmakalapos alakjára, amint az új lakásunkkal átellenes járdán óvatosan megy-megy, leszegett fővel, ügyesen lépeget reggelenként az iskolába. Egy-egy ilyen finomfátású őszi nap pedig egészen közel hozza hozzám, amilyen közel az életben nem is volt soha s mint annyiszor növekedő gyermekségem idején, most is arra gondolok: milyen lenne szegény, ha élne? Az ablakunkból délben is láthattam, amikor hazaté,ő tipegett. Nagyon sápatag volt és Sokszor megfogta vézna kezével annak a nagy szalmák lapnak a szélét, nehogy a szél levigye fejéről. Én még akkor nem is jártam iskolába, de alig vártam már a szeptembert, hogy attól, kezdve mindig együtt mehessünk mindketten a szász iskola felé, messze a városka túlsó oldalára, ideg a környék házai és emberei közé. Mert szüleink úgy egyeztek meg, hogy Helénke lesz ez én védőm s én az övé ezentúl, hisz már jövőre nagy fiú, első elemista leszek. Majd aztán, nagykorodban, elveszed őt feleségül — mondta nagymama — s ettől a mondástól zavaros szégyenkezés és ugyanakkor diadalmas jóérzés áradt el bennem. Úgy is néztem azontúl reá, mint jövendőbelimre, s időtelen képzelődésekre ragadtattam magam. Úgy képzeltem el a mi nagyemberségünket, amilyennek szüleimét láttam, s boldognak és erősnek éreztem magam, mert cigányok és utcakölykök ellen nekem jelöltetett ki védelmezőére, oltalmazásra ez a törékeny kis virágszál, s szép havas utakat, csudálatos, levészölgető ösvényeket láttam m magam előtt, amint kézenfógva lépkedünk, mendegélünk ott kicsi jövendőbelimmel. Sajnos azonban valami félénkség megakadályozta, hogy szóba elegyedjem vele, s ha véletlenül az ablakra feltekintett, még köszönteni sem mertem. Pedig néha igyekezett kedves mosolygást küldeni felém, s tudtam, hogy csak rajtam múlik a mi végleges barátságunk megkezdése. De csak teltek-múltak atavasz napjai, s én még mindig nem váltottam egy szót Sem a kisleánnyal. Egy szép napon azonban, hogy nagy ibolyaszedő sétáról jöhögéltünk volna az erdőről hazafelé apámmal, amint a villa rozsdásrácsú kerítése elé érünk, látjuk, vöröskereszt van a levélszekrénykére kiragasztva. Irtózás és borzongás futott végig rajtam, mert tudtam, hogya kereszt valami rettentő járványos betegséget jelent, azt hirdeti az utcában megforduló gyermekeknek, katonáknak, fát szedő aszszonyoknak és koldusoknak, hogy a difteritisz, vagy a skarlát, e két gyermekevő rém valamelyike vette be magát a városvégi villába... Egy öreg néni állott a főbejárat előtt s éppen portörlőt rázogatott. Helénke nagymamája volt. Apám bekiáltott, hogy ki volna a beteg? — Szegény kicsi lányunk, Helénkénk__ Difteritisz — kiáltotta ki az útra, s fejét Csóválva sápítozott az öreg néniké. Én abban a pillanatban feketebőrű emnagyorrú, hegyesszakállú, feketebőrű embert láttam, aki ott kuporog Helénke ágyafejénél s a pihegő, vértelen arcot lesi rettentő szemekkel, mint a bagoly. Szepegve lépkedtem apám oldalán, aki rémülten kezdett sietni velem s kezemet erősen szorította, hogy mennél hamarabb eltűnhessünk a megszállott ház környékéről is. Szinte futvást mentünk hazafelé a cserebogaras, gesztenye virágos sétatéren. Másnap mindenki tudta az utcánkban, hogy halálán van a kicsi leány. Én aznap éjszaka azt álmodtam, hogy a kerttető sírján ülünk mi ketten s békaláncfát kötögetünk, mint régesrégi játszótársak, kik talán a világ teremtésétől fogva ismerik és megértik egymást. De egyszer csak elénk toppan az a rémes fekete ember, Belénkét megragadja, nagy köppenyébe csavarja s elrohan vele az erdő felé, hiába ordibálok utána, hiába fenyegetem apámmal, anyámmal. S az életben nem is láttam többet. Éjjel valóban eljött érte s lelkét kiszívta az a kegyetlen, nagykörmü fekete ember. Egy kép állott előttem, melyet a szomszéd gyermekeknél láttam, a Grimm-mesékben: nyitott ajtóban magas fekete alak áll, feje felett kasza, kezét mutatón előre tartja. A szoba belsejében pedig haldokló kisgyerek fehér arca látszik. . . És emlékszem, hogy kattogott-pattogott aztán a fehér gyermek-gyászkocsi Helénke ezüstözött koporsójával, melyben képzeletem szerint ezüstös fátylak és csipkék között feküdt az én jövendőbelimnek kiszívott vérű, angyalnak illő teste. Eljött az ősz s egyedül kezdtem iskolába járni, vagy a harmadik szomszédban lakó nagyobb fiukkal. De azóta is úgy érzem, hogy végzetes cserbenhagyás történt velem akkor , hogy olyan álmodozásokat szaggatott azé a fekete ember, amelyeket többé nem lehet elölről kezdeni és sohasem lehet valóra váltani. De hogyha néha térden felülálő szoknyás, szőkeloknis, csenevész, kékszemü kislányt látok, kinek vértelenül, cserepesen tapad össze a szája s világból elkívánkozó bámészkodás van sápadt arcocskájára ína, mindig Helénke jut eszembe s csudálkozom, hogy én már nem vagyok az, aki akkor voltam, első elemibe menendő kisfiú, hanem őt cserbenhagyva olyan valakivé lettem, akit az őkorabeli leánykák már bácsinak szólítanak. Nézem, nézem az ilyen angyaljelölteket, utcán, villamoson, s néha környékez a sírás, mert ezekről jól tudom, hogy hamarosan eljön érettük s megáll ajtajukban a fekete ember, mint ahogy Helénkéről is éreztem, eleitől fogva. Jaj, mi is lenne, ha szegény anyjuknak megmondanám! ■ HarcMuhc A haláltánc a XIV. század óta az angol, német és francai festőművészek kedvelt képei ábrázolása, amelyek allegóriás csoportok sorozatában a tánc uralgó képe alatt a halálnak az emberélet fölötti hatalmát törekedik szemlélhetővé tenni.. A pestis pusztító hatása alatt keletkezett ez a műfaj. Az ábrázolása halál hatalmát úgy fejezi ki, hogy a halált jelképező csontváz váratlanul jelenik meg, a halandókat vidám tánc, lakoma közepette lepi meg és mintegy felkéri az utolsó táncra. A haláltáncnak egy másik faja a halál győzelme, melyből a felhívás a táncra hiányzik, hanem azért éppen oly hatásosan kifejezi a hatalmát királyok és koldusok, gazdagok és szegények fölött. Itt bemutatjuk a kardinális, a zeneművész és a mesterember hálás táncát. f/Hacot*cicáinak" kalácsa André Hercule de Flétiry francia kardinális, midőn kilencvenéves volt, az öregségtől elgyötörve, folyton zsörtölődött. Mindig mondogatta, hogy ő már csak kegyelemből él, vagy pedig azért, mert a halál megfeledkezett róla és hogy nemsokára egy nagy utazást fog tenni az örökkévalóság felé. Volt a bíborosnak egy Barjac nevű intendánsa, aki igyekezett urát ilyenkor megvigasztalni. A bíboros egy napon megbízta Barjacot, hogy Vízkereszt napjára hívjon meg ebédre tizenegy személyiséget. Brjac a következőket hívta meg: Beaupré grófot, Ernéville abbét, Gensac grófot, Nogaret márkit, Montbarey hercegnőt, Flavacourt márkinét, La Faye márkit, Combreux grófnőt, Saint-Mesme grófot, Coudray márkinőt és D’Anglure márkinét. Az ebéd alatt mindenféléről vígan elcsevegtek. Midőn pedig arról volt szó, hogy ki Vágja meg a „Három királyok kalácsát”, a kardinális szomorúan mondotta: — Közülünk a legfiatalabbat illeti az a megtisztelés, hogy megszegje a kalácsot. Az én kilencven évemmég én nem igényel- ITT A » MAGYAR • KULTURA « KISTÜKRE Lotz Károly élete és művészete Ybl Ervin könyve A magyar festőművészet közelebbi-távolabbi útjának vezető alakjai körül, művészeti irodalmunk számára még tagadhatatlanul sok a törleszteni való. Tanulmányokban, részletkérdésekkel foglalkozó publikációkban nincs hiány, de annál inkább érezhető oly összefoglaló munkák hiánya, amelyek egy-egy nagy magyar mester egész életművét tárják fel, a „hódolat és bírálat” fényénél emberi és művészi arcképét rajzolják meg. Az ecset oly kimagasló történeti jelentőségű művészeinek például, mint Székely Bertalan, Zichy Mihály, Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály, Szinyei Mersc Pál, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, ma sincs megfelelő monográfiájuk. Mostanáig ide tartozott az a fénylő nevű mester, Lotz Károly is, akinek működése elválaszthatatlan ferencjózsefi magyar korszak lendületétől, aki az egymást követő új középületek és főúri paloták falaira egy eszményi világ szépségeit varázsolta, a fallal szervesen összefüggő ősi és nemes sótői műfajnak, a freskónak volt hivatottja. Lotz Károly harmincöt éve halt meg, vele kapcsolatban az elég soká fennállt monográfia-hiányt azonban most annál méltóbb módon teszi tárgytalanná Ybl Ervin nagyszabású, ötszázoldalas könyve, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia adott ki. Azt talán mondanunk sem kell, hogy ez a rengeteg adatra, köztük sok új adatra épülő élet- és művészeti jellamrajz valóban „évek munkája.” Ybl minden irányban alapos kutatással követte Lotz életének és működésének nyomait. A nagy falfestményektől kezdve a különböző gyűjteményekben lévő vázlatokig, kis rajzokig mindent újravizsgált, ami Lotz Károly művészetét a fővárosban és vidéken őrzi é a termékenység akkora területét öleli fel, hogy hozzá fogható a magyar piktúrában kevés van. A könyv három fejezetben tárgyalja a hamburgi születésű, anyai ágon magyarországi származású Lotz Károly életét és pályafutását. Azt a művészpályát, amely a fiatal Rabi-tanítványt a hatvanas évek közepén indítja el tehetségének különleges vágányán, a falfestés irányában s évtizedek folyamán, magasba szökő ívvel a Lotz nevet országosan ünnepelt, ragyogó névvé, teszi. A további fejezetekben Ybl sorra veszi Lotz falfestő munkásságának termékeit. Kezdve a vörösvári Erdődy-kartérképeitől a királyi palota Habsburg-termének mennyezetfreskójáig, amely a fehér, hajú, de lelkileg örök fiatal Lotz hattyúdala volt. Oly munkásság ez, amelynek bősége csak a Lotzot annyira jellemző tudás, illetve alkotókészség rendkívüli könnyedségével magyarázható. Ybl a keletkezésük időrendje alapján tárgyalt falfestményeknek nemcsak eleven és részletes leírását adja, hanem kritikailag is jellemzi Lotz művészetét. Nyomról-nyomra követi stílusának alakulását, amely bár eklektikus természetű, végül mégis teljesen egyéni eredményekhez vezet, a renaissance formaeszményeiből táplálkozik s kulmináló pontját az Operaház mennyezetfestményén éri el. Külön fejezetekben szól Ybl a mester táj- és életképeiről, arcképeiről, mitológiai kompozícióiról s végül összefoglaló tanulmányban ad jellemzést művészi alakja sról, mutat rá arra a kettősségre, amely az eszményítő és komponáló Lotz Károlyban naturalista vágyak előbukkanásait is jelenti s megvonja Lotz külön helyét a magyar festészet történetében. Ybl Ervin könyve, amelyet sok képmelléklet kísér, a művészeti irodalom hézagpótló, igen számottevő gyarapodása. Most jelent meg a Singer és Wolfner Irodalmi Inti 261 R. T. kiadásában, Szab Lőrinc fordításában Stinket peare „Ahogy tetszik” vígjátéki A kitűnő költő fordítását, méltatták a színházi, kritikusok, a ék rab nagysikerű felújítása albujával.. Ez (által xnnt a nagyok részletei- köztünk a darab Ötödi felvonásából, hogy azok is gyönyörködhessenek a tökéletes mutkában, aikknek nem, volt alkalmit a darabot látni.. Szabó Lórin munkája iskolapéldája annál hogy miképpen kell nemcsak , mondatokat színtisztán magyarta átültetni, hanem magának az írt vak a szellemét és stílusát híve visszatükröztetni. ÖTÖDIK FELVONÁS ELSŐ JELEMET. (Az ardennes-i erdő. Jön PRÓBAKŐ és JUCI.) PRÓBAKŐ: Meglesz Jucikém , túrótér, des Mvéi iránt. JUCI: Bizony elég jó pap volt az, akár it beszélt az öregúr. PRÓBAKŐ: Utolsó egy alak volt az a. Olivér mester, Jucikám, elvetemült egy Csűrcsavar. Azonban van itt az erdőben egy fiatalember, Mucikám, aki jusst tart rád. JUCI: Áh, tudom, ki az. Semmi keresete rajtam a világon, épp itt jön, akire gondolsz. PRÓBAKŐ: Datolya és szerbet nekem, ha tökfilkót látok: nekünk, vicces embereknek, bíz’ Isten, keserves a sorsunk.■) hergelődnünk kell, nem tudjuk megállni. (Jön VILI.) VILI: Jónapot, Juci. JUCI: Adj’ Isten, Vili. VILI: Jónapot neked is, uram. PRÓBAKŐ: Jó estét, kedves barátom. Csak fel a tökfedőt, csak fel a tökfedőt; na, igazán, fel, fél. Hány éves vagy, barátom? VILI: Huszonöt, uram. PRÓBAKŐ: Benőhetett fejed lágya. Vilinek hívnak ! VILI: Vilinek, uram. PRÓBAKŐ: Szép név. Itt Születtél az erdőben? VILI: Itt uram, hál’ Istennek. PRÓBAKŐ: Hál’ Istennek, nagyszerű felelet. Van pénzed? VILI: Hit, uram, csurran-cseppen. PRÓBAKŐ: Csűrran-cseppen, ez nagyszerű, nagyon nagyszerű, egész kiválóan. 1333 Ahogy tetszik Szabó Lőrinc Shakespeare-fordítása