Budapesti KISZ Élet, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1966 / 7. szám

Az Express Utazási Iroda szombat esti ifjúsági sétahajó­ján megszólal a duda, és a hajó a Vigadó téri kikötőből kifut a „nyílt” Dunára. Polni János hajóskapitány mégegy­­szer megelégedetten végignéz a fedélzeten, majd elfoglalja helyét a parancsnoki hídon. Vidám, mosolygós szeme és termete nem azonos a karika­túrákról ismert hajóskapitá­nyok figurájával. Zsebéből nem kandikál ki rumos üveg, arca frissen borotvált. A hosszú kereskedelmi utak után most, többek között, a fiatalok szó­rakozásának éber őre, nehogy „zátonyra” fusson a Táncsics. A másodkapitány, Móser Fe­renc, a fedélzeten ügyel, hogy minden rendben legyen e röp­ke három óra alatt. Elkezdődik a Dévényi Tibor I. éves színművészeti főisko­lás rendezte másfél órás mű­sor. Fiatal táncdal­énekesek, parodisták és bűvészek szóra­koztatják a közönséget. A műsort tánc váltja fel, a Colour-együttes szünet nélkül játssza a legújabb számokat. Szabó Margit rendező, miután gondoskodott a külföldi ven­dégek ellátásáról, néhány szó­ban elmondja terveiket, eddigi tapasztalataikat: — Az idén ez az ötödik hajó. Havonta kétszer esztrád, egy­szer amatőr tánczenei, egyszer pedig irodalmi műsort adunk a hajón. Sajnos, sokszor mi is TÉVEDÉS­­ SZABAD EGY TÁNCRA? — És boldogok az együgyűek, igaz?. . . Le­het, hogy ostoba vagyok, de azt én is föl­érem ésszel, miért kell neked minden vasár­nap ügyeletesnek lenned! Miért szöksz meg a pirkadattal? — Megbolondultál? — A férfi dühös és nyug­talan. — Meg. Láttam a héten egy filmet. Szép volt. Arról a férfiről. . . még én is meg­­éreztem, hogy szereti azt a lányt. Rólad, aki itt állsz, egy lépésre, már nem érzem . . . Va­zallustempók. Nem igaz! Te csak szeretkezni hagysz magaddal! Tudod mi vagyok én? . . . A szeretőd, de már a szerelmed nélkül! — Eszter, hát megbeszéltük, hogy ... — mondja a férfi kínlódó arccal —, ha majd egyenesbe jöttem . . . — Nem csak a feleséged akarok lenni . . . Azt éreztem, hogy szeretsz! Ügyelet! Kísér­letsorozat! . . . Vasárnap Pesten alszol és nem kísérletezel. Akkor, ki hisz neked?. . . Be­sározod a küzdelmeidet... — elsírja magát. — Én meg itthon kereslek téged . . . — Veled ma nem lehet beszélni! — Velem — nagyon csendesen és keményen koppannak Eszter szavai — mától fogva ezen a nyelven nem lehet beszélni. A lány rettenetesen hosszú pillanatokig várja a jó szót, a belátást és bűnbánatot, a szerelmet, de a férfi mozdulatlanul hallgat. — Eredj vissza Pestre — mondja a lány azután gáttalan bánattal. A férfi tétován mozdul, de Eszter már elin­dult vissza a város felé vezető úton. Alakja csupa kérő szorongás. Lassan távolodik. A férfi beugrik a kocsiba, felpörög a mo­tor, az autó elsuhan a lány mellett, odébb hirtelen visszakanyarodik, majd újra a lány előtt fékez. A férfi kihajol az ablakon. — Eszter! A lány elszántan megy tovább. Egyre távo­labb kerül a vesztegelő kocsitól. Két válla felhúzódik, mozdulatlan arcán csurognak a könnyek. 44 ÓVODA ELŐTT (Éjjel) _ 2. kép Eszter, mint az alvajáró érkezik haza, meg­áll az óvoda előtt, átnyúl a kapu rácsán, keze kutat a kampósszög körül. A kulcs nincs a helyén, a kulcs, melynek helyét Ditró is jól ismerte. Felnéz. Szobájának ablaka világos négyszög az éj feketeségében. Belép a nyitott kapun, belül a kulcs. Egy pillanatra vad remény önti el, sietve indul a ház felé. Lakásának ajtaja is nyitva. ESZTER SZOBÁJA (Éjjel) 12. kép A modern, sárga huzattal bevont régi dí­ványon szemtelenképű, de kedves, formás, csinos, tizennyolc éves lány fekszik, Viola. Kezében egy szendvics, olvas. Mellette vizes­pohárban bor, a felét már megitta. Az asztal megterítve, borosüveg, két pohár, hideg sült, pogácsa. Amikor Eszter benyit az ajtón, és meglátja Violát, reményvesztetten támaszkodik a fal­nak. — Te vagy az, Viola? A húga pontosan érzékeli a szóhangsúlyo­kat, kutatóan és kissé sajnálkozva néz Esz­terre. — Szevasz. Fogalmazz helyesen: Csak te vagy, Viola? Eszter nagyon fáradtan átmegy a szobán, leül. Maga elé támaszkodik, nincs ereje el­rejteni szomorúságát. Viola odaül elé a szőnyegre, nézi. — Mi baj, kiskomám? Olyan vagy, mint egy novemberi hajnal. Eszter fáradtan felnéz. — Miért jöttél? — Hát én nem jöhetek hozzád?­­ és már évődés nélkül, keserűen, támadóan folytatja: — Azt kellett volna kérdezned: Miért ilyen­kor jöttél? Ez így őszinte . . . Gondoltam.

Next