Budapesti Közlöny, 1871. október (5. évfolyam, 225-250. szám)

1871-10-12 / 234. szám

segíti azonban a reformot, a­nélkül, hogy éles el­lentétben állana elődeivel. Eposzában nincs Vörös­marty képekkel terhelt, választékos, és a nyelv zenéjét oly tökélyre emelő stilja; — de Gyöngyö­si és Gvadányi után nyelve annyira új volt a ma­ga idejében, mint Vörösmartyé egy negyed század múlva, habár jellemök nagyon különböző, és Cso­konai még Vörösmarty korában is oly nyelven ír vala, mely nagyon kevéssé hasonlít a „Zalán fu­tása“ írójának nyelvéhez. Nem a jelességet, ha­nem csak a jellemet véve, a két költő stílje úgy különbözik, mint a virgiliusi a homéri stíltől. — Ma már még közönségünk is élő és fényes példák­ban győződött meg róla, hogy nem csupán virgili­usi stilben lehet eposzt írni. Csokonai, ki nem Vir­gil nyomait követi, határozottan eposzi tehetség, annyira, hogy már azzal is akaratlan igazságta­lanságot követ el Kölcsey, hogy Csokonait kiváló­­lag lyrai költeményeiből ítéli meg. Lyrája, bár több igen sikerült művet mutat fel, s tehetsége ezekben is fényesen bebizonyul, csak egy-egy alá­­rendeltebb oldalát tünteti ki alakító teremtő elmé­jének ; — drámái keveset, vagy mit sem érnek. Habár e részben is megvolt a tehetség némely lé­nyeges alkatrésze, de tanulmánya hiányzott. „Do­rottya“ írójában valódi eposz-költő tűnt föl, d­e ritka üstökös, melyhez hasonló még azon időben nem volt a magyar égen Zrínyi letünte óta. Csokonai fesztelen természetessége, józan di­­szelgése, a tárgyra illő nyelve, mely a szerint erő­teljes, ömledező, tüzes, emelkedett, kellemdus vagy enyelgő, a mint az eszme hangolja, és az általános hang megtartása mellett nagy mérték­ben változatos , — mely az assonance nem hasz­nálása ellenére a rímekben meg nem szorul, s bár természetes, de nem egyhangú és barbár, mely az élet szavaival többnyire beéri, de a létezőt ta­lálóan tudja alkalmazni, m oly érdemek, melyek stíljét egyes gondatlanságok mellett is nemhogy képtelenné, hanem épen alkalmassá teszik az eposzi előadásra. Képeket majd sehol sem haj­­hász, dagályba nem csap át, — de képei annál jobban és találóbban festenek; hasonlatai, alig egy­két kivétellel , a hol szokott inspirátiója egy perezre elhagyja, mindig a tárgy kedvéért s nem magokért állanak ott, s állanak a magok helyén. Szeme előtt az emberi alakok és indulatok festé­sét tartja s nem a hiú pompálkodást. Képzelete, még ha túlmegy is, alakokat, jeleneteket és cse­­lekvényt teremt, nem ábrándképeket. Még hibái nagy része is mutatja az eposz-irói termékeny kép­zeletet. Láttuk, hogy — kivéve ott, a­hol maga az eszme kopár volt, — mindenütt alakit és az álomszerű tünemény felhőjének is idomot, életet, színt tud adni. De nemcsak a részletekből ítéljük meg az eposzt és íróját. Az elbeszélő mű nem képek és jelenetek halmozott tárlata, mely bármi fényes legyen, még magában művet nem alkot. Az eposz egyszersmind egy zeneműként folyton továbbhaladó mű­, me­lyet variációi és átmenetei szintoly érdekessé tesz­nek, mint maguk a részek. A változatosság mel­lett a kellő kapcsolat és lendületes folytonosság emelik az elbeszélő művek varázsát. Csokonai e részben is kitű­nő. Eszünkbe sem juthat őt egyhan­gúsággal vádolni, de épen oly kevéssé — egy-két fennebb kijegyzett helyet kivéve, — episodicus szakgatottsággal, meg-megzökkenő átmenetekkel. Az elbeszélésbeli fordulatok, még a­hol hibát követ el is, például a szánkamenet leírásában, kedvessé s eposzivá teszik elbeszélését. Az eposzi elbeszélés menetének két főkelléke megvolt tehát művében, egyik, hogy a részletek, melyek előfordulnak, ki vannak egészítve, képpé, alakká, cselekvénynyé ,domitva; a másik a folyékonyság. Az elsővel nem bírván Kisfaludy Sándor, mennyivel egyhangúbb, mennyivel kevesebb erő és fordulatosság van el­beszélésében! De mindez sem elég. A részletek helyes fölosz­tásában, a compositioban a részletekkel való czél­­irányos gazdálkodásban is kitűnik Csokonai te­hetsége. Bőbeszédűsége s olykor a terv hibájából eredő egy egy üres eszme hibákat követtet el vele, mint általán akármely törvény ellen követ el oly­kor hibát; de egészben véve minden igen szép renddel van elhelyezve. Ezenkívül megvolt benne az öszhang érzéke is. Képzelete részleteket te­remt, de olyanokat, melyek főczélját elősegítik s az egésznek képére alkotják. Az öszhang vál­tozatai a legszebb sorban mennek, mert a folytonos haladás, fej­lés, s emelkedés az, a mi első rendű érdeme a compositióknak. Ily sok szép tehetséget egy műben gyakorlatilag és együtt mutatott költőben kétkedett mind Kazin­czy, mind Kölcsey. Annyira féltek csak a gondo­lattól is, hogy Csokonai a honalapítás eposzát akarta megírni, hogy csaknem áldásnak lárták Csokonai irodalmi nevére nézve halálát. Meg va­­lónak győződve, hogy Csokonai „Árpád“-ja nagy­szerűen megbukik. Csokonai valóban hozzáfogott „Árpád“ megirá­sához, s hihetőleg egy részét meg is irta, midőn halála bekövetkezett. A kéziratnak eddigelé a leg­szorgalmasabb kutatás sem akadt nyomára, s így senki sem mondhat róla egyebet, mint oly hypo­thesist, melyet többi műveiből s különösen Dorottyá­­jából vonhat el. így, habár ténynyel nem támo­gathatom véleményemet, helyén van elmondanom, hogy a fenebbi eposz­ irói tulajdonok,melyek ritkán egyesülnek egy költőben, oly eposzt reméltetének, mely épen, mivel az iró egyénisége különböző jel­lemű a többi epicusainkétól, csak annál becseseb­bé teszi vala, s a mellett, ha a világ legnagyobb műveinek sorában nem, legalább hazánk első ren­dű eposzai közt nyer vala helyet. Csak egy tulajdon van, a­melyre Dorottyából egyenes következtetést nem vonhatunk egy ko­moly epopéeára. Kérdés, várjon a comicus eposz írója bitt volna-e a hősi eposz-költő emelkedettsé­gével; annyi kétségtelen, hogy hiányzik vala hangjában azon folytonos ragyogás, mely Vörös­marty virgiliusi előadásában annyira megragad­ta korát; de kétségtelen az is, hogy ezt pótolták volna a cselekvény változatos elevensége, az érdek fokozása s főleg az, hogy hősei, ha kevésbé spe­­cificus magyar vitézek, — de alkalmasint általá­nosabb jellemvonásokkal biró emberi jellemekké alakultak volna. Valamint „Dorottyádban, úgy más eposzában is kétségkívül az emberi indulatok hű rajzát tartja vala főkép szem előtt. A virgiliusi eposzok stíljének dicsőségét egészen másnak hagy­ja vala, de már „Dorottyádban is látjuk egyes jeleit, hogy képzelete komolyabb tárgyakban is lángot tud” vetni. Hozzá kell vennünk, hogy Csokonai egy folyton egész lélekkel törekvő fiatal költő volt, kinél vas szorgalom párosult a valódi hivatottsággal. Éve­ket töltött el Dorottya megírása után a nemzet ama nagy eposzának megírása végett az előké­születekben. Fölhasználta a magyarok ős­történe­tére vezető forrásokat, beutazta volt hazánk leg­több vidékét, lelkesedve olvasá a világ legneve­zetesebb eposzait, s a korában ismeretlen, csak kézirati példányban tudott Szigetvár veszedelmét fölkutatta, tanulta és kiadója akart lenni. Ennek példáján akart nagy művét elkészíteni Homér és Tasso modorában. Feltehető-e, hogy ily tehetség­gel párosult hév mellett sikeretlen fáradozzék ? E csaknem lázas törekvésű költőnk, kit tehetségben kevés, a költészet iránti szeretetben és buzgalom­ban senki sem múlt felül, kit, úgy látszik, gyors haladásának érzetében a törekvő mohóság csigá­­zott halálra, életezést csinált volt magának „Ár­­pád“ méltó megénekléséből. „Dorottyá“-t csekély­­tette, szerény erőkisérletnek tekinté nagyobb kí­sérletekhez. Festetics György grófnak, ki elvállal­ja 1800-ban „Dorottya“ kiadása költségeit, ma­­ga a költő írja a többek közt: „Midőn annak (Do­rottyának) belső mivoltát felgondolám^Ighiá­­nyászkodtam és sajnáltam, hogy oly csekély tár­gyú és készületü munkámnak“ lehetett épen sze­rencséje nagyságod grátiájához.“ (Összes kiadás 852. lap.) ’ „Én „Árpád írója akarok lenni, — mond egy későbbi alkalommal; de ha azokat az előgyakorlá­­sokat sem rejtem el nemzetemtől, a­melyek mú­zsámat a nagyobb próbákra merészítették, talán nem vétek sem magyar literaturánknak, sem Ár­pádnak, sem önnönmagamnak becsülete ellen.“ E szerény vélekedés addigi műveiről, mennyire jellemzi a törekvő és haladó tehetséget! — Nem valószinű­e, hogy e tehetség szép oldalai fénye­sebben tündöklőttek volna egy későbbi műben mig a fogyatkozások mindjobban enyésznek va­la ? Nem fáj-e elgondolnunk, hogy a legszebb ko­rában elhalt költő, a­ki hibái mellett is kedvelt és tanulmányra méltó eposzt hagyott maga után, a ki „Dorottyá“ ban egy eposz-író annyi szép tulaj­donait mutatá föl. — „Árpád“-ban a magyar iro­dalomnak egyik valódi kincsét vitte a sírba ma­gával ? Salamon Ferencz: Debreczen, oct. 10. A pesti vendégeket küldött­ség fogadta a pályaudvarban. Az akadémiát kép­viselik : Szász Károly, Gyulai Pál és Szigligeti Ede; a Kisfaludy-társaságot Toldy Ferencz és Greguss Ágost A szobor környéke és helye föl van díszítve és lobogózva. Vidékről sok vendég jött. A szobor talapzata nagyon alacsony. Csokonai - ÜNNEPÉLY. A Csokonai - ünne­pélyre tegnapelőtt mindenfelől számos vendég érke­zett Debreczenbe, mely mindent elkövetett, hogy szívé­lyes, magyaros vendégszeretettel fogadja azokat. Alföl­dünk híres városa mindent elkövetett,hogy nagy fia iránt méltón rója le a hála adóját, s magyaros vendégszere­tetét már a pályafőnél éreztette a szép számmal érkezett idegenekkel. Simonffy Imre városi főkapitány és Jeney István fogadták a hivatalos vendégeket, köztük Gyu­lait, Gregusst, Szigligetit és Toldy Ferenczet az akadé­mia és Kisfaludy-társaság küldötteit, kik közt ez utóbbi váratlanul, de annál kedvesebben lepte meg a debrecze­­nieket. A vendégeket díszes fogatokon szálliták a vá­rosba. A vendégek megérkezésük után legelőször is az emlékkertet látogatták meg, hol akkor még fasátor rej­tette el Csokonai emlékszobrát. A kert nemzeti lobogók­kal volt földiszitve, s a nagyobb emlékkertben levő honvédemléket koszorúk borították. Még az este töb­ben Csokonai lak- és halálozási helyét is megnézték, fölkeresve az egyszerű nádfedeles házikót, melynek jelentőségére márvány­­­tábla figyelmezteti az ide­gent. Tegnap a szobor leleplezése a szabadban kedvező idő mellett roppant közönség jelenlétében ment véghez. Kezdetét mozsár­lövések hirdették. A menet megindulásakor harangok zúgtak. A színházi s főis­kolai zenekar előadásai után Imre Sándor nagyhatá­sú emlékbeszédét fölolvasta Búzás Pál tanár. Az ének­kar által előadott újabb dalrészlet alatt lelepleztetett a szobor. A művészi tökélyű szobormű rendkívüli jó ha­tást szült. A leleplezés után Szász Károly pályanyertes költeményét közlelkesedés közt olvasta maga a költő. Két órakor díszebéd volt a casinoban, este díszelőadás a színházban. — „Az IGE TESTTÉ VII.­“ fölirattal Deák Farkas a „ Figyelődben czikket közöl, melynek következő so­rai olvasóinkat is érdekelhetik: Most, midőn a regényes alföld lelkes fővárosa , Debreczen, nemes önérzettel rója le tartozását, melylyel nagy fiának, a geniális költő Csokonai Vitéz Mihálynak közel 70 év óta adós volt, nem lesz érdektelen, ha emlékezetbe hozom, hogy mi­kor született a Csokonai-szobor emelésének első esz­méje. A „Honművész“ 1836. január 3-ik számában egy 5178

Next