Budapesti Közlöny, 1875. május (9. évfolyam, 99-121. szám)
1875-05-04 / 101. szám
Almissa — a régi híres kalózváros, mely annak idején a magyar királyoknak és Velenczének egyformán sok galibát okozott — a jelen alkalommal is kitüntette magát népének vadsága által . Ő Felsége kísérői valóságos veszedelemmel voltak kénytelenek az Ő Felsége mögött rögtön összecsapó tömegen át maguknak utat törni. Spalatoban egy távirat nyolcz órára jelentette be a »Miramare« visszaérkezését. A város már fél nyolczkor ki volt világítva, és nagy néptömeg várta a parton Ő Felségét. A »Miramare« azonban még kilenczkor sem érkezett meg, s ez már nyugtalanságra, sőt aggodalomra adott okot. Végre feltűnt egy lámpa, s azok a hirtelen lobbanó fények, melyekkel egy hajó közeledését jelenti, s egyúttal útmutatást kér. Az éj koromsötét volt, de ennél még sokkal kellemetlenebb a város kivilágítása, mely sok mécsesével épen az irányadó fényeket homályosította el. A »Miramare« ennélfogva csak lassan közeledhetett a kikötőhöz , várva kérdéseire a feleletet a kikötőben horgonyzó hadihajóktól. S csakhamar meg is kapta. A »Fantasie«, »Gargnano« és »Andreas Hofer« fedélzetén majdnem egyszerre gyúltak ki az irányt mutató görögtüzek és röppentyűk , és félórával azután a »Miramare« horgonyon állt. Ő Felsége avárakozó néptömeg ujjongása között partra szállt. Másnap, vagyis tegnap reggel négy órakor Ő Felsége már ismét kocsin volt, hogy megkezdje a dalmátiai út leghosszabb, négy napon szárazföldi körútját, mely a török határ hosszábban Imoski, Vergorac és Metkovic főállomásokkal negyed nap Slanoban éri ismét a tengerpartot. A sirocco meghozta gyümölcsét , az esőt. Már borult sötét éggel indultunkel. Reggel mindazáltal a felhők fejünk felett függve maradtak. Félhomályban haladtunk még át Salona völgyén, s a kis falu kivilágított ablakaival üdvözölte a Felségét. Világossal értünk már el Klissa hegyi vára alá, mely a Kozjak és Mosor hegyeket elválasztó szakadásban egy magas magános sziklán áll; egyik oldalán a postaúttal, a másik meredekebb részén a védelme alá vonuló kis faluval. A régi magyar királyi vár, melyben IV. Béla első menedékét találta a tatárok elől, később pedig a Brebirek szedték a vámot a spalatoi és traui kereskedőktől, ma is az, ami hajdanra volt: kulcsa a tengerpartról a belföldre vezető útnak. Jó karban lévő erőd, s egy gyalog és tüzér-osztályból álló őrsége van. Felsége kiszállott, s a falu népe által készítettlombkapuk alatt és fegyveresek sorai közt ment fel az erődbe, melynek megtekintésével mintegy fél órát töltött. Az út innen köves magaslatokon visz tovább, mígnem a Cetina áldottabb völgyébe ereszkedik le. Sinj mintegy mértföldnyire balra marad el, s az itt darabig az itt csekély esésű Cetina által képezett mocsarakat követve ismét sziklás magaslatokra emelkedik. Uglian volt a legközelebb állomás, holy Felsége egy útszéli iskolaházban, mely köré a szétszórt falu népe összegyűlt, rendelte meg a reggelit. Az iskola erős, emeletes kőház, néhány hóval azelőtt még korcsma volt, s a kormány buzgalma csak nemrégiben avatta fel az ábécé templomává. Látogatója azonban azelőtt kétségtelenül több volt, mint most, mert a tankényszer sokkal kevesebb hódító erővel bír az önkéntes korcsmázásnál. A szabadság ilyetén kultuszában a tán kevésbé haladott dalmaták sem állanak hátrább a mi parasztgazdáinknál. A szép iskolaház egyébiránt most nagyon jó védelmet nyújtott a permetezni kezdő eső ellen ; a tábori konyha hihetetlen gyorsasággal készítette el a reggelit, melynek mentjén bouillon, csirkehússal és szarvasgombával telitett rizs állottak. Ő Felsége a fiatal iskolamester szűk szobájában reggelizett, a kiséret jó része azonban a rögtönzött udvari konyhában állva erősítette magát a további útra. Ez az utazás elég kellemetlenné lett. A postautat, mely Dalmátiát hosszában végig futja, csakhamar elhagyva, egy régi római útra kanyarodunk, mely most községi útképen van fentartva. Az út ellen egyébiránt nem lehetett panasz; erős kapaszkodókon ment, de kitűnő karban volt, s környezete is érdekesebbnek látszott, mint az eddig befutott vonalak legnagyobb része. De ép az volt a baj, hogy e környezetet alig lehetett látni; a vastag felhőkből sűrű eső kezdett alahulni, mely ködbe borította az egész tájékot. Ő Felsége daczolt az esővel, és nyitott kocsifedéllel hajtatott tovább, a kiséret nagyobb része azonban a kocsifedél oltalma alá hátrált a hatalmas ellenség elöl, s a fedél zugából csak sejtettük a völgyek fenekén feltűnő zöldet, s azt a ritkás szálerdőt, melynek fái ép oly szokatlannak találhatták e vidéken a mi utazásunkat, mint a mi az ő létezésüket. Egy szép széles völgybe ereszkedtünk, melynek túlsó oldalán magas hegyoldalban fekszik Imoski, hajdant a magyar főispán székhelye, a kinek vára érdekes romokban, most is ott viraszt a város felett. Két óra tájban ért Ő Felsége egy bandérium vezetése alatt a rendetlen kőházakból álló városba. Az út felett vagy huszonöt lomb diadalív, mellette több száz fegyveres sorfala állott. Érdekes nép a szerb és török viselet bizonyos vegyületében, vacskor vörös turbánjaik Ázsiára, az esernyő, melyet soknak a fegyver mellett hóna alatt, sőt egy banderialistának feje felett láttunk, Európára, a hosszú pipaszár, mely a handzsár mellett az övben kegyeskedett, mind a kettőre emlékeztetett. Különben itt már láttunk valóságos törököket is fehér turbánnal és komoly sárga arczokkal; ezek a csak negyed órányira levő határról rándultak át az ünnepélyességekre, melyeknek, fájdalom, nagy részét elmosta az eső, mely csak rövid időközökre állott el. Ő Felsége ennek daczára is meglátogatta a városban lévő hivatalokat és közintézeteket, s a nép mindenüvé tömegesen kisérte. Az udvari ebéd alatt s után a városi zenekar játszott Ő Felségének a járási kapitánysági hivatalban lévő lakása előtt. Érdekes kar volt, melyet — a mint hallottuk — a város nemrégiben egy cseh mester által állíttatott össze; csakhogy Törökország és a török muzsika szomszédságának hatalma erőt vett még az elismert cseh művészi érzéken is, mert a derék zenekarban a nagy dob és czintányér rettentő garázdálkodást vitt véghez. Este azonban a város egészen európai módon volt kivilágítva, sőt Ő Felsége kísérete is lehetőleg európai ágyakban elhelyezve. Egész éjjel csurgott az eső, és napkeltével alig hogy alábbhagyott. Pedig ma lett volna leginkább szükség jó száraz időre. Ez volt ugyanis az első lovas út napja. Imoskiból egy keskeny községi út visz a hegyeken át vissza a postanira Zagvozdhoz. Ez itt járható ugyan kocsik számára is, de csak nagy óvatossággal, lassúsággal és kevés teherrrel. Ő Felsége tehát az egész kísérettel lóháton volt utazandó, míg a kocsik előre üresen voltak elindulandók. A kíséret jó része azonban a gonosz idő elől mégis a kocsikba menekült, s Ő Felsége csakis katonai kíséretével s a két ministerrel — Horst és Chlumecki urakkal — tette meg az utat lóháton. Vasárnap volt, 8 Ő Felsége a város templomában rövid misét hallgatott. Előbb azonban az eső és sár daczára meglátogatta a város felett lévő érdekes romot Hat órakor azután megindult a tizenegy tagból álló kis cavalcade, melynek lovait részint a sinji honvéd lovasosztály, részint maga Imoski szolgáltatta ; az utóbbi néhány ló is kitűnő volt. Az eső szorgalmasan hullott. Az esőköpenyek ugyan jó szolgálatot tettek, de kivált a lábakat az eső és a felcsapkodó sár ellen meg nem védhették. Fél óra múlva minden szabadon lévő részében át volt ázva az ember, azontúl teljes önmegadással szentelheté magát a természet élvezetének. Ez az élvezet anyagát ismét kövekben nyújtotta. Kő fenn a tetőn; kő az oldalakon, és lenn a völgyben. Szinte látta az ember a kő hóditó hadjáratának menetelét. Az erdőt — ha ugyan volt-e sziklákon valaha — kiirtja ember és vihar; a hegyek termőföldjét lesepri a zápor a völgybe; megmarad fenn a kő mely azután görgetegeivel utána megy a termőföldnek és elborítja azt a völgyben is, így jut a kő uralomra mindenüttt. És az ellenkező folyam, a növény és termőföld képződése a sziklán, vajmi lassan megy; egy nemzedék számára nem is halad. Az út a Skroba Ljussa magaslatain kanyargott át. Itt-ott egy távol falucska népe térd áhitatos hódolatban az útszélen, és mindenütt rengeteg koldus, akik — mint látszik— találkozót adnak egymásnak és újra meg újra megjelennek a vonalakon, melyeken Ő Felsége utazik. Az emberi nyomor e mintáit alig lehetett a lovak kengyeleiről lerázni. Ő Felsége lovas kíséretével csakhamar elhagyta a kocsikaravánt, melynek kocsijait a fáradt lovakon kívül négy-öt,szolgálatra kész morlák legény segítette felfelé a meredek kapaszkodókon. A széles hegyháton túl az út egy szép terjedt völgybe ereszkedett, melynek túlsó oldalát a még magasabb Monte-Turia képezi. E völgyben fut a postaút és feküsznek messze szétszórva Zagvozd helység házai. Vagy három órai lovaglás után érte el Ő Felsége az utszéli postaházat, mely a reggeli helyéül kitűzve volt. A falu népe már tovább az országúton várta teljes díszben Ő Felségét; papjuk ékes beszédet tartott; pozsgás lányaik pedig oly jóakarattal szórták a virágot a Felsége lovainak szeme közé, hogy a fiatal tüzes paripa majd megbokrosodott tőle. A postaház kis kőkunyhó. Előtte csakhamar vidám tűz lángolt; a kiséret gőzölve szárogatta nedves ruháit, melyeket a körbe-közbe szemetelő eső ismét átnedvesített. Csakhamar megérkezett a konyhakocsi, s mire a reggeli elkészült és véget ért, az egész karaván is, melyre az uj előfogatok már vártak. Tíz óra után kelt Ő Felsége ismét útra. A Monte-Turia egyik nyergén keltünk át s azután fel és le, de folyton tekintélyes magaslatokon haladva haladtunk a szikás tömkelegben. Az eső fátylán keresztül néha tűnt fel néhány ezer lábnyira alattunk egy zöld folt, vagy egy szürke házacska, mely e halott vidéken lappangó életnek jelét adta. Végre egy tágasabb termő völgy nyílt meg, és szemben velünk, magasan a hegyoldalban szép várrommal az ormon, feltűntek Vergorac szürke kőházai, melyekhez az út egy szép kanyarulatban fenn a hegyoldalban vitt. A lombból készült diadalívek, zászlók oly mennyisége fogadta Ő Felségét, melyet ez elhagyott vidéken senki sem várt volna. A félig vad, félig török fegyveresek sorfala tartotta szabadon az utat, s a sorfal mögött a turbános nép tömegei zsiróztak. Ő Felsége a fogadásokat és látogatásokat elvégezvén, csakhamar lakásába vonult, melynek ablaka alatt azonban egész késő estig egy nagy kör járta a kólót, búgó és csukló énekét duda-nyekergéssel kísértetve. Ő Felsége elhelyezése egyébiránt itt már a lehetőség határáig szerény volt. 2910