Budapesti Közlöny, 1875. május (9. évfolyam, 99-121. szám)

1875-05-04 / 101. szám

Almissa — a régi híres kalózváros, mely an­nak idején a magyar királyoknak és Velenczének egyformán sok galibát okozott — a jelen alka­lommal is kitüntette magát népének vadsága ál­tal . Ő Felsége kísérői valóságos veszedelemmel voltak kénytelenek az Ő Felsége mögött rögtön összecsapó tömegen át maguknak utat törni. Spalatoban egy távirat nyolcz órára jelentette be a »Miramare« visszaérkezését. A város már fél nyolczkor ki volt világítva, és nagy néptömeg várta a parton Ő Felségét. A »Miramare« azon­ban még kilenczkor sem érkezett meg, s ez már nyugtalanságra, sőt aggodalomra adott okot. Végre feltűnt egy lámpa, s azok a hirtelen lob­banó fények, melyekkel egy hajó közeledését je­lenti, s egyúttal útmutatást kér. Az éj koromsö­tét volt, de ennél még sokkal kellemetlenebb a város kivilágítása, mely sok mécsesével épen az irányadó fényeket homályosította el. A »Mira­mare« ennélfogva csak lassan közeledhetett a ki­kötőhöz , várva kérdéseire a feleletet a kikötőben horgonyzó hadihajóktól. S csakhamar meg is kapta. A »Fantasie«, »Gargnano« és »Andreas Hofer« fedélzetén majdnem egyszerre gyúltak ki az irányt mutató görögtüzek és röppentyűk , és félórával azután a »Miramare« horgonyon állt. Ő Felsége a­­várakozó néptömeg ujjongása között partra szállt. Másnap, vagyis tegnap reggel négy órakor Ő Felsége már ismét kocsin volt, hogy megkezdje a dalmátiai út leghosszabb, négy napon szárazföldi körútját, mely a török határ hosszábban Imoski, Vergorac és Metkovic főállomásokkal negyed nap Slanoban éri ismét a tengerpartot. A sirocco meghozta gyümölcsét , az esőt. Már borult sötét éggel indultunk­­el. Reggel mindaz­­által a felhők fejünk felett függve maradtak. Fél­homályban haladtunk még át Salona völgyén, s a kis falu kivilágított ablakaival üdvözölte a Fel­ségét. Világossal értünk már el Klissa hegyi vá­ra alá, mely a Kozjak és Mosor hegyeket elválasz­tó szakadásban egy magas magános sziklán áll; egyik oldalán a postaúttal, a másik meredekebb részén a védelme alá vonuló kis faluval. A régi magyar királyi vár, melyben IV. Béla első mene­dékét találta a tatárok elől, később pedig a Bre­­birek szedték a vámot a spalatoi és traui keres­kedőktől,­­ ma is az, a­mi hajdanra volt: kulcsa a tengerpartról a belföldre vezető útnak. Jó karban lévő erőd, s egy gyalog és tüzér-osztályból álló őr­sége van.­­ Felsége kiszállott, s a falu népe által készített­­lombkapuk alatt és fegyveresek sorai közt ment fel az erődbe, melynek megtekintésé­vel mintegy fél órát töltött. Az út innen köves magaslatokon visz tovább, mígnem a Cetina áldottabb völgyébe ereszkedik le. Sinj mintegy mértföldnyire balra marad el, s az itt darabig az itt csekély esésű Cetina által képezett mocsarakat követve ismét sziklás ma­gaslatokra emelkedik. Uglian volt a legközelebb állomás, hol­y Felsége egy útszéli iskolaházban, mely köré a szétszórt falu népe összegyűlt, ren­delte meg a reggelit. Az iskola erős, emeletes kőház, néhány hóval azelőtt még korcsma volt, s a kormány buzgalma csak nemrégiben avatta fel az ábécé templomává. Látogatója azonban azelőtt kétségtelenül több volt, mint most, mert a tan­kényszer sokkal kevesebb hódító erővel bír az ön­kéntes korcsmázásnál. A szabadság ilyetén kul­tuszában a tán kevésbé haladott dalmaták sem ál­lanak hátrább a mi parasztgazdáinknál. A szép iskolaház egyébiránt most nagyon jó védelmet nyújtott a permetezni kezdő eső ellen ; a tábori konyha hihetetlen gyorsasággal készítette el a reggelit, melynek ment­jén bouillon, csirkehússal és szarvasgombával telitett rizs állottak. Ő Fel­sége a fiatal iskolamester szűk szobájában reg­­­­gelizett, a kiséret jó része azonban a rögtönzött­­ udvari konyhában állva erősítette magát a to­vábbi útra. Ez az utazás elég kellemetlenné lett. A posta­­utat, mely Dalmátiát hosszában végig futja, csak­hamar elhagyva, egy régi római útra kanyarodunk, mely most községi útképen van fentartva. Az út ellen egyébiránt nem lehetett panasz; erős ka­paszkodókon ment, de kitűnő karban volt, s kör­nyezete is érdekesebbnek látszott, mint az eddig befutott vonalak legnagyobb része. De ép az volt a baj, hogy e környezetet alig lehetett látni; a vastag felhőkből sűrű eső kezdett alahulni, mely ködbe borította az egész tájékot. Ő Felsége da­czolt az esővel, és nyitott kocsifedéllel hajtatott tovább, a kiséret nagyobb része azonban a kocsife­dél oltalma alá hátrált a hatalmas ellenség elöl, s a fedél zugából csak sejtettük a völgyek fenekén feltűnő zöldet, s azt a ritkás szálerdőt, melynek fái ép oly szokatlannak találhatták e vidéken a mi utazásunkat, mint a mi az ő létezésüket. Egy szép széles völgybe ereszkedtünk, melynek túlsó oldalán magas hegyoldalban fekszik Imoski, haj­dant a magyar főispán székhelye, a kinek vára ér­dekes romokban, most is ott viraszt a város felett. Két óra tájban ért Ő Felsége egy bandérium vezetése alatt a rendetlen kőházakból álló város­ba. Az út felett vagy huszonöt lomb­ diadalív, mel­lette több száz fegyveres sorfala állott. Érdekes nép a szerb és török viselet bizonyos vegyületé­­ben, vacskor vörös turbánjaik Ázsiára, az esernyő, melyet soknak a fegyver mellett hóna alatt, sőt egy banderialistának feje felett láttunk, Európára, a hosszú pipaszár, mely a handzsár mellett az öv­ben kegyeskedett, mind a kettőre emlékeztetett. Különben itt már láttunk valóságos törököket is fehér turbánnal és komoly sárga arczokkal; ezek a csak negyed órányira levő határról rándultak át az ünnepélyességekre, melyeknek, fájdalom, nagy részét elmosta az eső, mely csak rövid idő­közökre állott el. Ő Felsége ennek daczára is meglátogatta a városban lévő hivatalokat és köz­intézeteket, s a nép mindenüvé tömegesen kisérte. Az udvari ebéd alatt s után a városi zenekar ját­szott Ő Felségének a járási kapitánysági hivatal­ban lévő lakása előtt. Érdekes kar volt, melyet — a mint hallottuk — a város nemrégiben egy cseh mester által állíttatott össze; csakhogy Tö­rökország és a török muzsika szomszédságának hatalma erőt vett még az elismert cseh művészi érzéken is, mert a derék zenekarban a nagy dob és czintányér rettentő garázdálkodást vitt véghez. Este azonban a város egészen európai módon volt kivilágítva, sőt Ő Felsége kísérete is lehetőleg európai ágyakban elhelyezve. Egész éjjel csurgott az eső, és nap­keltével alig hogy alábbhagyott. Pedig ma lett volna leginkább szükség jó száraz időre. Ez volt ugyanis az első lovas út napja. Imos­­kiból egy keskeny községi út visz a hegyeken át vissza a postanira Zagvozdhoz. Ez itt járható ugyan kocsik számára is, de csak nagy óvatosság­gal, lassúsággal és kevés teherrrel. Ő Felsége tehát az egész kísérettel lóháton volt utazandó, míg a kocsik előre üresen voltak elindulandók. A kíséret jó része azonban a gonosz idő elől mégis a kocsikba menekült, s Ő Felsége csakis katonai kíséretével s a két ministerrel — Horst és Chlu­­mecki urakkal — tette meg az utat lóháton. Vasárnap volt, 8 Ő Felsége a város templomá­ban rövid misét hallgatott. Előbb azonban az eső és sár daczára meglátogatta a város felett lévő érdekes romot Hat órakor azután megindult a tizenegy tagból álló kis cavalcade, melynek lovait részint a sinji honvéd lovasosztály, részint maga Imoski szolgál­tatta ; az utóbbi néhány ló is kitűnő volt. Az eső szorgalmasan hullott. Az esőköpenyek ugyan jó szolgálatot tettek, de kivált a lábakat az eső és a felcsapkodó sár ellen meg nem védhették. Fél óra múlva minden szabadon lévő részében át volt ázva az ember, azontúl teljes önmegadással szentelhe­­té magát a természet élvezetének. Ez az élvezet anyagát ismét kövekben nyújtotta. Kő fenn a te­tőn; kő az oldalakon, és lenn a völgyben. Szinte látta a­z ember a kő hóditó hadjáratának menete­lét. Az erdőt — ha ugyan volt-e sziklákon valaha — kiirtja ember és vihar; a hegyek termőföldjét lesepri a zápor a völgybe; megmarad fenn a kő mely azután görgetegeivel utána megy a termőföld­nek és elborítja azt a völgyben is, így jut a kő uralomra mindenüttt. És az ellenkező folyam, a növény és termőföld képződése a sziklán, vajmi lassan megy; egy nemzedék számára nem is halad. Az út a Skroba Ljussa magaslatain kanyargott át. Itt-ott egy távol falucska népe térd­­ áhitatos hódolatban az útszélen, és mindenütt rengeteg koldus, a­kik — mint látszik— találkozót adnak egymásnak és újra meg újra megjelennek a vona­lakon, melyeken Ő Felsége utazik. Az emberi nyomor e mintáit alig lehetett a lovak kengyelei­ről lerázni. Ő Felsége lovas kíséretével csakhamar elhagyta a kocsikaravánt, melynek kocsijait a fá­radt lovakon kívül négy-öt,szolgálatra kész morlák legény segítette felfelé a meredek kapaszkodókon. A széles hegyháton túl az út egy szép terjedt völgybe ereszkedett, melynek túlsó oldalát a még magasabb Monte-Turia képezi. E völgyben fut a postaút és feküsznek messze szétszórva Zagvozd helység házai. Vagy három órai lovaglás után érte el Ő Felsége az utszéli postaházat, mely a reggeli helyéül kitűzve volt. A falu népe már to­vább az országúton várta teljes díszben Ő Fel­ségét; papjuk ékes beszédet tartott; pozsgás lá­nyaik pedig oly jóakarattal szórták a virágot a Felsége lovainak szeme közé, hogy a fiatal tüzes paripa majd megbokrosodott tőle. A postaház kis kőkunyhó. Előtte csakhamar vidám tűz lángolt; a kiséret gőzölve szárogatta nedves ruháit, melyeket a körbe-közbe szemetelő eső ismét átnedvesített. Csakhamar megérkezett a konyhakocsi, s mire a reggeli elkészült és véget ért, az egész karaván is, melyre az uj előfogatok már vártak. Tíz óra után kelt Ő Felsége ismét útra. A Monte-Turia egyik nyergén keltünk át s azután fel és le, de folyton tekintélyes magaslatokon ha­ladva haladtunk a szi­kás tömkelegben. Az eső fátylán keresztül néha tűnt fel néhány ezer láb­­nyira alattunk egy zöld folt, vagy egy szürke házacska, mely e halott vidéken lappangó életnek jelét adta. Végre egy tágasabb termő völgy nyílt meg, és szemben velünk, magasan a hegyoldalban szép várrommal az ormon, feltűntek Vergorac szür­ke kőházai, melyekhez az út egy szép kanyarulatban fenn a hegyoldalban vitt. A lombból kész­ült diadal­ívek, zászlók oly mennyisége fogadta Ő Felségét, melyet ez elhagyott vidéken senki sem várt volna. A félig vad, félig török fegyveresek sorfala tar­totta szabadon az utat, s a sorfal mögött a tur­­bános nép tömegei zsir­óztak. Ő Felsége a fogadásokat és látogatásokat elvé­gezvén, csakhamar lakásába vonult, melynek ab­laka alatt azonban egész késő estig egy nagy kör járta a kólót, búgó és csukló énekét duda-nye­­kergéssel kísértetve. Ő Felsége elhelyezése egyéb­iránt itt már a lehetőség határáig szerény volt. 2910

Next