Budapesti Napló, 1898. július (3. évfolyam, 180-210. szám)
1898-07-01 / 180. szám
. ISO. számi Budapest, péntek BUDAPEST« NAPLÓ 1898. julius 1. 11 KÜLÖNFÉLÉK. Ha gazdag volnék . . . — Az Uttalanul cimü kötetből. — Ha gazdag volnék, elvinnélek téged, Mint elviszi sugár a harmatot; Elvinnélek, mint elviszi a szellő Szirász fölött a rózsaillatot; Mint hivő lelket túlvilág reménye, Mely túl a síron biztatón ragyog, Mint elröpíti a hajót a tenger . . . De nem vihetlek, mert szegény vagyok. Ha gazdag volnék, ha én gazdag volnék: Nem volna senki nálam boldogabb. Nem égne földi vagy többé szivemben, Gyönyör, mosoly közt kelne rám a nap, Lábadhoz tennék minden földi szépet, Mi napkelet meséiben ragyog . . . Ha gazdag volnék, ha én gazdag volnék ! — Először érzem, hogy szegény vagyok. Ha gazdag volnék, mig a tél viharja Künn zugva zugna holt mezőkön át. Kertedben a dél illatos viránya Testvéri csókját lehelné reád. Te átölelnél, én szemedbe néznék, Mint tűzimádó nézi a napot, S minden perc a mennyországról regélne !.. . Először érzem, hogy szegény vagyok. Ha gazdag volnék, elhagyott szobámban Nem űzne lelkem örült álmokat; Nem buknék el a perc egy-egy reménynyel Gondterhes éltem és a kín alatt; Ha bölcsőm felett másképp álltak volna A jövendőt intéző csillagok : Nem kellene titkolnom, hogy szeretlek, És megsiratni, hogy szegény vagyok. Tóth Béla. -i Zola ősei. Amióta Zola a Dreyfus-ügyben olyan nagy elszántsággal föllépett, Olaszországban a "nagyobb buzgósággal törekednek arra, hogy a nagy francia író családjának a történetét összeállítsák. Ismeretes ugyanis, hogy Zola családja Velencéből származik. A család néhány ága elszármazott Velence egykori birtokaira, így Dalmáciába és Bresciába is,már még ma is vannak utódai. Zola egy nagybátyja például ma bíró a bresciai felebbviteli bíróságnál. Az azonban ismeretlen volt mindeddig, hogy Zolának az ősei között néhány szent férfiú is volt. A Sentinella Bresciana jelenti, városi okiratok alapján, hogy Gianbattista Zola 1600 táján tagja volt a jezsuita rendnek. 1602-ben a portugál Indiába hajózott, ahol Goában és Macaóban mint misszionárius működött. 1606-ban Japánba utazott, ahol húsz álló esztendeig fáradozott a keresztény vallás terjesztésén. 1660-ban szenvedett mártírhalált a máglyán. 1860-ban pedig IX. Pius pápa szentté avatta. Zolának egy másik őse, Giuseppe Zola mint író szerzett magának jó nevet a múlt század végén. Bresciában született s haláláig, amely 1809-ben következett be, mint a páviai egyetem tanára működött. Hogy úgy a szent férfiú, mint az író-tanár őse Zolának, erről okmányok tanúskodnak. * -f- Egy óriás hölgy hirdetése. A következő hirdetés olvasható a Pali Mail Gazettebmi Egy hölgy* aki már kétszer elvált és tapasztalatból tudja már, hogy milyen fájdalmas a válás, harmadszor is férjhez akar menni. Új férje nagyon keményen és szigorúan bánhatna vele és bizonyos lehetne abban, hogy azért nem válnék el tőle. Szives levelekre arckép melléklésével rögtön megy a válasz. E hirdetésben szereplő hölgy magas, erős s kinyújtott karral könnyen emeli fel a legnagyobb súlyokat, a férjének azonban semmitől sem kell tartania, mert a szíve galambszelíd. A foga éles és vakító fehérségű. Kívántatik egy gentleman, aki elegáns, előkelő, kicsiny és nagyon szőke és akinek csinos vagyona van. Ásványolajkereskedők előnyben részesülnek. Válasz bérmentve. A kétszer elvált óriás hölgy úgy látszik bélyegeket akar gyűjteni és nem férjhez menni. * -f- A drámaíró bosszúja. Este van. A Vaudevilleben Ferdinand Melines Parfait Menage című darabja kerül színre először. A szerző nagyon ideges és kijelenti ebédnél a feleségének Edmeenek és a barátjának, Jean de Calvenak, hogy nem megy el a színházba. Mind a ketten nagyon előzékenyek, meg akarják kímélni. Megígérik, hogy nagy figyelemmel fogják kísérni az előadást, tanulmányozni fogják a közönséget és behatóan értesíteni fogják őt mindenről. Jean és Edmee azután elmennek. Ferdinánd, egyedül maradván, pokoli kárörömmel dörzsöli a kezét. Majd nagy hévvel fog bele egy hosszú monológba : — Ő a nyomorultak!... Ez a Jean, akit úgy szerettem, mint a testvéremet, és Edmee, akiért mintaférj lettem . . . Most ismerjenek meg végre!... Nem is sejtik, hogy már egy álló esztendeje kísérem figyelemmel gonosz játékukat.. . Vaknak és süketnek tartanak engem . . . Mindent megtestem . . . Mindent hallottam . . . Mindent följegyeztem. Most érezzék bosszúmat. Majd látni fogják, hogy minden ravaszságuk ellenére is túl jártam az eszükön... Pompás vígjátékot csináltam belőlük, talán a legjobbat mind között, amelyeket eddig írtam, amelynek biztos sikere lesz, egy vígjátékot, amelynek mélységes morálja van tele találó élethűséggel, igaz emberi vonásokkal„. . . a természetből ellesve.. tökéletes kis darab,"amely ma egész Párist el fogja ragadni, gazdaggá fog tenni engem s mind a két bűnöst irtózatos rémülettel fogja eltölteni... A leghalványabb sejtelmük sincs. Négy órán át (mert az első pillanattól kezdve mindent fel fognak fogni), négy óra hosszat kell elszenvedniök a kint, hogy gyalázatuk a pellengérre került, s ülniök kell, mialatt a közönség az ő saját históriájukon mulat. A darabom fotografikus fölvétele mindannak, amit mondottak és cselekedtek. Hát még aztán? Mit fognak csinálni? Végül egész naivságukban még úgy is tehetnek, mintha mindebből egy szót sem értenének ... De én ismerem !■ őket.... Nem fognak menni visszajönni. És akkor egyszerre megszabadulnék tőlük ... örökre megszabadulnék ettől a hamis baráttól és a hűtlen kígyótól... .... Isteni gondolat... maga Sardou nem juthatott volna ilyen pompás gondolatra! Még jó ideig monologizál így, amikor hirtelen lépéseket hall az előszobában. Csak nem jöttek még vissza? Máris? . . . Lehetetlen! De mégis így van. Jean és Edmee csakugyan megjöttek. Ferdinánd csaknem megdermed ámulatában. — Hát ti nem maradtatok az előadás végéig ? Jean megragadja Ferdinánd kezét. — Ó szegény barátom! Képzeld csak, amint a színházhoz érünk, nagy vörös sávokat látunk a színlapokon. — Elhalasztották az előadást ? — Ennél is rosszabb történt! . . . A legutolsó pillanatban a cenzúra beszüntette a darabot. — Igen, így van! — szól közbe csípősen Edmee. — A te híres darabod ! . . . úgy látszik, csinos kis malacságot írtál össze . . . * -f- Az amerikai Szobieszki. Chimay hercegnő a pákozdi cigány család után újabb előkelő rokonsághoz jutott. Ward Klára unokafivére, Ward Tamás detroit-i milliomos megszerezte magának a Szobieszki gróf nevet. Még pedig azon az immár nem szokatlan módon, hogy megvásárolta a híres lengyel hadvezér egyik Amerikában nyomorgó unokájától a címét. Az ifjú Szobieszki Szaniszló ugyanis, amikor jószágait lefoglalták, New Yorkba ment és ott a Lexington Avenue egyik házának a házmestere lett. Ward adoptáltatta magát Szobieszkivel — természetesen csinos évi járadék fejében — aztán elutazott Oroszországba. Ott kieszközölte az engedélyt nemesi címének a viselésére és mint orosz alattvaló visszavásárolta a Szobieszki-féle birtokok legnagyobb részét. Most visszatért Amerikába és teljes grófi címével jegyzi üzleti leveleit.* REGÉNY. P A P A. — REGÉNY. -Irta: Louis de Robert. (Egyedül jogosított magyar fordítás.) A doktor egy füzetet vett elő s abban lapozgatott; csönd volt, csak a papirvágó kés zaja hallatszott néha-néha. Germaine kávét öntött a csészékbe, aztán visszatért Mégrinhez. Ott volt az ő közvetlen közelében, de csak egy pillanatig, éppen addig, amíg a cukortartóból kivehetett egy darabka cukrot. Azzal odább ment s Mégrin bámulta, mint tűnik el a hófehér cukor a fekete kávéban. A legkisebb részletek érdekelték ; szemével követte a szőnyegen fiatal leány finom cipőjét, amelyet járás közben elrejtett vagy mutatott a libbenő szoknya, nézegette a furcsán festett farence-vázákat, amelyekben ritka növények pompáztak. Aztán belemerültek a beszélgetésbe. Hogy gesztikulált, egy rózsaszirom esett a kabátja ujjára. Ajkához emelte. Germaine rámutatott: — Nini, ön eszi a virágokat? — Néha... — És jó az? —• A rózsa pompás ... A doktor letette a füzetet, s megszólalt: — Kislányom, nem játszanál el egy szép menüetet azok közül, amelyeket tudsz? — Szereti ön a zenét, Mégrin úr? — kérdezte Germaine. — Oh, nagyon szeretem, kisasszony! Minden művészetek közt legjobban szeretem, mert lelkemnek legegyszerűbb húrjához szól, meghat, anélkül, hogy követelné, hogy megértsem, anélkül, hogy tudnám, miért... Aztán minden benne van a zenében: kacagás, sírás, szelidség, ittasság, extázis. Megnyitja a képzelet előtt a végtelen tereket, s a szívből az ideál virágját fakasztja, amelyet a valóság tartott lebilincselve. — Oh, én nagyon összebarátkoznék az én nagynénémmel, Bonnellesnével! — Ő is szereti a zenét? •— De még hogy! Aztán szorgalmas olvasója az ön műveinek. Ejnye, mit is olvasott legutóbb öntől ? Nem irt valamit a Revue des deux Mondesba ? — Egy novellát írtam ... — Mi a címe? — „Az idő vigasztal.“ — Igen, ez az! Az unokafivéremmel beszéltek róla ... Mert az is nagy tisztelője önnek. Igazán, csak barátai vannak a mi családunkban. Az apja felé fordult: — Apa ... be kellene mutatni Mégrin urat. Majd Mégrinhez fordult: — Óhajtja ön is? Egyszerre feleltek mind a ketten: — Természetesen! Akkor aztán Germaine előkereste a kottáját, kinyitotta a zongorát és kedves mosolylyal kérdezte: — Elnéző lesz ? — Oh, kisasszony ."" Játszani kezdett. Finom, régi muzsika volt a menüet, szinte látni lehetett a zenére lejtő parókás, púderes párokat. Mégria elragadtatva nézte Germaine ujjait. Valami hatalmas, édes érzés járta át lelkét, úgy érezte, mintha álomban élne. Elringatta a finom, régies ritmus... Majd mintha kisütött volna a nap a lelkében, és . . . egyszerre vége szakadt a menüetnek. — Ugye szép menüet ? — kérdezte a doktor. — Végtelenül kedves — felelt Mégrin — s a kisasszony úgy játszotta, mint valami kis tündér. Germaine mosolyogva hajolt meg a bókra, s aztán hirtelen szólt: — Szereti Schubertet? •— Nagyon. — Itt van az Adieu. Eljátszszam? — Kérem... S már is hangzottak szinte vallásos csöndben az Adieu bánatos akkordjai. Mégha érezte, hogy a szívéig hatnak a szomorú hangok, megrázzák idegeit. Különös remegés futott át rajta, s könnyen szöktek a szemébe. •— Óh, mily szép! Mily szép! S észrevette, hogy a lánynak is könnyes a szeme. Ez mindennél jobban hatotta meg. Szinte meg szerette volna neki köszönni, hogy úgy átérezi a dalból áradó szomorúságot. Szerette volna megcsókolni kis kezét. De a doktor mosolygott, nyugodt maradt hát ő is és ujjaival dobolt a karosszék selymén. Ebben a pillanatban hármat ütött a falióra s ő oly jól érezte magát, hogy egészen meglepte az a gondolat, hogy innen el is kell mennie. Hirtelen valami sejtelmes szomorúság vett rajta erőt. XXII. Fölment a két nagy pálmafa között, és a korlátra támaszkodott Mégrin a bálteremben. Bonnellesnénél voltak, ahová meghívták. Éppen akkor vált el a ház úrnőjétől, akinek öregasszonyos finom szellemessége egy ideig viszszatartotta. Nézte a bálterembe állított aranyos székeket, amelyekről szép kacér asszonyok villantották feléje tekintetüket, s tollas legyezőikkel finom, langyos, illatos báli levegőt hajtott el feléje. Nem látta Germainet, s hogy fölnézed mennyezet festményeire, Rémy de Pé — Germaine unokafivére — megszól— Tetszik önnek a mennyez — Igen... nagyon sikerült. (Folytatása következik.