Budapesti Napló, 1898. szeptember (3. évfolyam, 240-269. szám)
1898-09-01 / 240. szám
2 Budapest, csütörtök BUDAPESTI NAPLÓ 1898. szeptember 1. 340. szám. zend szavát idézzük ismét — csakis ezen az uton fogjuk érdekeinket az ő érdekeikkel összhangzásba hozhatni. Mihelyt ez a feltétel hiányzik, beáll a kiegyezési törvény 58-ik szakaszának az az alternatív esete, amelyben Magyarország vámvonalakkal szabályozza kereskedelmi ügyeit. Harmadik esetet a magyar alkotmány nem ismer. Vagy vámszövetség, amely azmban csakis az osztrák parlament hozzájáulásával köthető, vagy pedig önálló intézikés a vámvonalak felállításával. S mit akar várjon a kormány? Mivel szerinte..gazdaságilag káros a különválás, ennélfogva olyan önálló intézkedést akar, amely fenntartaná az osztrák parlament hozzájárulása nélkül is a gazdasági közösséget. S éppen ez az, amitől a magyar alkotmány Magyarországot eltiltja. BELFÖLD S Lázadó Iskolaszék. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter leiratot intézett az újvidéki, szerb nemzetiségű tanítóképző intézethez, melyben felhívja a tanítóképző intézet vezetőségét, hogy a magyar nyelv tanítására nagyobb gondot fordítson s a magyar nyelvet a kötelező tantárgyak közé vegye fel. Az újvidéki iskolatanács hétfői ülésén olvasták fel Wlassics leiratát és kimondották, hogy az újvidéki szerb tanítóképző intézetben csak szerbül fognak tanítani s a magyar nyelvet kötelező tantárgyal nem fogadják el. Az újvidéki iskolatanácsban tehát van elég i vakmerőség arra, hogy ellenszegüljön a miniszter I törvényes intézkedésének és fellázadjon az állam I törvénye ellen, amely elrendeli a magyar nyelv I kötelező tanítását minden iskolában. Ismerjük a I miniszter energiáját és kötelességtudását és egy pillanatig sem kételkedünk abban, hogy érvényt fog szerezni az állam akaratának. Ezt el is várjuk, de egyúttal elvárjuk azt is, hogy kellő megtorlás fogja érni a hepciáskodó iskolaszéket. Az igazságügyminiszter Pécsett, Pécsről táviratozzak, hogy Erény Sándor igazságügyminiszter tegnap este oda érkezett. A mai napot a bíróságok megvizsgálására szánta. A királyi ítélőtábla egybegyült bírói karának kijelentette a miniszter, hogy az új bűnvádi eljárás legkésőbb két év múlva életbe lép. A miniszter behatóan megvizsgálta a törvényszéket, a járásbíróságot és az ügyészséget, mindenütt megtéve észrevételeit, különösen a sommás eljárás életbeléptetésének eredményéről tudakozódott. Délután kihajtatott Aidinger János országgyűlési képviselő kozári birtokára, ahol este szerenáddal lepte mályában ülök, az elfeketült padsorok egyikének a szélén. Kicsike kis rejtekajtón léptünk be a kolostor folyosójáról az egyházba s az andaluziai naptól káprázó szemem még most is éjféli sötétséget érez maga körül. Mint egyre szaporodó aranylángok lassan kezdenek kigyulni körülöttem az oltár, az oszlopok s a szentképek romáinak bárok pompájú hajlásain az aranydíszességek. Felségesen komor méltósággal nő felém aztán a derengni kezdő homályban az egész templom. Sötét ivei alatt, még érintetlenül él a spanyol XVII-ik század ceremóniás és ünnepélyesen vakhitű rokokó világa. De mellékes érzemények ezek itten. Nyomasztó érzés fog el ebben a bárok sötétségben, de másért. . . Sehol ennyire nem éreztem az O, a Don Juan, a nagy megtért jelenlétét, mint épp ennek a kolostori templomnak a síri csöndjében. Úgy érzem, talpig fekete selyem alakja örökre ott meditál valamelyik sötét iv alatt; úgy érzem, minden pillanatban előléphet, hogy nesztelen, méltóságosim végigmenjen a padsorok közt s megnézze sírját, várjon teljesitették-e parancsát s csakugyan azokat a rettenetes szavakat irták-e kövére, melyeket ő végrendeletében meghagyott... A nagy megtért félelmesen komor aszkéta szelleme él ebben a templomban. De nem csoda, hisz mindezt, ami itt van, ő teremtette meg, úgy, hogy ha tényleg nem is ő alapította a Caridad-rendet, méltán nevezhetik „finándor“-nak. Mögöttem az orgona árnyékában sejtem a templom két falán azokat a hírhedt borzalmas képeket, amelyeket Don Miguel rendelt meg a Caridad számára Valdes Leal-nál, jobbra-balra kiveszem már azokat a mennyeien derűs festményeket, amelyeket viszont másik barátjánál, Murillónál rendelt meg Don Juan, előttem, sejtem, az oltár episztola oldalán, ott a Hérosz sírja... De nem kelek még fel, hogy baedeeker-szerű sietéssel, durván tépjem le hangulataim virágjait. Valami jól eső visszatartással álmodozom itt tovább az elfeketült pad szélén. Soha ily élő elevenen még nem éreztem magam mellett a hőst... Úgy érzem, a talpig fekete, selyem alak most csakugyan előlép a bárok tvhomályából és suttogva a nagy megtérttel beszélgetek, midőn azt a hosszú tizenhét évet átgondolom, amelyet kétszáz esztendő előtt itt e falak közt imádkozva töltött el a megtért Don Juan. * Mi történt Don Juannal azután a megrázkódtató látomány után, amely félholtan fújta le őt tulajdon ennek a templomnak a lépcsőire, oda, ahol belépésünk alkalmával olyan lomhán aludtak festői rongyaikban az andalúziai koldusok? A Caridad akkor még nem volt az, amivé később Manara tette: egy Szent-Györgynek ajánlott egyszerű kis „testvérség“ (Ilermandad) volt, melynek csupa előkelő származású tagjai azért állottak össze, hogy a betegeket ápolják, a vagyontalan szegényeket eltemessék s mindenekfelett a kivégzett bűnösök holttetemeit elhordván a bitófa alól, ne csak megmentsék a kósza kutyák fogai közül, hanem tisztességesen el is takaríttassák. Összeroskadva, megtörten idekerült a lélekbeteg, boldogtalan ember. De kicsibe múlt, hogy ki nem adták neki az utat. Mikor a testvérek megtudták, hogy a hírhedt múltú ember közibéjük akar állani, sehogyse akarták befogadni, mert féltek, hogy betalálja majdan szennyezni rendük jó hírnevét. Viszont tán attól is féltek, hogy ez az erőszakosnak ismert ember, ha egyszer odabent van, a nyakukra talál hágni valamennyiőjüknek. Hát ez meg is történt, mert az új életre ébredő Don Juan igaz megbánása, kegyessége és alázatossága által a legrövidebb idő alatt olyan föltétlen tekintélyre tett szert „testvérei“ között, hogy még belépésének esztendejében, tehát 1662-ben egyhangúlag megválasztották Hermano Magornak, vagyis rendfőnöknek. Harminchat esztendős volt Don Miguel de Manara ekkor s egész 1679-ig, tehát ötvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig élén maradt a Caridadnak. Ezalatt a tizenhét év alatt tette rendjét azzá a fényes intézménynyé, melynek az utókor ismerte. Mindezek azonban csak egyszerű dátumok, melyeket ugyan kenetteljesen színeznek ki az egyházi írók, de amelyek nem magyarázzák meg azt az ezerszerte érdekesebb lélektani folyamatot, mely alatt Don Juanból az a szent Don Miguel lett, kinek aszkézistől barázdás arca koponya és liliom közt olyan dicsőségesen ékeskedik a rendszabályok kötetének címlapjain. Mit érezhetett ez az ember, mikor látománya, mint egy arkangyal kardjának a csapása, egyszerre ketté vágta az életét ? Mi maradt meg Don Juanból a felocsúdó Don Miguelben? Igazi modern elmével vetjük fel e kérdést, mert mai akaratbeteg, kopott idegrendszerünkkel nem tudjuk elmondani, hogy egy ember egyszerre hirtelen átalakuljon s lényének másik fele olyan módon ébredjen fel benne, hogy az előbbi meghalt embernek még csak a nyoma se maradjon fel egyéniségében. A mai közönyös, fáradt embereknél, ritka nagy eseteket kivéve, alig tudunk elképzelni olyan változásokat, amelyek (a lelki épség határain belül) máról holnapra tökéletesen át tudnának változtatni valakit, úgy hogy az új lélek még csak ne is ismerje többé a régit. Kopottak, erőtlenek ma már a lelki gépezet rugói arra, hogy bizonyos kivételesen erős megfeszítettség hatása alatt az egyik végletből a másikba lódítsák az embert. Ma már épp oly ritka a nagy boldogság, mint a nagy boldogtalanság: a fáradt lélek egyik irányban sem megyen el messzire a közöny józan nyugvópontjától . . . Nem volt ez azonban mindig így. Századokkal ezelőtt, a tomboló erény korában fiatalabb, erőteljesebb volt még a faj, — akkor még elég erős volt a lelki gépezet rugója arra, hogy egyik végletből a másikba taszítsa az embert. Olvassuk Froissart-t s az egyéb régi krónikásokat s azoknak a hamisitlatlanul naiv írásaiban ott látunk hatalmas erejű igazi férfiakat, ott látunk lovagokat, akik hadi tettekkel és szerelemmel dicsőséges életük közepette, valamelyes megrázó esemény hatása alatt, egy- meg a pécsi dalárda, amelynek Aidinger képviselő az elnöke. Holnap meglátogatja Hettyey Sámuel püspököt, ki most szent lászlói nyaralójában időzik, holnapután pedig visszatér Budapestre. Az 1897. évi zárószámadás. Az 1897. évi állami zárószámadási munkálatok teljesen be vannak fejezve s az állami számvevőszék a kész zárószámadást az országgyűlés elé való terjesztés végett a miniszterelnökhöz átküldötte. A zárószámadással egyidejűleg bemutatja az állami számvevőszék az aldunai Vaskapu-szabályozási munkálatok költségeiről szóló külön zárószámadást is, valamint az 1897-ben nyugalmazott állami alkalmazottakról és ellátásban részesített özvegyekről és árvákról szóló jelentést. Döntés után. ■— A Budapesti Napló tudósítójától, Budapest, augusztus 31) Báró Bánffy Dezső miniszterelnök és Lukács László pénzügyminiszter ma reggel haza érkeztek Bécsből. A kormány többi tagjai, báró Dániel kivételével, mind itthon vannak már. Délután minsztertanács volt, amelyen a miniszterelnök és akérügyminiszter beszámoltak a bécsi tárgyalások eredményéről és megbeszélték a képviselőház legközelebbi munkarendjét. Valószínű, hogy ezeken kívül megszövegezték a képviselőházban a kiegyezésről teendő kormánynyilatkozatot. Ezt a nyilatkozatot alkalmasint már a képviselőház keddi ülésén, az első érdemleges ülésen lesz alkalma megtenni a miniszterelnöknek, akihez ebben a tárgyban kérdést fognak tenni a munkarend körül meginduló vita során. A hétfői ülést előreláthatóan az a vita fogja betölteni, amelyet a Berzeviczy-Polónyi incidens fölött fog kezdeni az ellenzék. A szabadelvű párt hétfőn tartja a szünet után első értekezletét. írj rébusz. Miután a miniszterelnök megjött, ismét nuncimot küld a magyar közvéleménynek a Magyar Újságban. A címe: Restitució in integrum és ismét szolgál egy pár kedves találós mesével. Ezeket mondja egyebek közt: Az osztrák bonyodalmak kátyújába jutott kiegyezés ügye remélhetőleg minden nagyobb zökkenés nélkül rendes kerékvágásba kerül. Támpontot nyújt erre az az értesítés, amelyet a két állam minisztereinek a felség elnöklete alatt tartott közös tanácskozásairól közzétettek. A félhivatalos közlemény alakja és tartalma egyaránt a mellett tesz tanúságot, hogy a kabinetek között fennforgott ellentétek kiegyenlítést nyertek. A helyzet súlypontját ezúttal — meggyőződésünk szerint — nem abban kell keresnünk, hogy a felmerült ellentétek itt, avagy odaát kabinetválságra nem vezettek; de abban, hogy az az álláspont, amelyet a szabadelvűpárt kormánya az osztrák bonyodalmak jelentkezésének pillanatától kezdve elfoglalt, az egész vonalon érvényesülést nyert. Ez pedig egyértelmű a magyar közjog és a magyar alkotmányos felfogás érvényesülésével. Nem tartanék ennélfogva helyénvalónak — mint erre már többször rá is mutattunk — ha a most lefolyt döntő tanácskozások eredményét bárki az osztrákok fölött való győzedelemnek akarná minősíteni. Erről nem lehet szó. Helyesen ítélve meg a korona eöntését, abban nem láthatunk egyebet, mint az alkotmányos felfogásnak in integrum restitucióját. Ezzel a ténynyel a monarkia sorsa továbbra is a két állam alkotmányos tényezőinek eredményes munkálkodásához van fűzve. Ezektől az alkotmányos tényezőktől függ tehát, hogy hivatásuk magaslatára emelkedve, működésüket sikerre vezessék. Amit elfogultság nélkül megnyugvással konstatálhatunk ez eredményből, az a koronás király törhetetlen alkotmányos hűsége mellett a magyar közjog és a magyar részről mindenkor fennforgott alkotmányos felfogás erős voltának kétségtelen nyilvánvalósága. Mert nem anyagi áldozatok, nem jogokról való lemondás, nem a magyar nemzet érdekeinek elalkuvása vezettek ez eredményhez. Az osztrák bonyodalmak kezdetétől fogva elfoglalt az az álláspont, hogy az alkotmányos életére nézve tehetetlen Ausztriával szemben sem támasztunk nagyobb és terhesebben teljesíthető igényeket, mint amelyek bennünket egyébként jogosan megilletnek, kell, hogy azt a meggyőződést nemcsak fölkeltse, de meg is érlelje, hogy a közgazdasági kiegyezés kérdéseiben Magyarországot kufár szempontok nem vezetik. A cikk ezután azt bizonyítgatja, hogy a megoldás nem jár Magyarországra anyagi áldozattal és végül ezeket mondja. A magyar álláspontnak ereje pedig nem az, hogy az osztrák bonyodalmak arra kényszerítsék, hogy olyast kelljen megcselekednie, amit gazdaságilag jónak és az ország közgazdasági életére előnyösnek nem tart. A magyar álláspont ereje abban áll, hogy az ország önrendelkezési jogának mi sem állhat fájában, csak az, amitől maga a magyar alkotmány tiltja el. C íme, egy sor rébusz. Szívesen vennék igazán, ha valaki megmagyarázná, hogy mi az a rendes kerékvágás, amelybe a biggyegés ügye belekerült továbbá mit jelent az, hogy a magyar