Budapesti Napló, 1899. március (4. évfolyam, 60-89. szám)

1899-03-08 / 67. szám

67. szám. Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLÓ 1899. március 8. is KÜLÖNFÉLÉK • I. Vilmos császár utolsó aláírása. Horst­ Kohl német professzor a Bismarckról írott legújabb könyvében elmond egy jelenetet a haldokló I. Vil­mos császárról, amint a hercegtől magától hallotta. Amikor Bismarck oda nyújtotta a birodalmi gyűlés berekesztésére vonatkozó rendeletet aláírás végett, a beteg így szólott: — Ah, hagyjon békét, olyan fáradt vagyok. Akkor Bismarck arra kérte a császárt, hogy legalább jegyezze alá a W. betűt, mire a császárban annyira fölébredt megszokott kötelességérzete, hogy legyőzte a gyöngeségét és aláírta az egész nevét. Ezzel kapcsolatban egy német újság emlékeztet a haldokló császárnak egy másik mondására is. I. Vil­mos császár hosszabb ideig eszméletlenül hevert ágyá­ban, aztán magához tért, fölemelkedett, frissítőt kért és vagy negyedóráig beszélt a körülötte állókhoz, külö­nösen pedig Vilmos herceghez szólott kapcsolatosan egy aznapi beszélgetéssel, amely katonai ügyekre vonatkozott. Adott neki még politikai tanácsokat és útmutatásokat és amikor leánya erre aggódva figyel­meztette : — Ó, édes jó atyám, nagyon felizgatod maga­dat, nagyon fáradt vagy és le kell feküdnöd megint... Akkor a haldokló császár így válaszolt: — Nincs időm arra, hogy fáradt legyek. * -j- Madagaskar éskirálynője. Banavaló, Mada­gaskar exkirálynője, akit a franciák meghódolásra kényszerítettek, testvére, nagynénje, titkára és hat cseléd kíséretében a napokban a Yang-tse hajón Marseillebe érkezett. A királynő tudvalevőleg tavaly egy Tananarivoban tartott díszlakomán az akkori francia helytartót, Larochet hatalmasan­­ pofonverte. Különben jól megtermett asszonyság, aki az óceáni után gyakran jelét adta a szeszes italok iránt való előszeretetének. A királynő február hó 5-ikén ült hajóra La Réunion-ban. Csak elutazása napján adták neki tudtul, hogy a francia kormány követeli szék­helyének megváltoztatását. Eleinte úgy látszott, hogy nagyon aggódik, de később már megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy Madagaskart el kell hagy­nia, sőt örült, amikor meghallotta, hogy esetleg még magát a francia köztársasági elnököt is fogja látni. Csak a tengeren tudta meg, hogy Algier környékén kell majd tartózkodnia, ahol a kormány remek palotát és huszonnégy ezer frank évi járadékot biztosít neki. A királynő külön­ben is nagybecsű ékszereket visz magával, amelye­ket tizenkét-tizenhárom millió frankra becsülnek. Az ebédeket a közös ebédlőteremben költötte el, ahol a hajókapitány jobbján ült. Csak keveset evett és soha sem ivott tiszta bort. Mikor Marseilleben partra szál­lott, mindenkit meglepett magas nyúlánk termetével, amelyet finom zöld selyemruha födött. Fekete tolla kalapja a párisi divatszalonok valóságos kis remek­műve. Az utcán az üdvözléseket igen nyájas bókkal szokta viszonozni.* -f- Félreismert költők klubj». Filadelfiában megalakítottak egy klubot, amelynek címe „A félre­ismert költők klubja.“ Tagjai lehetnek, úgy mondják, azok az írók, akik jelentékeny mennyiségű vissza­utasított kéziratot mutathatnak fel. De ha valaki be­jut ebbe a klubba, az még nem jelenti egyszersmind azt is, hogy a tagságát holtig megtarthatja. Ami ter­mészetes is. A félreismert költők klubjának csak az lehet föltétlenül megbízható ereje, aki mindvégig félreismert lángész marad. Ennélfogva csak ter­mészetes, hogy annak a tagnak a pozíciója, akit a a hír valamiképpen a szárny­aira kezd venni és a kö­zönség bűnbánóan a támogatásába vesz, annak a pozíciója e klubban megrendül, sőt annyira meginog, hogy ha csak nem akarja magát kigolyóztatni a klubból, önként lemond a tagságról. Ha nem teszi meg, először csak bizalmatlanul fogadják, majd egyre sandább pillantásokat lövőinek feléje, végül meg­vetik teljesen és kilódítják. Menjen a pokolba, az elis­mert írók kompániájába! Odavaló. A klub ter­mészetesen mulatságokat is rendel, amelyekre csak a félreismert költők családjai és barátai hivatalosak. Az estélyek programmja a vissza­utasított kéziratok felolvasásából áll. Egy-egy felolvasás után élénk eszmecsere támad, az egyes tagok, akik szónoki képességet éreznek magukban, kiemelik a visszautasított kézirat leginkább elfogad­hatatlan részleteit, mire a közönség lelkesen éljenez. Végül a szerkesztőket, akik a kéziratokat visszauta­sították, sikkasztóknak, banditáknak, csirkefogóknak bélyegzik s fölszólítják a jelenvolt hajadonokat, hogy ne legyenek az ilyen kalandoroknak a feleségei. • öt láb nyolc hüvelyknél magasabb és száznyolcvan­négy öt láb és hét láb magas. Ami a nőknek átlagos termethosszát illeti, a franciáknál öt láb és egy hü­velyk, az amerikaiaké jelentékenyen nagyobb, tudni­illik két hüvelykkel, míg a németeknél a kettő kö­zött van. Meglehetős az angol nők átlagos termet­hossza, mert az még az amerikai nőket is félhü­velykkel múlja felül.* -f- Kétezerhatvannégy teríték. Vén bankett­rókák, akik apró ötven, hatvan terítékes banketteken mindig megfogadják, hogy soha többé nem mennek bankettre, s ha istenigazában akarnak mérgelődni, menjenek el Bostonba. A bostoni Homo Market­ Klub ugyanis legközelebb kétezerhatvannégy terítékű ban­kettet rendez Mac Kinley tiszteletére. Ha nálunk lenne ez a banker, a fogadós bizonyára öt darab munkában és becsületben megőszült veterán pincért fogadna föl, hogy ők elégítsék ki a vendége­ket. Nem így a bostoni vendéglős. Kétszázötven éthordó pincért alkalmazott, ezenkívül húsz em­bert, aki a boros üvegeket bontogatja és negy­ven mosogató leányt. Az asztalokat, ha egymás mellé raknák, teljes fél mérföldet foglalnának el. Az ételek­ből egy hat tagból álló család egy évig úri módon­ élhetne. Tizenöt részbe osztották be az asztalokat, mindegyik résznek külön konyha áll a rendelkezé­sére. Amint egy-egy konyhában elkészült valamelyik étel, a szakácsok csengő segítségével jelt adnak a vendéglősnek, aki csak akkor szolgáltatja föl az egyes fogásokat, amikor valamennyi konyha kész már vele, int a pincéreknek, akik megkezdik a föl­­szolgálást. Egy teríték ára potom három dollár, olyan ár, amelyért végig lehet szenvedni egy bankettet. A klub különben már elővigyázati intézkedéseket is tett, többek között kimondta határozatilag, hogy tilos kiabálni: „Pincér!“ továbbá a villákkal és késekkel óvatosan kell bánni.* -f- Egy milliárd perc. A huszadik század kez­dete körül támadt vitában már-már lecsillapodtak a kedélyek s most már nagyobbrészt nyugodtan vár­juk a huszadik század kezdetét, azért akadnak még, akik foglalkoznak ezzel a századdal. És pedig olyan szempontból, amelyre igazán nem gondolt volna senki sem.. Valaki olyasvalamivel bíbelődik, ami bevégző­dik a huszadik században. Ez a valami pedig az első milliárd perc. Felületes számítás szerint 1902. április harmincadikén tíz óra negyven perckor egy milliárd perc múlik el az időszámítás kezdete óta. Végre ezt is jó tudni. Legalább is nem árt senkinek sem árt az ismeret. Annyi azonban bizonyos, hogy ambiciózus lelkek most már pontosan ki fogják szá­mítani, mikor következik be az a perc, amely az első milliárd percet lezárja. * --------|----»..«i R­EGÉNY. Jour-fixe kisasszony. (18) — REGÉNY. — Irta: MOLNÁR FERENC. A téli este enyhén borult feléjök. Ha már rég nem esett, mintha bekukkantott volna a vi­lágba egy-két napra a tavasz, hogy lehet-e már jönni. Künn, a kertek közt szinte hiányzott az akác mézes illata, hiányzottak a haldokló fehér vi­rágok a gyalogjáróról. Ez volt az az este, aminő minden ember életében van egy. Amely egy rövid negyedóra alatt múlttá válik, talán azért, mert annyira tele van a mi lelkünkkel. Minden jelentéktelen nap, ha múlttá lett, értékes a mi szívünk előtt. Ez a csodálatos, egyetlen nap rögtön becses múlttá változik és bánatos­ örömmel borul a lelkünkre. Ketty hirtelen r­egállott. — Elza jön — mondta egyszerűen. Mintha rajtakapták volna­ őket, úgy meg­ijedtek. — Szökjünk ebbe az utcába — mondta a fiú. — Szökni... ? Én ... ? — Hát akkor menjünk vele szembe. Bátran. Elza sietve jött befelé. Mellette tipegett a szobalány, nagykendőjébe burkolózva. Ugyanonnan jött, ahonnan aznap éjjel, amikor Miklóst meg­látta a gázlámpa alatt, a hóban. Zsúr... Néhány lépésnyire voltak már tőle, amikor egy fogat robogott arra. Elza kinézett a kocsiút felé s volt remény, hogy így elhalad mellettük, a nélkül, hogy észrevenné őket. De a szobalány nagyot­ m­osolygott, és Ketty mellett megszólalt: -f- A termet. Európa egyes népeinél az átlagos termetnagyság a legváltozatosabb. A legmagasabb emberek a skótok között találhatók, náluk az átlagos termethossz öt láb és tíz hüvelyk. Átlag egy hüvelyk­kel alacsonyabb Írország lakóié, Angolországban és a skandináv országokban öt láb és hét hüvelyk az át­lagos termethosszúság, Welszben és Németországban öt láb és hat hüvelyk, Kelet-Franciaországban öt láb és öt hüvelyk, Spanyolországban, Svájcban, Észak- és Közép-Olaszországban öt láb és négy hüvelyk. A legalacsonyabb emberek Portugáliában, Dél-Fran­­ciaországban és Dél-Olaszországban találtatnak: öt láb és három hüvelyk az átlagos termethosszúság. Magas termetű emberekkel dicsekedhetik az angol hadsereg. Ezer ember közül legalább tizennyolc akad, aki hat lábnál is magasabb, huszonhét öt láb és tíz hü­velyknyinél is magasabbra nőtt, kilencvenhárom­­ köztt csókolom, kisasszony. Erre aztán mind összenéztek. Elza pillan­tása csak Kettyre meredt, mintha kérdezte volna: „Hát ez is?“ Miklós nyugodtan állott, bizonyos óvatossággal egyforma távolságra mind a két lánytól. Tudta, hogy itt elkerülhetetlen a jelenet, s épp azért még azzal se akart pártállást fog­lalni, hogy az egyikhez közelebb van. Ketty egészen nyugodtan, az ő rendes hang­ján szólalt meg: — Jó estét, miss Elza! Hazafelé? Elza halkan felelt: — Igen, hazafelé ... És maga ? Egy kis séta, nem ? — Oh, nem. A városban rám alkonyodott. Aztán találkoztam Gál úrral, megkértem, hogy kísérjen haza. A Brandt-lány mosolygott, mintha mon­daná: „tudom én már ezt!“ Kettyt bántotta a dolog. Bele is pirult abba a gondolatba, hogy ez mosolyogni mer rajta és kipattant belőle a kérdés, élesen: — Miért mosolyog ? — Oh, semmi. . . semmi . . . Az acélkisasszony közelebb ment hozzá: — Az nem igaz, hogy semmi! Maga azért mosolyog, mert én mister Gállal megyek­­haza. Már pityergőre állott a hangja: — Maga azért mosolyog, én tudom. És ne mosolyogjon ... Majdnem sírt már. És most már mind aket­­ten érezték, hogy megindult köztük a küzdelem. Elza elkomolyodott s amikor látta, hogy Miklós akaratlanul is r­ézvét­el­néz a kis amerikai lányra, aki védtelenül áll itt kellő közepén a pesti pletykatá­rsaságnak, fölvetette a fejét, dacosan. — Hát azért mosolygok, igen, amiért gon­dolja ! Érti ? Most megmondtam. Ketty sírni kezdett, s a földre ejtette a kis csomagjait, a gyerekes, tiszta ajándékokat, ame­lyeket a nagybátyjának vett, a kis erszényét, csakhogy, ho,mivel,szemét....eltakarhassa.^ Össze-­ rándult a válla, nagyon keservesen sírt. Úgy át­­villanhatott egyszerre egész lelki világán az, hogy Őt, az apátián, anyátlan gyereket, aki ide­szakadt a világ másik végére, boldog volt, jól viselte magát, most ilyen rutul megtámadja egy bűnös idegen, s általa a pletykatávíróval működő egész társadalom. Elza szemben állott vele, s most már saj­nálta is a lányt. Ő — most látta csak világo­san — Miklóst akarta megbántani. És ránézett a fiúra. Az nagyon­­komolyan nézett maga elé, mintha valami igen fontos mondáson gondolkoz­nék. Majd, hogy egyebet nem tudott tenni, le­hajolt, és szépen fölszedte a Ketty földre hullott kis csomagjait. Erre aztán halkan megszólalt Elza: — A lovag. Majd hátraszólt a szobaleányának: — Menjünk. Azzal túlzott előkelőséggel bólintott kö­zön­­tést Ketty és Miklós felé, s átment a másik ol­dalra, sietett hazafelé. Miklós az acélkisasszonyhoz fordult: —■ Ketty . . . Az csak zokogott, csöndesen, nagyon­­mély­ről. A Gál­ fiú megfogta a kezét, le akarta venni a szeme elől, de hiába. Körülnézett, szerencsé­jükre alig lézengett egy-két ember itt künn, a villák között. Akkor nagyon őszintén, olyan han­gon, amelyen egy férj mond­ valami igen bizal­mas dolgot a feleségének, a fülébe súgta­ .— Elment már. Ketty erre levette a kezét az arcáról. Szé­­pegő kis szája megtartott valamit a síró karak­terből, a­ szeme könnyes volt. A zsebkendője után nyúlt. Hogy a fiú így meglátta, nem fojt­hatta magába ezt a szót: — Édes. .. Az acél kisasszony ránézett, s oly nagyot sóhajtott, szaggatottul, hogy­­i vállai­ is megrá­n­­dúltak. 110-1.V? Mintha ,ujra a­ lélek mély kútjába merült voljail a. kö.m­áfikot felhozó, vödör..

Next