Budapesti Napló, 1899. november (4. évfolyam, 302-331. szám)
1899-11-01 / 302. szám
303. szám. budapest, szerda BUDAPESTI NAPLÓ 1899. november 1. A halmak évi járulékai bizonyos számú évek lefolyása alatt törlesztenének, amikor az igy szerzett tekintélyes tőke a katolikus egyház tulajdonába menne át. Mindkét javaslatnak vannak pártolói a főpapság körében, de végérvényes határozattal ez ügyet csak azon a püspöki konferencián fogják eldönteni, mely november végén, vagy december elején az autonómiai kongresszus megnyitása előtt a fővárosban ül össze. A népszámlálás. A képviselőház közgazdasági bizottsága Kovácsy Sándor helyettes elnöklésével tartott mai ülésén tárgyalás alá vette az 1900. évi népszámlálásról szóló törvényjavaslatot, amelyet Rosenberg Gyula előadó tüzetesen ismertetett és elfogadásra ajánlott. Szinay Gyula, Bellai Ferenc, Szájbely Gyula és Lánczy Leó néhány megjegyzése és Hegedűs Sándor miniszter részletes felvilágosításai után a bizottság általánosságban egyhangúlag és egy szerkezeti módosítással részleteiben is elfogadta a törvényjavaslatot. A kereskedelmi miniszternek a vasárnapi munkaszünetről alkotott törvény alapján kibocsátott rendeletéről szóló jelentését tudomásul vette a bizottság. Ezzel az ülés véget ért. Az országos függetlenségi és 48-as párt értekezlete. Az országos függetlenségi és 48-as párt november elsején délután 3 órakor a kör helyiségében Kossuth Ferenc elnöklete alatt értekezletet tart. Az értekezlet tárgya: az indemnity-törvényjavaslat. Az indemnitás indemnitást azért sem, mert nem látja szükségét. Azért, mert a bizottság néhány tagja a delegációba megy, nincs semmi akadálya annak, hogy a bizottság és a Ház letárgyalja a költségvetést. A bökkenő azonban az, hogy a kormány nincs tisztában a közös költséggekkel. De azért ettől függetlenül tárgyalhatja a parlament a költségvetést. Az indemnitási javaslatban a kormány nemcsak a jelen állapot fönntartását kéri, hanem ki akar terjedni későbbi törvényekre és intézkedésekre is, amihez szóló már nemcsak bizalmatlanságból, hanem jogkör hiánya miatt sem járulhat hozzá. A kormány politikájának további bírálatát fönntartva magának, nem járul hozzá a törvényjavaslathoz. Makfalvay Géza tényekből meggyőződvén arról, hogy a jelen kormány az 1867 : XII. tövénycikkben lefektetett alapokat képes is, akarja is megvédeni, hogy belügyi kérdésekben is oly programmot vall, amely a haza javára szolgál s hogy a kormány nem oka annak, ha a költségvetési törvény esetleg kellő időben nem lesz megalkotható, mindezekre való tekintettel hozzájárul a törvényjavaslathoz. Farbaky István ugyanily értelemben nyilatkozik, teljes megnyugvást találván abban, hogy a törvényjavaslat csakis oly törvényekre hivatkozik, amelyeket maga a törvényhozás fog időközben megalkotni. Széll Kálmán miniszterelnök megérti és respektálja azt, hogy Kossuth és Komjáthy pártállásuknál fogva nem szavazzák meg az előterjesztést s nem is megy bele bővebben annak vitatásába, hogy az indemnitás bizalmi kérdés-e, vagy sem. Sohasem tekintette ezt bizalmi kérdésnek, hanem a törvényhozás egyszerű megnyilatkozásának arra, hogy a kormány tovább vihesse az ügyeket. Kiterjeszkedik azonban azokra, amiket Kossuth és Komjáthy a bizalmatlanságok motiválására fölhoztak. Az ország gazdasági helyzetét nem látja a miniszterelnök bizonytalannak. Ez irányban is biztosítottaknak látja az ország érdekeit, csakis az elintézés módja van még Ausztriában függőben. Teljesen bízik abban s azon az állásponton áll, hogy maguk a megállapodások, amint a törvény előírja, január elsejével életbe lépnek. Ha ez nem történnék meg, meg van óva minden jogunk s azokkal élhetünk minden irányban. Arra a kérdésre, hogy miért kell az indemnitás, azt válaszolja szóló, hogy még ez évben el kell végezni a kvótakérdést s el kell intézni a delegációkhoz utalt dolgokat. Amikor negyven tagja a Háznak hivatalból távol lesz, csak természetesnek kell tartanuok, hogy ugyanabban az időben nem tárgyalhatja a Ház a költségvetést. Hozzávéve a karácsonyi szünetet is, könnyű kimutatni, hogy a magyar képviselőháznak rendelkezésére álló pár hét alatt nem lehet a költségvetést elintézni. Az, hogy az indemnitási törvényjavaslat időközben megalkotandó törvényekre hivatkozik, nem új dolog, egészen természetes, így történt mindig s nem is történhetik másként, mert ha januártól áprilisig maga, a törvényhozás valamit speciális törvénynyel elhatároz, vajjon nem kell-e azt végrehajtani, akár említi ez a törvény, akár nem? Akár ki is hagyhatnák ezt a passzust, mert ha időközben a törvényhozás valamit elrendelne, annak e nélkül is meg kell történnie. Kéri, tekintsék e törvényjavaslatot úgy, mint amely az adott viszonyok közt elkerülhetetlen s amelyet a kormány akaratától nem függő külső körülmények tettek szükségessé. Komjáthy Béla ismétli, hogy amíg nem látja a megalkotandó törvényeket, végrehajtásukra nem adhatja meg a felhatalmazást s erre nézete szerint még a többségnek sincs joga. Örül egyébiránt, hogy a miniszterelnök nem ellenzi az illető kifejezés kihagyását s reméli, hogy ezt meg is teszi. Kossuth Ferenc megjegyzi a miniszterelnök szavaira, hogy mivel az ország jogainak a reciprocitás megtagadása esetére való érvényesítésére bizonyos előkészületek szükségesek, ő pedig nem látja azt, hogy ezek az előkészületek megtörténtek, lehetetlen, hogy aggodalmakat ne érezzen. Széll Kálmán miniszterelnök kifejezést adott már abbeli hitének és meggyőződésének, hogy a Kossuth által említett eshetőség nem fog bekövetkezni s ezért nem is látott szükségeseknek más irányban való előkészületeket. Ma is ebben a meggyőződésben van, de ha az a nem várt eset mégis bekövetkeznék, az ország jogai teljesen fönn vannak tartva s a törvényben fönntartott jog alapján és a mellett igen sok fegyver van az ország kezében, amelyekkel ezeknek a jogoknak érvényt szerezhet a reciprocitás megsértése esetében. A bizottság ezek után általánosságban s részleteiben is elfogadta a törvényjavaslatot. Ezzel az ülés véget ért. Budapest, október 31. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma Falk Miksa elnöklete alatt ülést tartott, melyen az indemnitásról szóló törvényjavaslatot tárgyalta. A kormány részéről Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László pénzügyminiszter és Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter voltak jelen az ülésen. A javaslatot Reményi Ambrus előadó ismertette és ajánlotta elfogadásra, azokra a körülményekre való utalással, amelyek megakadályozták azt, hogy a költségvetési előirányzat még az év vége előtt törvényerőre emelkedhessék. A törvényjavaslat egyébként mindenben megfelel a korábbi években elfogadott hasonló természetű javaslatoknak. Kossuth Ferenc kijelenti, hogy nem tekintve a miniszterelnöknek és a kormány tagjainak személyét, politikailag sem maga, sem pártja nem viseltetik bizalommal a jelen kormány, valamint a 67-es alapon álló bármely kormány iránt, ennélfogva nem is szavazza meg a törvényjavaslatot. Komjáthy Béla azt mondja, hogy a párt, amelyhez tartozik, az indemnitást bizalmi kérdésnek tekinti s nem szavazhatja meg. Ezt megokolni csaknem fölösleges; inkább szorulna megokolásra az, hogy a kormány pártja miért viseltetik a mostani viszonyok közt bizalommal a kormány iránt. Személyes momentumokat nem vegyít szóla a kérdésbe, mert itt nem személyeket, hanem politikai tényezőket lát és személyi tekintetekkel nem tartja enyhíthetőnek a politikai bizalmatlanságot. Nem szavazza meg az volna találni. A Hollósy-műterem nemcsak iskola volt, hanem csatatér. Ott köszörülte a fegyvereit a csapat az elmaradottság, a nyárspolgárság ellen. Szomorú lapok következtek aztán. München olcsó város, de valami pénz mégis csak kell a megélhetéshez. Az egész csapat, egy-kettő kivételével, földhöz ragadt szegény ember volt. Koplalva dolgoztak. A magyar lapokban aztán megjelent egy-egy reményt adó hír: a kormány stipendumokat ad szegény és iparkodó művésznövendékeknek. Mennyi reménynyel szedték össze legjobb rajzaikat s küldték föl a közoktatási kormánynak! Bíztak benne, hogy kapnak egy kis segélyt. Hisz oly kitűnők voltak a munkáik, hisz büszkeségei voltak az akadémiának és a Hollósy-iskolának. Olyan naivak voltak, hogy azt hitték: az igazi érdemet csak elismerik majd odahaza. Na, hogy meg van rajzolva ez a fej, minő a mozdulata ennek az aktnak ! Ha a miniszter meglátja ! .. . Persze hiába reménykedtek. A honi copf nem ad kenyeret forradalmároknak. Tanú vagyok rá, hogy egyik legszebb tehetségű, most már igen neves festőnk hat vagy hét éven át következetesen állami segélyért folyamodott, beküldvén olyan tanulmánymunkákat, amelyeket emlékül megvett az akadémia. Burgonyán, szalonnán és kenyéren tengette életét éveken át a szerencsétlen. És következetesen visszautasították kérelmét a közoktatásügyi minisztériumban. Mennyi bűn, mennyi lelketlenség, ha belenézek régi müncheni feljegyzéseimbe, elborzadok, hogy minő szentségtöréseket követtek el abban az időben Budapesten. Természetes, hogy az elkeseredettség csak nőtt. A copfot meg kell törni, nemcsak mert a copf tönkreteszi a fiatal tehetségeket, hanem mert nem engedi, hogy a modern ideálok elterjedjenek. És ez nagy momentum volt akkor. Akkor olvastuk lázzal Zolát. Akkor láttuk először Bastien Lepaget. Akkor alakult mecr eny másik rongyos társaság körében a Freie Bühne. Akkor kelt szárnyra Münchenben ez a varázslatos szó: puritán naturalizmus. Aki akkor ott élt, egész életére biztosított magának legalább egy szemernyit a művészeti sovinizmusból, így tartott ez öt évig. Tóth László végigcsinálta mind az öt évet, ő volt egyik éltető szelleme ennek a társaságnak. Maró szatírájával ő tartotta távol a mi ideáljainktól azokat, akik bő állami javadalmazással és megrendeléssel ellátva, keztyüs kézzel festették nyárspolgárias műveiket s akik nem szűntek meg minket gúnyolni. Hol vannak ők most? Lett-e egyből is valami? A Hollóssy-társaság minden egyes tagja teli szíttá magát a legszebb fanatizmussal: a tiszta, melléktekintetek nélkül való művészet szeretőjével. Tóth László a legradikálisabbak közé tartozott. Legelső képe egy szegény, nyomorúságos árva család életéből való. Nem tudom, hova került, de élénken emlékszem még rá. A fő azonban nem ez volt: szorgalmasan és lelki szükségletének kielégítésére festett természettanulmányokat. Természetes, hogy nem értették meg Budapesten. Ez a beszéd idegen volt idehaza s még soká kellett várni, hogy megértsék. Egy-két év múlva egymásra akadtunk Rómában. Miket mesélt nekem Budapestről, a nyárspolgár városról, ahol minden csak külsőség és ahol az emberek oly járatlanok a művészet dolgaiban! És beszélt művészeti politikáról, taktikáról, intrikákról. Ő maga menekülve jött le délre. Végigjárta Olaszországot Velencétől Palermóig s néhány száz finom, üde vázlatot, tanulmányt készített két esztendő alatt. Mikor egyszer megláttam azokat a képeket, amelyeket budapesti tartózkodása idején festett, megértettem, hogy miért hagyta ott ezt a várost. Szegény Tóth Lászlót elüldözte innen a művész lelkiismerete. Festett itt szalonképet, pajzán, humoros kénét, miníióll amit festeni kell ha az ember azt akarja, hogy a publikum vásároljon. Rövidke kis ideig csak kibírta. De a dereka nem arra való volt,, hogy a filiszter közönség előtt meghajoljon. Óe a régi Hollósy-társaságbeli revolucionárius ezt a filiszteus társaságot nem birta ki. Egész más valamit kell teremteni, magasan föléje emelkedve az ismerősök és zsaradék ízlésének. Valamit, ami belenyúlik a modern élet gyökereibe, valamit, ami kifejezte azt a hadüzenetet, amelyet a régi társaság a maga konviviumain odavetett ezeknek az elmaradottaknak. Gyorsan megfestette a Szépség, Pénz, Szellem címü triptichont, megházasodott s visszamenekült Rómába. Odalenn aztán folytatta ezeket a nagystílű terveket, ahogy fönt elmondtuk. Második rómavidéki tartózkodása azonban rövid volt. Betegeskedés s más egyéb körülmények siettették a hazautazást. Otthonról el kellett utaznia Frankfurt mellé egy szanatóriumba, a gégevizenyő kényszerítette rá. S ott meghalt, csöndesen, tervekkel s nagy ambíciókkal tele ez a viruló nagy tehetség, életének huszonhatodik évében. Egyszer majd talán lesz alkalom arra, hogy az ő élete művét megláthassa a közönség is. Finom, érzéssel teli, előkelő rajzok, festmények. Nagy léptekkel előretörő tehetség munkája valamennyi. Ha nem ragadja vala el a halál, erős és modern ízű alkotásokat várhattunk volna tőle, tele azzal a meg nem alkuvó rebellis, de tisztán művészi hangulattal, amelyről akkor, régen, a Café Lohengrin és a Café Cassiano kis termeiben oly lázzal beszélgettünk. Most, hogy emlékszobrát megkoszorúzzák, fájdalommal emlékszünk meg erről a nemesszívü nagy tehetségről, akinek csontjai a kerepesi temetőben porladnak. Éljen emléke közöttünk és utódaink közt. KÜLFÖLD. A ladysmithi katasztrófa. Budapest, október 31. Az angol-boer háború sorsa egyelőre eldőlt. Azt a sebet, amelyet az egyesült transvaali és oranjei hadak az angol prestigeen ütöttek, egyhamar ki nem heveri Anglia. Negyvenkét tisztet, kétezer katonát és egy teljes ágyuüteget elfogtak a boerok és White tábornok kénytelen volt visszahúzódni serege maradványával Ladysmithbe, ahol minden oldalról körül van véve s már az a reménye sem lehet meg, a miért tegnapelőtt éjjel és tegnap harcba szállott, hogy legalább a baloldalon szabad utat nyisson magának az ellenséges ostromgyárűn keresztül. Csak a Durban felé vezető colensoi vasútvonal volt tegnap még szabad és azon az uton a Powerfull hajóról oda is érkezett egy tengerész-szakasz, ágyukkal, amelyek elég hathatósaknak bizonyultak. De ha a boerok ezt a vonalat is elfoglalják vagy az összeköttetést megszakítják, akkor White az ő immár tízezren alul levő haderejével valóságos egérfogóba esett, amelyből nincs menekülés és kénytelen lesz magát az egész angol sereggel együtt megadni. Kétségtelenül hiba volt — az események bebizonyították — éjszakának idején kiküldeni két zászlóaljat olyan ellenség ellen, amely rendkívül nehéz terepnek minden talpalatnyi pontját jól ismeri és amelyen az angolok csak tapogatózva, botorkálva halad