Budapesti Napló, 1900. június (5. évfolyam, 149-177. szám)
1900-06-01 / 149. szám
Budapest, 1000. Ötödik évfolyam. 149. szám Péntek, június 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József körút 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), és évre 14 k., (7), 1 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér. (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. ------------- - -----------—:—1 Címer és kereszt. Budapest, május 31. (V.) A címersértés is gazság, a keresztsértés is gazság. Azt pedig, hogy az egyetem lépcsőházában díszítésül alkalmazott magyar címerekből valaki a keresztet kitördöste, vádanyagul használni fel a zsidófelekezet ellen, ebben a léha eljárásban épp annyi gonoszság van, mint ostobaság. A magyar címer nemzeti méltóságunkat, államunk szuverenitását jelképezi; épségén és szeplőtlenségén mindnyájunk lelkiismerete őrködik tehát. Aki megsérti ezt a szimbólumot, valamennyiünk becsületén ejt gyalázatot. Aki durva kézzel és mocskos szándékkal nyúl hozzá, az egész nemzetet inzultálja. Ha pedig nem a címert nézzük, hanem a keresztet, akkor is ocsmányság, ami az egyetem palotájában megesett. A kereszt a művelt emberiség óriási többségének lelki kegyeletét fejezi ki; milliók és milliók szent áhítattal tekintenek fel rája; vigaszuknak forrása, hitüknek mágnestűje, lelküknek kormányzója ez a szimbólum. Aki tehát bántalmazza a keresztet, az belegázol brutális módon millió meg millió felebarátjának legintimebb s legmagasztosabb érzelmeibe és beszennyezi azt, amit minden tiszta lélek féltve óv meg minden szeplőtől: a hitet. Akiben nincsen hit, annak nincs joga azt mástól elrabolni. Akiben pedig van hit, az, ha él benne becsület, a maga kegyeletének minden erejével kímélni tartozik a mások hitének pietását. Ebben a tekintetben nincs, nem is lehet nézetkülönbség tisztességes emberek között, legyenek azok akár hívők, akár hitetlenek, akár keresztények, akár más vallásúak. A mások vallásában az ember a maga lelkiismeretét tiszteli. S a mások hitének meggyalázásával az ember a maga lelkiismeretlenségét illusztrálja. A felekezeti türelmesség, a modern emberiség lelkének e legszebbik erénye hangosan tiltakozik minden olyan vandálság ellen, amely kihivóan és nyersen, akár gúny tárgyává teszi, akár bántalommal illeti bárkinek a vallásos meggyőződését. Ezeknek elmondása után hadd tárjuk fel véleményünket az egyetemi ifjúságnak magatartása felől. Enyhén ítélve meg ezt az eljárást, hebehurgyának kell azt mondanunk. A címercsonkításra és keresztsértésre a tegnapi diákgyűlés antisemita zászlóbontással felelt. Miért? Mi jogon? Ha bebizonyulna, hogy az a pimasz, aki a gazcsinyt elkövette, történetesen zsidó vallású volt, vájjon akkor a pimasznak kellene-e lakolnia, vagy pedig az ő felekezetének? És hátha az derülne ki, ami éppen annyira lehetséges, mint a másik eshetőség, hogy tudniillik az az elvetemült fickó keresztény volt: vájjon akkor is a felekezeten akarná megtorolni az ifjúság azt, amit az az alacsonylelkű suhanc követett el? Avagy talán csak nem akarja az egyetem polgársága azt a furcsa elméletet felállítani, hogy a felekezet lakói, ha zsidó a tettes, ellenben a tettes lakói, ha az találna róla kiderülni, hogy keresztény? Mi egyébiránt azt hiszszük, hogy semmi sem fog kiderülni. Akiknek az volt a céljuk, hogy alkalmas ürügy támadjon az egyetemi ifjúságnak az antisemitizmus sodrába vonására, azok nyilván gondoskodtak róla, hogy itt is meglegyen az, ami az ő életelemük: a homály. Nem állítjuk, hogy az a komiszság, amely minden tisztességes érzésű embert felháborít, valamely agent provocateur műve. Elkövethette bizony ezt a rut gazságot olyasvalaki is, akit csakis a maga hitványsága birt reá, nem pedig a mások biztatása. De mindaz, ami az esetről köztudomásra jutott, legalább is épp oly valószínűvé teszi a felbérelt tettes föltevését, mint azt, hogy a csínytevő a maga megtévelyedett akaratából cselekedett. Hogy van az mégis, hogy a gyülésező egyetemi polgárok közül egyetlenegy sem akadt, aki ne az antisemita feltevésből indult volna ki? Hogy van az, hogy senki sem vetette fel azt a kérdést, vájjon a gonosztettnek a kínos felfedezés után való rögtönös ismétlődése nem teszi-e valószínűvé vagy a merényletnek megrendelt voltát, vagy pedig — tekintettel a felötlő csökönyösségre, amelyet az elmekórtan a mánia egyik tünetéül ismér — azt, hogy a tettesnek őrültnek kell lennie? Semmi ilyen skrupulusa a diákgyűlésnek nem támadt. Az egész sereg mohón megragadta a kínálkozó alkalmat a felekezeti türelmetlenség zászlajának kibontására. A hazafias megütközésnek alig lehetett hangját hallani, ellenben teli torokkal énekelte a derék gyülekezet a zikcene-zakcene nótát, amelynek érdemleges tartalma tudvalevőleg az, hogy kinefut a zsidó. Nem magyar ifjak háborodtak itt fel a nemzeti címer megsértésén, hanem néppárti ifjak tüntettek a felekezeti béke ellen. Az egyetemi ifjúság tehát beszegődött a Lueger táborába. A bécsi polgármester ugyan nagyot nézhetett, mikor az osztrák sajtónak e tüntetésről adott híreit olvasta. Volt is min bámulnia. Évek óta, valahányszor kitátja száját ez az undok svihák, minden leheltesével a magyar nemzetet gyalázza. Elkérkedik vele, hogy utálja hazánkat. Nagy garral hirdeti, hogy ami magyar, azt mind ki akarja irtani a föld színéről. A parlament szószékéről rivallt át mihozzánk, hogy el fog még tűnni: a világból az a háromszinü rongy, amelyet mi magyar zászlónak nevezünk s lesz még idő, hogy a sárga-fekete lobogó fog Budapestnek minden házán lengeni. E mellé a Lueger mellé szegődött szövetségesül a tegnapi diákgyűlés. Testvérekké lettek az antisemitaságban a magyarfaló bécsi törüyök és néhány száz magyar egyetemi polgár. Micsoda szégyenletes eltévelyedés! Ám nézzenek ifjaink Ausztriára. Figyel TÁRCA. A nimfák. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Molnár Ferenc. А геккепб hőségben mozdulatlanul állottak a babérfák a parton. Egy fűszál se moccant s a távoli szigetekig aranyban és égő kékben fürdött a tenger. Néha-néha halk loccsanások hívtak fürödni a sziklák mögé, ahol a babérbokrok alatt lustán szunyókáltak a kis öblök. A nyaralókon túl, ahol már csak a megvékonyodott parti út jelzi a kultúrát, lányok fürödtek. Vidám seregben vonultak oda öten-hatan, egy kis gyékénynyel falazott gunyhóban csináltak vizi toalettet s azontúl hüsöltek, lubickoltak, csapkodták a vizet. Fehér arcukon vizgyöngyök peregtek s a viaszkos sapkák alul csakhamar kifordultak a dús hajfonatok, vége lett a vigyázatnak, oly jó, oly hús, oly nagyon kellemes volt a viz. Felettük rózsák virultak a parton. A májusban nyíló, kövér déli rózsák, amelyeknek nehéz illatját lehozta a viz fölé egy gondolatfinom lebbenése a levegőnek. Tíz-húsz nagy bokor mind teli volt halványpiros rózsával. A dús virágok egymásra hajoltak, nagy piros csomókba borultak, úgy, hogy alig látszott tőlük a bokor zöldje. Még feljebb egy kerítés volt, az meg valósággal eltűnt a sok rózsa közt. Rákapaszkodott a bokor, telirakta nagy rózsabokrétákkal, minden rózsával volt tele, a part, az út, a hegyoldal. A lányok ezt nézték. Tetszett nekik a babérbokrok zöld hátterébe halványpiros foltokat vető gazdag virulás, kicsit be is hunyták a szemüket, amikor a partról lesuhant a tengerre a babérszag, meg a rózsák lehellete. Kiültek egy lapos sziklára és fehér lábacskáikat édesen simogatta a tenger. A távolban fehér bárkák úsztak, halk hangok is jöttek a nyugvó vizen által, s a lányok a főhercegről kezdtek beszélni. Egy igazi osztrák főhercegről, aki miatt egy elegáns villán öt nap óta leng a fekete-sárga lobogó. A főherceg csinos férfiú volt és nőtlen, ami még ily magas rangnál is előny. Ahogy suttogtak róla, maguk elé képzelték az egyenes tartású fenséges urat, amint a sétán látni szokták, ezredesi blúzban. — Engem nagyon megnézett a múltkor — mondta egy kis szőke, s ezt el is hitték neki, mert mindenki látta, amint a főherceg megfordult utána. Egy másik mondta: — Szép ember. És mindnyájuknak jól esett, hogy egy főherceg is van a fürdőn, aki megnézi a csinosabb lányokat, némelyik után meg is fordul, szóval érdeklődő ember, akiről még bizonyára lesz szó. Egy, akin már megszáradt a piros fürdőruha, fel-felszisszenve, óvatosan ismét visszacsúszott a vízbe. Lassan a többi is utána ment, kiúsztak egy darabon, aztán visszajöttek. Egyre hangosabb lett a kis öböl. A vizet egymásra csapkodták, sikoltoztak, nevettek. Tehették bátran, jó negyedórányira volt innen az első ház, a parton egyébként se szoktak járni, annál kevésbé ebben a perzselő forróságban. Irigyelték a kis szőkét, akire ránézett a főherceg. Fenséges asszonynak nevezték és ő kapta mosolygó szeme közé a legtöbb vizet. Nem untak bele a pajzánkodásba, egyre jobban tetszett nekik ez a magányos fürdőzés, távol a világtól, a babérlombok és rózsabokrok alatt. Egyszerre csak az egyik elkiáltotta magát: — Játszszunk nimfát! Csönd lett. A kis szőke, aki ügyetlen kapaszkodással, víztől csörgő ruhával éppen most mászott ki a sziklára, meglepetten kérdezte: — Mi az? A többi nevetett. — Milyen az? — kérdezte még egyszer. A többi már tudta, hogy milyen, de a szőke most nyaralt először a tenger mellett. Butácska arccal állt a lapos sziklán és várta a magyarázatot. Mind odagyűltek köréje, összesúgtak, lekuporodott a kőre, s a suttogásból egyszerre kikacagott, mintha csiklandozta volna valami furcsa, pajkos gondolat. Aztán komolyan mondta: — De lepellel. Ráhagyták. Most érezve, hogy rosszban törik a fejüket, mind hallgattak, de azért sietve, csillogó szemmel készültek a játékra. — Ha valaki jön — mondta az, aki a játékot ajánlotta — nyakig be a vízbe. — A szikla mögött — tette hozzá egy másik. A lapos kőre lepedőket, törülközőket készítettek ki. Hajuk a sapka alól kiomlott a vállukra, szépek voltak mind. — Lesz rózsaháború? — Lesz. Elfojtott csintalan nevetések hallatszottak a komoly sziklák közül, s néhányan már mentek is a vízben a part felé rózsát tépni. A kis szőkén bizony meg lehetett látni, hogy először játszsza ezt a játékot. Nem mert előjönni a szikla mögül. Aztán, mikor látta, hogy a többi milyen jól mulat a rózsák közt, szégyenkező nevetéssel ő is fölszaladt a partra. Széles fehér szárnyként lebegett utána a leple. Lapunk mai száma tizenhat oldal.