Budapesti Szemle. 1860. 8. kötet, 24-27. szám
24–25. szám - EMLÉKBESZÉD KAZINCZY FELETT. (Kolozsvárt, okt. 27. 1859.) – Gyulai Páltól
Kazinczy csak néhányad magával lelkesült, most már mindnyájunk érzése, de e lelkesülés, bármily nagy erőt fejtett ki a politika és társadalom terén, még nem emelkedett a nemzeti irodalom cultusáig. Mi még most sem értjük és érezzük eléggé irodalmunk fontosságát, e zajtalan hatalomét, mely azt is végrehajtja, mire az erőszak képtelen, s az erőszakot erőszak nélkül képes megsemmisitni. Íróink, az igaz, nem írnak többé csak egymásnak, mint Kazinczy korában, az olvasó közönség naponként növekedik, de a közönségnek azon része, mely egyedül hat belterjileg az irodalomra, melynek koszorújáért kell küzdeni minden jobb írónak, még mindig nagyon csekély. Íróink száma tízannyi, mint volt ezelőtt félszázaddal, de könyveink sem belértékekkel, sem szükségeinkkel nincsenek illő arányban. Irodalmunk egy pár ága kellőn díszlik, de a legtöbb csaknem parlagon hever. Némely folyóiratunk nagyobb elterjedésnek örvend, mint valaha, de a legfontosabbak épen úgy tengenek vagy elenyésznek hamar, mint Kazinczy Múzeuma és Orpheusa. Akadémiánk iránt a részvét újra ébredezni kezd, de eljön-e egyhamar az idő, midőn e nemzeti nagy intézetünk anyagi körülményei lehetővé tesznek némi derekasabb munkásságot, nagyobb körű hatást ? S hogy tovább ne menjek, a kit épen ünneplünk, a kit ezer alak dicsőít, kinek márványszobrát a nemzet tapsai közt, ma koszorúzza meg akadémiánk •Vol szégyen! íme Kazinczynak összes munkái még ma sincsenek összegyűjtve egy hozzá méltó kiadásban. Keserű érzelmeket tolmácslok és keltök fel, tisztelt gyülekezet ! de nem ok nélkül, nem helyen kivül. Nemzeti ünnepeink különben is ritkán lehetnek el a búskomorság egy-egy árnya, a fájdalom egy-egy hangja nélkül. Még lakomáinknál is, midőn az öröm telt pohara cseng kezünkben s megrendülnek sírva vígadó dallamaink, egy-egy titkos köny folyja el szemünket, egy-egy önkénytelen sóhaj lebben el ajkunkról. Miért nyomnak,el e könyet, e sóhajt épen csak most ? Hiszen e hangulat a szégyen és büszkeség, a dicsőség és balsors, az emlékezet és remény, a csüggedés és önbizalom küzdelme, ősi hagyományos lelkesülésünk, melyben az öröm mindig nyomasztó, a fájdalom mindig emel, s mindkettő tettekre buzdít. Kiket illetne ez meg inkább, mint a hi hazafiak e gyülekezetét, mely nemzeti ünnepet ül, mint engemet, ki Kazinczy pályája emlékét akarom fölelevenítni ?