Budapesti Szemle. 1860. 11. kötet, 35-37. szám
35–36. szám - IRÁNYESZMÉK. – VI. A hazán kívül lakás. – Gr. Mikó Imre
ennek valóban már el is jött ideje. Csak egy erős felzajlása kell még a társasági elemeknek, vagy a közállapotoknak egy vagy más alapon végleges megállapodása, s a nemzet értelmisége kétségkívül számbaveendi a közbajok okait, rámenend minden kútfőkre, amelyekből azon szomorú eredmény foly, hogy Hunnia határain belül az erősekben és vagyonosokban számszerinti megfogyatkozás van, mi az erkölcsi és anyagi erőkifejtést is hátráltatja, s a szellemi munkásság sikerösszegét tetemesen csökkenti. S hogy e számbavevéskor mindazon rosszak, melyek a hazán vagy természetes lakhelyen kívül lakásból következnek, a közfigyelmet és közmegrovást el nem kerülik, kétségbe vonhatlan. Ennek komoly elgondolása által indokolva van nem csak czikkem, de az is, hogy épen én írok e tárgyról. Tán inkább renden van — úgy gondolom, — hogy én tegyem mint mások; osztályosimnak kevesebb oka lesz így az irodalom embereire neheztelni, kiknek mint a nemzeti érdekek ez idő szerinti fő őreinek előbbutóbb tárgyalni kellene azt. Ha meghallgatnak, örvendeni fogok, ha nem, legyek én a méltatlankodások tárgya. Legalább oly dolgot tettem, mi meggyőződésem szerint kötelesség volt. A hazán kívül lakás barátai általában az egyéni szabadság nem korlátolhatásával s állítólag emelkedettebb világnézeteikkel védik ezt az ő védhető, de nem igazolható gyöngeségeket. Azt mondja t. i. az egyik töredék : miért ne mehetnék én azon országba, hol igényeim szerint jóllétben, nézeteimnek megfelelő polgári szabadságban élhetek ? A másik így okoskodik : ki szabhatja elém, hol költsem el vagyonomat, kinek van joga s mily okból engem abban gátolni, hogy helyzetem előnyeit, amiként csak lehet, ne élvezzem ? A harmadik viszont azzal nyugtatja meg, ha nem is gyakran, de néha kétségkívül mégis felébredő lelkiismeretét: én városi, külországi s mint mondani szokás, nagyvilági élethez szoktam, engem úgyszólván átültettek ide helyzetem meg nem változtatható körülményei. Végre az utolsók így mentegetődznek: én elvesztettem azt, ami kedvessé tette előttem a hazai léget, oda megyek, ahol ismét boldog leszek, ha csakugyan van számomra hazámom kívül boldogság. Egyik sem állja ki a mélyebb bonczolást. Nem az első. A hont azon állásba, hogy bármely szülötte igényét ki ne elégíthesse, sem sülyedni engedni, sem abban benne