Budapesti Viszhang, 1852. július-december (1. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)
1852-10-10 / 15. szám
•V4. A KÖFEJ I. Beszély. Császár Ferencztől. Folytatás. Másnap korán kelünk , úgy hogy már a hajnal támadását a jenői hegyek egyik különvált magaslatán várhattuk. Ha szép volt a tegnapi holdas est, szép volt bizonyára, sőt szebb még, a kelő regkorány , mert most a támadó életnek nézünk eléje, míg tegnap az élet hanyatlását szemléltük. — És, természetéhez képest, a mindkét nagyszerű tünemény, különböző érzést fakaszt a szívben. Míg a nyugalomra ringatott természet, homályba vonuló varázsával,elnémuló cselekvőségével,a múlandóság, a halál eszméjét költvén fel, búskomoly andalgásba meríti a lelket: a hajnal, mosolygó rózsáival, az élet képét állítja elénk, a jövő tiszta kések előérzetét ébreszti kebleinkben, s vidámmá teszi a szivet, mely örömben dobog fel a hoszú álom után elkövetkezendő feltámadás nagy eszméjére. Bolygásunk czélja e jenői hegyekben levő huták , majd a nógrádi várromok valónak. Nem hirességök miatt, hanem a szép erdőség, a kies völgyek kedvéért, melyek ölében morajos patakcsák csörögnek minden irányban. A mint azon magaslatról, honnan a hajnal pitymalatát láttuk, leindulunk a ritkábban álló fák között, alattunk nem nagy távolságban, a hegy oldalán egy embert vevek észre, ki velünk ellenkező irányban sietett. Én megkettőztetve lépéseimet, úgy szándékoztam menni, hogy vele találkozhassam. Amint észreven , eltűnt a sűrűbb cserjék között. Mennyire kivehetem, tegnapi bányaemberem vola , ki bizonyosan napi munkájára sietett. Honnan jöhetett ? merre járhatott ? azt kérdezem magamtól és barátomtól. — Van-e itt közel falu? — mire ő igy felelt : — Nincs , hogy tudnám , Szokolyáig nyugat felé, és Udvarhelyig, Katalinéig északkeletnek ; hanem vannak a huták, melyek felé ösvényünk vezet, s a jenői uradalomhoz tartozó vadászlak, hol nemsokára reggelizni fogunk. A vadász talpig becsületes ember, régi jó barátom, remélem, otthon találjuk. És csakugyan áthaladván egy kies völgyön, melyet ép oly bőséges, mint tiszta vizű csermely foly keresztül, s az annak keleti oldalát fedező halomra felkapaszkodván, nemsokára elvonilást hallónk, majd a százados tölgyek és hársak közöl egy lak falai fehérlének. — íme ott a vadászlak , mondá ügyelmeztetőleg utitársam. De nekem nem volt szükségem a fgyelmeztetésre , mert szemeimet széttártatván a zordon regényes vidéken, rég szemembe tűnt a magas jegenyék közt, melyek sudarai jóval meghaladták a lakot környező, bizonyosan korosabb tölgyekéit. A vadász már nem volt otthon, de azért reggelink nem hiányzott. Pristej és némi gyümölcs, e szép magány termése, jön asztalunkra téve, egy terebélyes, koronás hárs alatt, a szép, fatal gazdasszonytól — mint barátom egyelőre hivé. De az egyszerű öltözetű csinos hölgy, ki reggelinket felszolgáló, nem volt a vadász felesége, s a kis angyal, ki mintegy másfél éves leányka képében játszadozott a lak pázsitos udvarán, nem volt a vadásznak gyermeke. Nem is tudtam, hogy megházasodik barátom ! mondó utitársam mosolyogva, azon szavak után, melyek látogatásunkra s a vadász otthon nem létére vonatkoztak.