Buza Péter (szerk.): Bevilaqua Borsody Béla: A Víziváros (Budapest, 2005)
Bevilaqua Borsody Béla: A víziváros
Az ember népies-nemzeti alkoholizmusára nézve rendkívül jellemzőnek tartjuk azt, hogy az alkoholok adta pszichikus-idegi révület érzése abban fejeződik ki a legélesebben, hogy a borpárolással készült alkohol neve „Spiritus Vini” — a „Bor Lelke” —, valamint „szesz” — „szisszent”, „szüsszentés” és „szellem” is —, németül „Weingeist” és „Geistlicher Getränk”, franciául „Boisson d’Esprit”. Minden nép a maga „Lelkét” a maga nemzeti italában látta: ez a maga „alkohol-nosztalgiájának” lélektani forrása. Az ózsidó Talmud késői, 16. századi bejegyzései, szerintünk, ezért tiltották a „Diaspora” során Középeurópába és Északeurópába felvetődött zsidóságot a „gyümölcsökből készült” idegen italoktól, csak a „tisztított” (Kaser) színbor ivását engedélyezve. A zsidóságnál ezért van ott máig a Széder ünnepi estéjén az ünnepi bor. Ősi zsidó gondolat fűződik a „Kenyér és a bor” rituális-sacrális tiszteletéhez, amit a római Christianismus átvett az ózsidó rituálétól, és él az összes protestáns felekezeteknek az oltár előtt ivott borában is. Ugyanez az organikusan adott — determinált — „stalnosztalgia” mutatkozik meg a szőlőtermelő népek nemzeti-faji boraira nézve is. A spanyol az ő „Porto” és „Malaga”, az olasz az ő „Cinzano” és „Lacrimae Christi” — „Krisztus Könnye” —, az ógörög a maga „Oinon Korinthiaeon” — a „Szkadarszka”, a Kadarka őse — borához, a francia az ő Champagne, Médoc, „Beaujolaise”-jéhez, a boszna a „Szkadarszka” utódához, a „Vina Blatinához”, vagyis a „Czrmiczához” ragaszkodik, a német a maga „Liebfrauenmilch”je (Édesasszony Teje) és Rheinwein-je (Rajnai bor) mellett tart ki. A magyar csak a maga egyéni termelésű sokféle borát becsüli, valóságos „táji borai” vannak, a Badacsony, az Érmellék, Ménes, Csengőd és a többi borai. A legjellegzetesebb a Probus órómai Imperator által az órómai ókor végén a horvátföldi Fruska Gora hegység déli lankájára betelepített ógörög-órómai-albán Szkadarszka utóda, Villány, Mohács, Szekszárd, Eger — és ami e tanulmányunkat a legközvetlenebbül érinti —, Buda, Óbuda és a Víziváros bora, ami szintén Kadarka (az egykor világhíres Budai Bor, az „Ofner Wein”). Az ehhez értett, a Vízivárosra vonatkozó 18—19. századi pesti „Víziváros-nosztalgiának” ez a „Vízivárosi bornosztalgiája” az organikus és egyben lélektani forrása, igen érdekesen még akkor is élt, amikor az 1870-es években az amerikai szőlőtetű, a fdoxéra már megölte a Budai Bort. Ugyanez áll a középkori olasz és flandriai gyökerű borra, a Tokajhegyalja boraira is.