Czegléd és Vidéke, 1893 (3. évfolyam, 2-53. szám)
1893-03-26 / 13. szám
Czegléd, 1893. III. évfolyam. 13-ik szám. Vasárnap, márczius 25-én. Társadalmi és vegyestartalmú hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetesi dijs Egész évre . 3 frt 1 kr. Negyed évre . . . 75 kr. Fél évre . . . 1 frt 50 kr. Egyes számára . . 7 kr. Szerkesztőség: I. kerület. Vasút.utcza 101. sz. Ide küldendők a kéziratok és mindennemű hirdetmények.. Előfizetési- és hirdetési dijak fizetendők a szerkesztőségnél. Kéziratok vissza nem adatnak ." Felelős szerkesztő: Leib "N7* 11 73CL - es. Laptulajdonos: 3Piros T. és Társa. Hirdetmények a legjutányosabban számítatnak. Nyilitér“ soronkint 15 kr. Lapunk számára hirdetéseket elfogad: a „Reuter ügynökség“ és a „Magy. Távird. Iroda“ hirdetési irodája Budapest, Gránátos utcza 1. sz. Legyen már vége! A vége felé közeledő századot kezdik megunni, s nap-nap után sürgetik kimúlását. Azt mondják, nem érdemes a becsülésre, mert több benne a hiba, a vétek, mint az erény és a jó tulajdonság. Azt hirdetik hegyen-völgyön, hogy azokat a szép eszméket, amelyeket a század elején és közepén sikerült kivívni , nemcsak hogy nem követi, de kicsúfolja a század végének blazirt gyermeke. Kigyót-békát kiáltanak mindenre, ami ennek az ideges kornak a szüleménye. Azok, akik feltétlenül elítélik a mai irányzatot, bizonyára tévednek, de nem kevésbé van igazuk azoknak sem, akik ezt a mai világot olyannak hirdetik, amelylyel meg kell elégedni. Mert bár tény az, hogy a felvilágosodás, a művelődés és a haladás vívmányait észleljük és azok hasznait élvezzük is, annyi bizonyos, hogy épen a mai önző, anyagias világelőli sokakban a nemes idealizmust, elfojtja a szeretetet, növeli a boldogtalanok számát, s a haladás őrületes versenyében lábbal tipor sok dicső eszményt, kigúnyolja azokat, akik vele nem tartanak, és letiporja a gyengét a hatalmasoknak napról-napra növekedő ereje. Ez az oka azután annak is, hogy alig van város, amely ne panaszkodnék a társadalmi élet satnyulásáról, az emberek elhidegüléséről, a közérdek elhanyagolásáról. És Czegléd sem képez ezen a téren kivételt Volt alkalmunk nekünk is nem egyszer rámutatni társadalmi bajainkra, amelyek eléggé megszaporodtak már és ajánlottunk orvosszereket is. Mert hogy a mai állapot tűrhetetlen , nem kell hoszszasan magyarázgatni, hisz mindenki érzi a helyzet folytonos rosszabodását. Csakugyan szerencsétlen város a mi Czeglédünk ! Évek hosszú során át a politikai elvek miatt volt harcz és háború, amely szétszórta a viszály magvait, s rendetlenséget okozott minden lépten-nyomon. A város békéjét így fecsérelték el, így támasztottak gyűlölködést a társadalmi osztályok kebelében, s odáig jutottunk, hogy ha utoljára is a jobbak nem győznek ebben a harczban , a kibontakozás még sokáig lehetetlen lett volna. S a győzelem után fellélegzett minden józan polgártársunk, mert a béke, a haladás korát várta ezek után, és azt, hogy lesz ember, vagy lesznek férfiak, akik a zilált viszonyokat rendezni, az ellentéteket tompítani, a viszályt lecsendesíteni képesek lesznek. Évek során át dicséretes buzgalommal folyt is a munka, de újra bajok súlya alatt nyögünk. És ami leginkább jellemzetes, de legjobban elszomorító is, azok közt dúl a viszály, akik a régi bajok idején vállvetve küzdöttek a jobb ügy diadaláért. Mert a nép nagy része már megbékélt. Néha-néha jelét adja ugyan haragjának, a rajta állítólag esett régebbi bántalmazások miatt, de ez nem fenyeget valami nagyon, hisz az egyetértés egyre hódit és jóakarattal viseltetünk irántuk. Nagyobb baj az, hogy az intelligens elemek torzsalkodása sorvasztja és emészti nemes czélok munkálására adott erőinket, s mert nincs talán más ellenség, egymás ellen látszik harczolni mindegyik, így múlik el aztán a társadalom regenerálása érdekében minden siker s nyíltan és titokban küzd és birkózik a két, állítólag elentétes irányzat. A felületes szemlélő azután azt hiszi, hogy itt kiegyenlíthetlen ellentétek is vannak. Pedig épen ellenkezőleg ! Azt ugyan nem lehet eltagadni, hogy a társadalmi bajok száma egyre növekedik, a szeretet eltávozott körünkből, a barátság nem található, gyűlölség állja el a haladás útját, pangás, satnyulás, kóros tünetek teszik lehetetlenné a gyorsabb felvirulást, sőt odáig jutottunk, hogy gyanúsításokkal akarják mások jóhiszemű s becsületesnek ismert ténykedését bemocskolni ! Olyanokat akarnak porba rántani, akikről maguk is tudják, hogy nem érdemlik meg a méltánytalan eljárást ; sőt, az újabb időben avatatlan elemek is egyre mérgesítik a bajokat. Nem úgy uraim ! Legyen már vége ennek a „hajszádnak. Ne lássunk ellenséget egymás- T a f? cz ”. Természettudomány és költészet. (Felolvasás.) Így lesz Zeus (Jupiter) a legfőbb hatalomnak és villámnak, Hera (Juno) a természet összes áldásainak, nem külömben a hitvesi hűségnek, Apollo a világosságnak és fenségnek, Artemis a holdnak és élnek, Hermes (Merkurius) a hajnalnak, majd eszmetársítás útján (ki korán kel, aranyat lel) a kereskedésnek, Hephaistos (Vulcanus) a tűznek, Poseidon (Neptun) a tengereknek, Aphsodite (Venus) az elementáris erejű szerelemnek isteni megtestesítőjévé, így ábrázolja Iris a szivárványt, Hehe az ifjúságot, Themis az erkölcsi rendet. Nagyon érdekes volna, csakhogy nagyon messze vezetne ezen istenségekhez fűzött regékből a görögök és latinok természettudományi ismereteire visszakövetkeztetni. De ez nagyon messze vezetne túl gyámtól ; itt tehát csupán annyit említek, hogy Görögország és Itália kies tájai, derült ege, vihar nélküli időjárása, egészséges éghajlata, szóval mérsékelt természeti tüneményei, az isteneknek is mérsékelt halalmat juttattak, így a hellén és latin mythosz s az ennek nyomában serdült, költészet jellege a fenségesben és alacsonyban, a szépben és rútban nem emelkedik felül az emberi mértéken. Az örök mozgásban levő természet tüneményei — más szóval a külvilág Lényei — az ember felfogására domináló behatással bírnak. 4z°kljak az eszméknek összesége, melyek e behatások alatt keletkeznek, adja meg kinek-kinek világnézetét. Világnézete tehát minden embernek, népnek és kornak van, természetesen más-más. Legyen a költőnek inspirácziója bármily intenzív, az uralkodó világnézet befolyása alól magát, elvonni nem képes. „Minden műalkotás alapján van valami eszme a természetről és az életről,“ — mondja Haine. — Görögország és Itália szelíden nyilvánuló természeti tüneményei jelentéktelen szerepet játszottak az ó klaszszikas világnézet alakulására s ezért nem ragadták meg a költők fantáziáját sem s igy Hellasz és Róma költészete még a természeti szépségek leírásában sem gazdag, azt pedig, hogy valamely költő a természet tárgyait és tüneményeit benső világával, eszméivel, érzelmeivel szerves viszonyba hozta volna az ó klaszszikai irodalomban, sehol nem találjuk. Ezzel azonban nincsen az mondva, hogy az ó klaszszikai költészet a természeti vonatkozásoktól egészen idegen. Homeros az Iliasban így írja le a vihart: Borzasztóan menydörgött a földnek s égnek apja Legfölülről; oda lenn meg Poseidon rázta Mérhetetlen földünket és végtelen ormait. Sok forrású Ida hegység minden lába dobbant. S csúcsa rengett; rengett Troja s minden görög hajó. (Ford. Radó Antal.) Pindaros következő rajzot adja az Aetnáról : Száz szakadékból ront elő A szűzi, dúló lángeső : Nappal szikrázó füstfolyam Törtet belőlük untalan. De éjjel biborszin tüzek Sziklákat hengeritenek Ádáz robajjal le a mélybe A tenger tükörére. (Ford. Hadó.) Anakreon meg játszó enyelgéssel szövi halála a természet nyilatkozásait: Iszik a barna föld maga, A földbül idogál a fa. A tenger issza a leget, A nap a tenger cseppeket. Hold inni napsugárt szeret . . . Hát pajtás mondd, mit bántotok, Ha én is inni akarok ? (Ford. Radó.) Horatius az egész világon ismeretes „Beatus file“ bekezdésű költeményében a falusi életet dicsőíti: Boldog, kinek közügygyel nincsen dolga, De mint az ember abba a régi korba. Ökrével ősi földjét műveli És pénz kamatra soh se kel neki. Almát a riadó soh sem zavarja, Nem rémíti a tenger bősz viharja A fórum piaczára soh se ményt nem lép dölyfös urak küszöbén. (Ford. Radó.) De nem folytatom, hanem kiszakítom a költemény legszebb részét, hol a költő a természetfestésre áthatol: Majd aggott tölgynek árnyékába ül, Majd heverészni bis pázsitra dul, Körülre zúg a hegyről le az ár, A ligetekben dali a kis madár, Hallgatja az ér csendes mormolásit, A melynek hangja lágy álomra csábit. (Ford. Radó.) Virgiliusnál meg valóságos sóvárgást találunk a természet bűvös titkai iránt s egyúttal önvádat a költő csekély természettudományi ismeretei miatt. De hogyha nem hatolhatok természet titkaidba. Mert túl hideg talán a vér, mely szivemet borítja. A rétbe’ leljem üdvömet s a völgy kis folyamában Hirnév nélkül, hús árny alá patak vizére vágyjam ! (Ford. Radó.)