Czeglédi Hirlap, 1905. május-július (1. évfolyam, 1-6. szám)
1905-05-28 / 1. szám
1-ső évfolyam. CZEGEGLÉDI HÍRLAP 1-fő szám, teljes szélcsend uralkodik ezeket azért tartottuk szükségesnek elmondani, hogy a nagyközönség már eleve tisztában legyen avval, hogy mire van készen a Czeglédi Hírlap arra az időre, amikor az ellentétes vélemények és érdekek küzdelme közéletünknek ma csendes vizén nagyobb hullámokat ver. A komoly munkából addig is részt kérünk és részt veszünk, hogy attól izmosodva aczélos karokkal kelhessünk az igaz ügy védelmére. De ha hivatásunkat komolynak fogjuk is fel, azért tudva, hogy az olvasó közönségnek a mindennapi élet prózáján kívül egyéb szükségletei vannak, gondoskodtunk arról is, hogy lapunk minden tekintetben kielégítse várakozását. — Helybeli, vidéki és jeles fővárosi munkatársaink buzgalma abba a helyzetbe juttatott bennünket, hogy a komoly közleményeken kívül jó tárcákkal, talpra esett apróságokkal s más érdekes közleményekkel a laphoz köthető szépirodalmi igényeket is teljes mértékben kielégítsük. S általában a közönségnek bármely méltánylandó érdeke kívánja közreműködésünket, mi készségesen sietünk kötelességünknek eleget tenni. — S ha munkánkat olyan siker követi, mint amilyen lelkesedéssel s jó igyekezettel álltunk be a közélet napszámosai közé, akkor bizton reméljük, hogy lapunk csakhamar minden setvértő ház rendes vasárnapi szükségletévé lesz. A Czeglédi Hírlap szerkesztősége. A magyar ipar pártolása. Manapság a magyar iparról, annak fejlesztéséről és pártolásáról beszélni éppen olyan természetes és szükségszerű, mint a lélegzés. Ez a kérdés fel-felmerül a napi sajtóban s több-kevesebb ideig uralkodik minden kérdés felett s ha időnként el is alszik, csakhamar újult erővel foglalkoztatja mind a szakembereket és szakírókat, mind a dilettáns hazafias érdeklődőket. A kérdés tehát állandóan felszínen levőnek mondható. Minthogy ezzel a kérdéssel e lapban részletesen akarok foglalkozni, most csak általános nézeteimet adom elő azokkal a már szabálylyá csontosodott elvekkel, amelyeket ennek tanulmányozói és fejtegetői hosszú időn át megalkottak. A magyar állam ma olyan helyzetben van, hogy a bekövetkezhető változások folytán az ipari és gazdasági — eddig egyéb kérdésekhez mérten nagyon is elhanyagolt — kérdések lépnek majd előtérbe mégpedig olyan döntő súlylyal, hogy azok helyes megoldásához lesz kötve nemcsak egyesek jóléte, hanem az egész ország boldogulása, sőt túlzás nélkül-mondhatni: letétele. E kérdések megvitatása tehát már most elsőrendű szükséglet s ezzelra már mindenkinek kell foglalkoznia. A ki ért hozzá azért, hogy ismereteit másokkal közölje; a ki nem ért hozzá annak azért, hogy beletanuljon, mert szüksége lesz rá, mert minél több embert talál a tettek ideje készületlenül, annál nagyobb lesz egy esetleges új rendszerbe leendő átmenettel járható zökkenés. Éppen azért szívesen veszem, ha az érdeklődők és értekeltek nézeteiket itt előadják. Akár történik meg a most küszöbön álló gazdasági változás, akár nem, a magyar ipar pártolása mindenesetre fontos nemzeti kötelesség Az ipar pártolásához elsősorban meglevő, életképes ipar szükséges. A magyar ipar ellenségei rég megmondták s ma is tanítják, hogy magyar ipar nincs. Vannak magyar kézművesek, akik ipari tárgyakat előállítani tudnak és szoktak, de ez a kis körre szabott tevékenység iparnak nem mondható. Ezt az ellenségek mondják; ilyen és ehez hasonló, néha egész tetszetős formában a tények bizonyító erejével s a következtetés látszólagos megdönthetlenségével adnak állításuknak nyomatékok Én azonban, tán éppen azért, mert a magyar ipar ellenségei állítják ezt, anélkül, hogy okoskodásuk ferdeségét, következtetéseik helytelenségét s ténybeli adataik hiányosságát bizonyítani kötelezve érezném magamat — mint valóságot merem kimondani, hogy magyar ipar igen is van, fejlőtésképes s már ma is erős, legalább a teljes erőre emelkedés minden lényeges kellékével bir. Van azonban valami, ami nincs: közönség. Pártoló közönség! Hazánkban tzinct féle idegen portékának van vásárlója, pártolója csak a magyarnak nincsen. A szolingeni hitvagy penge 10 vevőre akad, mig egyre fel az erős magyar acél. Addig 20 pár osztrák cipő elszakad, ágvesznek egy magyart s igy lehetne ezt az ipar minden ágán folytatni. Már pedig az ipar erejét a közönség pártfogása adja meg. Hiába az iparos szakértelme, ügyessége, ha munkáját nem tudja értékesíteni. Iparunk jövője, mely bizonyos gazdasági átalakulások folytán, — mint már említettem is — nemzeti létkérdéssé lehet, pusztán a közönségtől függ, a közönség hazafias áldozatkészségétől. Mert iparunk pártolása ma még a közönségtől áldozatot kíván. Pénzbeli áldozatot, amit azonban meghozni hazafias kötelesség. Minden nemzet tud iparáért áldozni, csak a magyar nem tudna ? Dehogy nem tud, ha akar, pedig most már hovatovább ott állunk, hogy akarni kell. Előbb azonban a fogyasztókat hozzá kell szoktatni ehez a gondolathoz. Minden publicistának szoros kötelessége, hogy az olvasókban megérlelje azt a tudatot, hogy nemzeti ügyet szolgál a magyar ipar pártolásával, hogy országos érdek a Magyar termékeknek teret szorítani. Ennek hangsúlyozására minden kínálkozó alkalmat fel kell használni, sőt ha az alkalom nem kínálkozik magától, ki kell erőszakolni, hogy ez a kérdés el ne aludjék. Egyelőre úgy áll a dolog, hogy minden használati cikkért többet kell fizetnünk, ha magyar, mint ha idegen. Egyenként nem sok, de összességében mégis jelentékeny lehet. S ez az az áldozat, amit meg kell hoznunk, — hangsúlyozom, hogy kell — de csak egyelőre, mert ha ezt következetesen s minden téren megteszszük, hamarosan ott leszünk, hogy a jobb, szebb magyar készítmény kevesebbe kerül, mint ma az idegen. S mivel ma török és tatár koponyák lyuggatásával nem mutathatjuk ki hazaszeretetünket, ezzel a csendes munkával szolgálhatjuk csak nemzetünk ügyét. Őseinknek a harci vitézségben volt az erejük, a mienk a békés munkában, a polgári erők fejlesztésében és értékesítésében. Régen a hazafiak értékét a betört ellenséges oldalbordák száma szerint taksálták, ma a nemzeti vagyonnak megmentett fillérek mennyisége szerint. Iparunkat pártolni tehát amily fontos, éppen olyan egyszerű. Akarni kell s ha szükséges áldozatok árán is keresztülvinni s ezt kitartóan folytatni mindaddig, mig a magyar termékek kizárólagos használatát nem tekintjük a magyar ipar pártolásának, hanem oly természetes dolognak, mint amilyen természetes az, hogy minden ember a saját kalapjával köszön s a saját szájába rakja evés közben a falatot, így általánosságban az a kérdés úgy,hiszem mindenki előtt tisztán áll, de ennél én fontosabbnak tartom a gyakorlati kivitel módozatait megtovább nem fizetek s beszüntetem a játékot, minek dobjam én ki a jó pénzt semmiért. A kész utalványt széttéptem s a hajthatatlanság álláspontjára helyezkedtem. Akkor tudtam meg, hogy az én feleségem voltaképpen még mindig igen kedves, elragadó, ellenállhatlak hízelgő cica. S miután a részlethez a konyhapénzből is került 8 korona, az alig valamiből újra a szerencse várományosai közé léptünk. Hanem a kis háztartás mérlege megbillent. Mert a jó reménység számlájára rendkívüli kiadásokat is megkockáztattunk s mikor a természetes rend szerint a negyedik sorszám is Gabrikában tulajdonost nyert, az „alig valamiből a hónap 20-án már „határozott semmi“ se volt. Én, mint valami nagy bűnös, hallgattam, de a feleségem egyre ingerültebb lett s pénztelenségünket nekem róta fel; a saját kiadásaimról mindennap megszámoltatott s bár állandóan letagadtam 2 pohár sört, — mégis engem vádolt a pazarlással. Nem tehettem egyebet, mint a béke kedvéért tűrtem szemrehányásait s biztattam a hatodik osztály húzásának biztos eredményével. Ez időről-időre hatott s a főnyeremény gondolata annyira felvidította, hogy minden idegessége eltűnt , olykor derűit volt, mint egy szép májusi húzás első napjait. Attól kezdve újra erőt vett rajtunk az izgalom. Feleségem lázas szemekkel leste az újságokat, az esti lapért félórával megérkezése előtt elküldte a pesztját, minden kimutatást négy-ötször végigolvasott s meg volt győződve, hogy az 52312-nek ki kell jönnie, még pedig nagy nyereménynyel. — Ez a lázas izgalom valami három hétig tartott. — Ez idő alatt alig beszéltünk másról. De sőt a feleségem még csak nem is evett, csak épen belekóstolt az ételbe s titkon a saját tányérjáról tömte az 1—3 sorszámot, hogy étvágytalanságát észre ne vegyem, de láthatólag lesoványodott, mert izgatottságát az is növelte, hogy a nyereménytől függött álmának respektusa. Végre az utolsó napon nála szokatlan szelídséggel konstatálta, hogy a hírlapi közlésekben valami óriási tévedésnek kell lenni. Várjuk meg a hivatalos nyereményjegyzéket. Meg is jött harmadnapra. Délben átadom neki. — Győződjél meg saját szemeiddel, hogy az 52312 számot még csak 200 koronára se méltatta a szerencse. Már ekkor ő is tisztában volt azzal, hogy volt és várt pénzünk a szerencsekerékben maradt, de azért gépiesen elvette tőlem az ívet s fejezetetét nézegeti. A következő pillanatban a felszabadult ingerültség egész erejével dobja vissza elém. — Hogy lehet valami oly kevéssé előrelátó, hogy épen a tizenharmadik sorsjátékra vesz sorsjegyet — nekem? — f» _ Én bágyadtan nézem a jegyzéket. Látom, ott diszeleg: XIII. osztálysorsjáték stb. Ez kétségtelen. Ezen nem lehet változtatni. Eszembe jut az 52312. szám egész története s a sok keserűség, a mely hozzá fűződik s magamban összeadom az egyes számjegyeket. Akkor felugrom s a legyőzhetlenség érzetében (mivel már akkor én is némileg babonás voltam) malitiosusan mondom : — De hogy lehet valaki annyira meggondolatlan, hogy olyan számot álmodik, melynek jegyei együttvéve tizenhármat tesznek ki! Hogy is nyerhettünk volna ezzel a számmal? Azóta nincs sorsjegyünk, de van béke, nyugalom — és az ötödik sorszámnak gazdája, Sárhelyi Danó.