Ceglédi Hirlap, 1936 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1936-01-05 / 1. szám

2. oldal 4M v • -' *V \­­ v \ CEGLÉDI HÍRLAP törekvést nem akarják tudomásul venni és elsajátítani azok a potentátok, akikről fentebb megemlékeztem. Földi kiskirályok ők, akik csak presszióra hajlandók engedni álláspont­jukból. Alulról nem, csak felülről lehet meg­változtatni a mai szervi­zmust. Ezeket a túlkapásokat, vadhajtásokat meg kell aka­dályozni, mert csak úgy lehet eredményt elérni, ha az egész magyar nemzet egy családot alkot s a családtagok fennhéjázás nélkül kéz-kézbetéve, vállvetve magyar becsülettel, magyar élniakarással, magyar öncélúsággal dolgoznak a haza jövőjének kiépítésén. A reménység napján írta : Szomorú István. Boldog uj esztendőt. Tavaly is ezt kívántuk. Azelőtt is. Van, aki már nyolcvanszor kívánt az év első napján . Boldog uj esztendőt. És most újra elmondja. Reszketegen és kétel­kedéssel. Mert belőlünk, huszadik században élőkből kitépték szőrös könyörtelen kezek az optim­zmus hófehér virágát. És mégis, én szeretem hinni azt, hogy a lélek fényessége ragyog ebben a köszöntésben. Én szeretem hinni, hogy nemcsak szokás, nemcsak udva­riasság ez az üdvözlés, hanem mélység és magasság van ebben a három szürke szóban, melyek így együtt úgy ragyognak, mint három sötétségben meggyújtott diadalmas fáklya. De tulajdonképen ítélet­mondás is van ebben a három szóban. Egy egész elmúlt esztendő története fölött reccsen el a bírói pálca. A Szilveszter estéjén elkészített száma­dás bírálatának summája is ez a köszöntés: bizony az elmúlt esztendő, melyet szintén boldognak üdvözöltünk, nem volt boldog. Mert hiszen az elmúlt évben is annyi volt a gondunk, hogy csak épen hogy el bírtuk hordozni. A magyar szántóvető szántott és vetett és mikor már megmutatta fejét a kalász, zúgott rá irtó jégverés. Az iparos dolgozott és munka nélkül tengődött és még a kenyérre való fillért is alig tudta megkeresni. Az édes­anyák fiakat szültek és nem tudták betakar­gatni a kis csecsemők mezítelenségét, főztek volna, de nem mindig volt­­ mit. Az ifjúság tüntetett, felvonulásokat rendezett és boldogan vette tudomásul az érdekében elhangzott „nyilatkozatokat“ és az illetékesek nem vették észre, hogy csak látszólag csöndesedtek el, de a hamu alatt ég és lázadozik az olthatatlan tűz A „boldog“ 6-esztendőben váltókat hami­sítottak, panamáztak, húsz pengőért oltottak ki életeket, külvárosi düledező viskókban az emberekkel egy ágyon halt a nyomor. A tőkés gyűjtötte a maga zsíros hasznát és nem hallotta meg milliók halk zokogását. Csinálták a törvényeket és törvény nélkül éltek emberek. Genfben szónokoltak a békéről és Afrikában folyt a vér. Beszéltünk a reví­zióról és nem mozdultak a trianoni határ cölöpjei. Boldog új esztendőt ! Úgy , milyen nagy ítélet mondás ez a „boldog“ 6 esztendő fölött. De ha már így megleckéztettük a múltat, szükséges mégis, hogy a jövendőről is szól­junk a remények óráján. Nem jósolni akarok, mert a közmondás is arra tanít, hogy bölcs marad az, aki sohasem jósolt. Mert a be nem teljesedett jóslatok visszajárnak, mint fekete madarak és huhogásukkal zavarják a fényesség nélküli életet. Épen azért nagyon sok „talán“ szó fordul elő az elkövetkező sorokban. Boldog új­ esztendőt. Mennyi reménység, bizakodás, hit és lendület sugárzik ezekből a szavakból mindenkinek. Az iskolások remélik, hogy talán ebben az évben is jó lesz a bizonyítványuk és talán lesz minden napra elég nagy darab kenyér az asztalon, mellyel éhségük dühös farkasait csillapítani tudják. A munkás, a gazda, az iparos reméli, hogy talán ebben az évben is lesz ereje a dolgok végzésére. És elő tudja teremteni a tüzelőfa, a katélykenyér, az oltalmazó ház költségeinek filléreit és pengőit. Talán szaporodnak a templomok ebben az évben és fog­ak a börtönök, talán a duskálkodók is megértik, hogy a verejtéke­­zőknek is van joguk az emberibb élethez s talán mi magunk is megértjük, hogy mi vagyunk az európai színpadon a naivák és próbálunk hősök lenni, akikre az egész világ bámulva néz föl. Talán ebben az évben találkozunk a nemzeti géniusszal. Talán győ­zedelmeskedik az igazság ebben az évben és a homályból fényességre érkezünk. Régi, torz álarcainkat eldobjuk és arcunkat meg­fürdetve az örökkévalóság sugaraiban hitet teszünk Vörösmartyval — Még van lelke Árpád nemzetének ! Remél most mindenki, hogy talán .. . talán, ... hogy talán boldogabb lesz ez az uj­ esztendő. Hogy jö­vő karácsonykor már hazai erdőből vágott fenyőfa lesz a karácsonfy fája és, hogy Szilveszter-estén a számadás summája az lesz, hogy boldogabb volt az ó­év. A remény ragyog, mint százszínű szivárvány e fölött a keserű világ fölött. Mindenki remél, mindenki bízik, mindenki hisz, mindenki vár. És lehet-e félni akkor, mikor mindenki jót, áldottat és boldogítót óhajt? A reménység nemzedéke él most a földön Vajon meg­adja e ez az év a szivek óhaját? Mert jobbról és balról, közelről és távolról szivek mondják, szivek válaszolják vissza, fehérek, feketék, magyarok, görögök, japánok. Statisztika Ismét lezárult egy esztendő. Anélkül, hogy észrevettük volna, elmúlt, s nem jön vissza soha többet. Ilyenkor mindenki, aki törődik valami kicsit saját sorsával, életével, megáll egy pillanatra s számonveszi az elmúlt esztendő tényeit és adottságait. Milyen volt az elmúlt esztendő, gazdasági, vagyoni, erkölcsi stb. szempontból. Ilyen a város közülete is. Új esztendő hajnalán számon veszi azokat, akik 1935. esztendőben világra jöttek, de számon veszi azokat is, akik örökre elköltöztek az élők sorából. S ha va­lami különbség mutatkozik, az jelenti a város egyetemének szaporulatát. Az 1935. év statisztikája nagyon szomorú. Nem is hinné az ember, hogy egy negyven­ezer főt számláló város évi szaporulata három fő. Mert ennyi. Ugyanis a múlt esztendőben 656 csecsemő született, de az elhaltak száma 653, vagyis a természetes szaporulat három. Ez a szám súlyos vádlója városunknak. Hova jutunk, mi lesz belőlünk, ha szaporodás folyamata megáll. Most még van szaporulat, ha három is, de mi lesz jövőre s azután, mikor majd sokkal többen halnak el, mint amennyien születnek. Elfogyunk mint a gyertya­szál ? S utcahosszat kell mennünk amig egy gyermeket megpillantunk ? E tekin­tetben Franciaország vezet, mert ott falvakon keresztül kell áthaladni, amíg gyermeket lehet látni. Oda jutunk mi is? Ez az állapot még szomorúbb és még kétségbeejtőbb lesz. Hiszen hosszú évek óta nem tud a fiatalság elhelyezkedni s családot alapítani. Tengődik, nyomorog évről évre s az idő lassan múlik s a családalapításnak még a reményét sem táplálhatja lelkében. Nincs elhelyezkedési lehetőség, nincs állás s nincs család, nincs gyermek sem. Ha a könyörgés, rimánkodás, esedezés nem tudott annyit elérni, hogy a fiatalság sorsával többet törődtek volna, majd a statisztika lelebbenti a fátyolt a valóságról. Majd észbekapnak akkor az álláshalmozók, amikor már nagyobb lesz az arány az élők és holtak között. Addig várni kell s hordozni a kálváriát. Nagyon sokan vannak még most is, akik két sőt több helyről húzzák a fizetést. Ezek nem törődnek a nemzettel, a hazával, a fiatalság sorsával ezeknek csak az a céljuk, hogy minél többet szerezzenek s minél kényelmesebben éljék le életüket Nem fontos semmi más, csak az egyéni érdek. Családok vannak még ma is, nem Cegléden, hanem jágot érzett egész nap Valami leírhatatlan, valami megmondhatatlan érzés rezgette ide­geit. Napszállta óta szeme a messzeségbe révedt. Már akkor könnyű, alig gyűrűző vé­kony fehér füstoszlopot vett észre a láthatár alján. Técső is odabámult. Nem szóltak egy szót sem, de egyre gondoltak. Técső aztán elmaradt mellőle. A sátorve­­résnél ugyan kurjantották még nevét egypár­­szor, de aztán nem vetettek több szót rá. * Azóta, hogy Koppány úr hadbaszállt a ki­rály ellen, a táltosok és bonczok, az öreg Isten hűséges szolgái, szakadatlan áldoztak és könyörögtek. Éjszakánként rejtett ligetek mélyén felvillantak az áldozati tüzek, a mén kiszökkent vére csak vörösebbre festette a hunyorgó parazsat. A csata mégis elveszett, a sereg szétszó­ródott. Az öreg nyilas Isten elhagyta népét. Borja, a fehérhajú vén rabonban egy szik­kadt, ingoványos berek alján napok óta imád­kozott. Fehér, csigákkal és kagylókkal díszí­­tett kőoltáron izzott a fekete-tölgy parázs. Időnkint ismeretlen, titkos illatú füveket szórt a lassú füsttel szivárgó lángba. Hosszú fehér haját zilálta a tavaszi szél, megkeményedett vonásain ott ült a veszni készülő faj minden bánata, minden országsirató jalbaszakadása. Reszkető karját magasan széttárva az ég felé fordított arccal imádkozott. Körülé hallgatott a kerek, csak néhány pajkos cinke serény­kedett az álmos nyírfák pörsenő gallyain. * A Fiastyúk is elült, a hajnal lassan csur­­gadozott, mikor Técső előkerült. A táborban itt-ott ércesen felnyerített egy két ló Csende­sen odaereszkedett Tardos mellé a bőrre. Nem szólt semmit. Csak nagysoká tört meg a csönd. — Messzi van ? ... — kérdezte Tardos. — Lópróbányira, hangzott a felelet. Sokáig bámultak megint a szürkeségbe, a semmibe. Hallgattak. — Gyerünk ... — vette föl magát az öreg. Mire a nádas szélére értek, már erősen virradt. A hajnali szellőben messziről érez­hető volt a parázson elhamvadt füvek illata. Törték a nádat, a zsombékot, a gyönge fagy­tól megbőrödzött cserjeges talaj huppanva süllyedt alattuk. A tisztás szélén megbújtak egy kiszáradt fűzcsonk mögé. A vén boncz imádkozott. A hajnali hasító ég egyenesen, teletüdővel szívta magába az oltár felszálló tiszta fehér füstjét. Szállt az ég felé a dicséretes hálaadó ima, az utolsó szomorú áldozat. A Földnek, a Napnak, a Víznek. Az élet elvevőjének és megindítójának. Csodálatos, soha nem hallott szavak bugyogtak a vén táltosból. Megbűvölten hallgatta a két kései pogány. A Nap akkor bújt ki a felhők közül, első sugarai játékosan villantak meg reszkető kezében a meztelen késen. * A királyt jókor felverték álmából. Szere­­csen kengyelfutó jött Fehérvárról fontos hír­rel. A sereg indult. Az óriási, tányérkerekű málhásszekerek alig várták, hogy kiérjenek az Alba Régia felé vivő széles római útra. A sorakozónál az egyik hadnagynak fel­tűnt a két vitéz elmaradása. Már mindnyájan nyeregben voltak, de egyik sem jelentkezett. Néhány könnyű lovas a keresésükre indult. A két vitéz messze elmosódva hallotta a kürt kereső hivó szavát, de mozdulni sem tudtak. A csodálatos látvány lenyűgözte, le­gyökerezte őket. A kürt hivó szava egyre közelebbről hallott. Mikor már a nyomkere­sők kurjongását is hallotta a két vitéz ... a vén boncz oltárán felcsapott egy ég felé törő vékony vörös lángoszlop. Kezében villant a kés . . . átvert szivéből az elszálló mély sóhaj utolsó, engesztelő áldozatként felhőzött az öreg pogány Isten felé. Kiömlő meleg vére a parázson fehér füstoszloppá vállva kígyó­zott az égig, .. . ő maga két karját széttárva zuhant bukott istene árva oltárára, mintha halálában is védeni akarta volna. A Nap, mint óriás vörös virág, teljes pom­pájában akkor hámlott ki a felhők közül, bíbor sugarai gyöngén megsimogatták szét­hulló hófehér haját. M. Zs. 1. szám katolikusok, unitáriusok, az egész teremtett mindenség kiáltva kéri: Boldog uj esztendőt. Kérjük mi is szent áhitással: Adj, Uram, boldog uj esztendőt.

Next