Chicago és Környéke, 1971 (66. évfolyam, 1-52. szám)

1971-09-03 / 36. szám

HÍREK A NAGYVILÁGBÓL . A „FASISZTÁK”, akiket Torres i generális, Bolivia baloldali, kom­­­munista hajlandóságú diktátora, •el akart kergetni, napok alatt őt kergették el. „Csak holtan visznek •el engem innen!” — jelentette ki •éppen olyan felvágóan, mint •ahogy az uralmat megszerezte, de­­­amikor az elnöki palota elé két „,fasiszta” tank vonult fel, a halott kiagyon is élve szökött ki, hogy a fierui követségen találjon menedé­ket, vagy 40 fő baloldali cinkosá­val együtt. Felesége, gyermekei és néhány ember az argentin követ­ségre menekültek. Most valameny­­nyiőjü­knek „szabad elvonulást” –biztosított a győztes: Hugo Banzer ezredes. Aki, természetesen, éppen íúgy nem fasiszta, mint a hadsereg­­és civil lakosság sem, amelynek felege volt már Torres ostobán amatőr „kormányzásából”. Banzer a katonai akadémia vezetője volt, maga az USA-ban kapta a vezér­kari kiképzést, s ezredes létére a tábornokok kára kérte az elnök­ség betöltésére. Banzer semmi m­ás, „csak” hazafi. Nem jobbolda­li, mondja, nem is baloldali, mind­hez csak politikai frázis, hanem ha­zafi. Bolíviáért dolgozik és a ká­­roszt, amit Torres teremtett, igyek­szik most tisztázni. — Bolíviának ■146 éves függetlensége alatt több mint 180 forradalom tört ki, leg­több sikeresen elkergetve a bent­­ülő elnököt. Ez szép teljesítmény, m­ég egy délamerikai országnál is. Banzer egyébként egy év alatt a harmadik elnök. — Torres egy se­­reg, szovjet „szakértőt” hívott be. Részben bányaszakértőként, rész­ben egyéb gazdasági szakértőként. Ezek most szaporítják a külföldre küldött szovjet „szakértők” mun­kanélküli táborát. A megnyugtató az, hogy azért a szovjetnek sem sikerül minden... . NIXON NEM—POLITIKAI or­szágjárásának akadt egy rendkívül érdekes jelentősége. Sehol sem kö­szöntötték a szokásos anti-Nixon plakátok és a maroknyi szakállas gócok, amelyek közbekiáltottak mindent, leginkább obszcén, pisz­kos szólamokat. Mindenütt nagy tömeg fogadta és ez a tömeg min­denütt lelkes, sőt helyenként meg­lepően lelkes volt. Mivel ezeken az állomásokon nem a republiká­nus párt készítette elő a gyűlése­ket, a tömeg mindkét pártból ve­rődött össze, ami különösen kelle­mes következtetést nyújt az El­nöknek az eljövendő választások­ra Persze, erre ma még alig lehet komolyan következtetni. De két­ségtelen, hogy a nagy anti-Nixon hajsza gerince valahol eltörött. Már McGovern, az egyetlen dek­larált demokrata jelölt is kijelen­tette, hogy többet nem foglalko­zik a háborúval, hanem csak a közgazdasággal. Lehet, hogy pont rosszkor váltott át más lóra, mert a Nixon-féle közgazdasági intézke­déseknek komoly eredményeik le­hetn­ek addigra. De a szakszerve­zetek, amelyek McGovernt pénze­lik, nyilván így látják jobbnak. Azért jelöltnek sem könnyű lenni, pláne, ha az annyira jelentéktelen, mint éppen McGovern... KELET-EURÓPAI diplomaták szerint a Szovjet egyre veszít presztízséből a csatlós országok­ban. Ez nem csoda, mert a „presz­tízsét” a tankjai adták, nem a gaz­dasági vagy pártpolitikai sikerei. Egyik tapasztalt diplomata szerint: „Az oroszok hiába igyekeznek, so­hasem tudnak közel jutni Kíná­hoz, barátságról pedig szó sem le­het köztük. Amerika sokkal köze­lebb kerül majd Pekinghez, bár igaz barátság a dolog természeté­nél fogva — köztük sem alakulhat ki”. Ez valószínű. De erre nincs is feltétlen szükség. Az bizonyos, hogy az alatt a 30 év alatt, amióta Amerika és a Szovjet közt kapcso­lat létesült, sohasem alakult ki ba­rátság köztük és nem is alakulhat ki. Most az oroszok igyekeznek bi­zonyos engedményeket tenni (nem nagyokat!), hogy legalább a nyu­gati frontjukat stabilizálják, de egyrészt ezeket sem fogják betar­tani, másrészt ezek nem barátsá­got, legfeljebb kényszerű egymás­­mellett­ élést jelentenek. A DOLLÁR HARCA külföldön ezideig jól alakult Az egyetlen, amit még nem egészen sikerült el­érnie: nem eléggé esett a valuta­­tőzsdéken. Márpedig az egész in­tézkedésnek ez volt a célja. Azzal, hogy elszakadt az aranytól, a dol­lár árfolyama szabadon alakulhat. Washingtonban most azt remélik, hogy ez a szabad alakulás­­ le­felé történik, méghozzá elég nagy százalékban ahhoz, hogy az ame­rikai árukat versenyképessé te­gye külföldön, a külföldi árukat pedig megdrágítsa az amerikai piacon. Ez utóbbit szolgálta a 10 százalékos többlet­vám kivetése is. A baloldal azt remélte, hogy ebből vámháború lesz az USA és a külföld fő­­exportállamai között, de erről minden európai ország eleve lemondott Természetesen: mind a szabad árfolyamalakulás, mind pedig a 10%-os többlet­vám ideiglenes. A dollár árfolyamát a többi valutához képest és egyben minden valuta egymáshoz viszo­nyított árfolyamát is az Interna­tional Monetary Fund állapítja majd meg. Ha addig a többi ke­mény valuták megfelelő magas ár­folyamot érnek el, akkor a 10%­­os többlet­vámot is törlik. Egyelő­re tehát Nixon merész operációja sikerrel járt, sőt a­­ beteg sem halt meg. BANKJEGYET A NŐKNEK! Mármint nem kiosztani, hanem­ ünnepelni őket — legalábbis ez egyik honatya javaslata. A 2 dol­láros bankjegyeket 1965-ben meg­szüntették, mert sok baj volt ve­lük. A honatya most újra akarja nyomatni őket, de nem Thomas Jefferson képével, hanem — bo­csánat, de előttünk ismeretlen — feminista matriarcha, Susan B. Anthony komor fényképével. Ál­lítólag már 32 másik képviselő is csatlakozott a javaslathoz, nem beszélve, természetesen, a női fel­­szabadulási szervezetek tömegé­ről (már­mint a szervezetek, nem a tagok tömegéről!). Persze, a rá­nyomtatandó fénykép tekintetében még lesz vita­­ a nők között Mi őszintén reméljük, hogy inkább Susan lesz rajta, mint mondjuk az Abcúg, vagy a Friedhan nénié. Susan sem egy Miss Universe tí­pus, de azért mérföldekre van (elöl) az említettektől.­­ A 2 dol­lárosokat azért szüntették be an­nak idején, mert igen sok vissza­élés volt velük. A pénzhamisítók kedvenc bankjegye volt,­­amelyek 20 dollárosra igyekeztek félérté­é­kelni, legnagyobb szerepét a lóver­senypályákon és a csintalan nők házaiban játszotta. De főleg­­ nem volt rá szükség. Most sincs, de ha a nők szerepelni akarnak, ám szerepeljenek! Mi lenne, ha a Honatya kiegészítené a javaslatát azzal, hogy ne egy, hanem leg­alább­ egy tucat felszabadító nő képe kerüljön rá! Akkor sokkal nagyobb lenne a lelkesedés... A PEKING—HANOI tengelyről azt rebesgetik jól informált, vagyis kommunista körökben, hogy nem is olyan szilárd, mint ahogy hisz­­szük. Abban Peking is százszáza­lékosan egyetért Hanoi-al, hogy az amerikaiak vonuljanak ki teljesen Indokínaiból, de abban a kínaiak már nem értenek velük egyet, hogy Amerika dobja ki a Thieu-kor­­mányt és tálcán szállítsa nekik a hatalmat Hanoi, éppen ezért, a Szovjettel folytat intim megbeszé­léseket, hogy növelje meg fegyver-ÉS VOLT NIXON közgazdasági döntései mögött? Ez a kérdés iz­gatja Washingtont Mivel valóban igen rövid idő állt a nagyjelentősé­gű elhatározások megtárgyalásá­ra, úgy hiszik, hogy valaki már nagyrészt kész javaslatokkal folyt bele a döntésbe. Ez vagy Arthur Burns lehetett — találgatják —, vagy John Connally. Burns azért nem valószínű, mert túl ortodox közgazdász ilyen merész játékhoz. Connally viszont már hetekkel ez­előtt utasította vezérkarát, hogy ezekről a kérdésekről dolgozzanak ki helyzetjelentéseket Ezen felül: Connallyt bízta meg Nixon elnök a reformok végrehajtásával is. Ő ma az Elnök pénzügyi szócsöve, szállításait ha Kína netán beszün­tetné, vagy lényegesen lecsökken­­tené azokat Hanoi meglehetősen idegesen néz a Nixon-út elé, mert érzi, hogy Kína olyan hatalmas vi­lágpolitikai kérdésekben fog tár­gyalni Amerika elnökével, ame­lyekben Vietnám sorsának részle­tei elvesznek. Egy öreg róka azt mondta tréfá­san ezek után Washingtonban: „Ostobaság egy Nixon—Connally ticketről beszélni a választásra. In­kább beszéljünk egy — Connally— Nixon ticketről!” — Ha ennyire nem is megy a dolog, de Connally erőteljes egyénisége kétségtele­nül igen nagy hasznára lesz most az Elnöknek a közgazdasági refor­mok megvalósításában... MIKE MANSFIELD, a külföldi amerikai katonák visszakozását, úgy látszik, élete legfőbb céljának tekinti. Azt mondja a demokrata vezér, hogy most, ha a dollár árfo­lyama csökken külföldön, többe kerül fenntartani az ottani haderő­ket, tehát­­ vissza kell hozni őket. De azért Mansfield most óvato­sabb, nem a felét, annál keveseb­bet akar hazahozatni. Ez is attól függ, hogy a vendégországok haj­landók-e többet költeni az ameri­kaiakra, csak hogy ott maradja­nak. És, természetesen, attól is függ, hogy mi lesz a NATO és a Varsói Paktum közti haderőcsök­kentéssel, amire — sajnos — eset­leg már jövőre sor kerülhet, ha a berlini békét végleg nyélbeütik... MAJDNEM HÁBORÚ lett Jor­­án és Szíria között — tévedésből. Egy szíriai őrjárat valószínűleg tévedésből jordáni területre hatolt be, s a jordániak, szintén tévedés­ből, azt hitték, hogy ez egy arab gerilla-csoport. Erre tüzet nyitot­tak rájuk. A szíriaiak tankokat vo­­nultattak fel, de ezek közül csak­hamar ötöt kilőttek a jordániak. Mindez augusztus 12-én történt. Közben a jordániak észrevették már a tévedést és próbálták felhív­ni Damaszkuszt, hogy „vissza az egész", de nem kaptak összekötte­tést A harc magától is megszűnt.. (FIGYELŐ) ­Csathó Kálmán: Bajor Gizi Csathó Kálmán, a kitűnő író, hosszú ideig volt a Nemzeti Színház főrendezője és már ezen az alapon is jól ismerhette a legnagyobb drámai művésznőt, aki valaha magyar színpa­don szerepelt. De véletlenül egy házban is la­kott BAJOR GIZI családjával, így már kamasz csitri korában megismerhette a későbbi mű­­vésznőt, akinek ő is — ki nem? — örök csodá­­lója és tisztelője lett. Ez adja meg Csathó író-­­­sának, a különleges emberi értékét. Ez a kivé­teles tehetség, aki egyetlen mozdulatával töb­­­­bet tudott kifejezni, mint az egész együttes — Csathó szemei előtt nőtt fel a színpadi világ csúcsára. — Olvasóink közül nyilván nagyon sokan emlékeznek rá, aki tragikus haláláig (1893—1951) a magyar lelki és szellemi elit egyik felejthetetlen képviselője volt. Ezeknek az emlékeknek felelevenítésére és a fiatalsággal való megismertetésére néhány folytatásban kö­­­­zöljük Csathó Kálmán — a legilletékesebb szemtanú — megfigyeléseit BAJOR GIZIRŐL.­­ Lénye finomságát és kedvességét semmi sem bizo­nyítja jobban, mint az, hogy bár tisztában volt a maga nagyságával, ezt a legszerényebben viselte. Megnyilvánult ,ez abban is, hogy készséges és enge­delmes eszköze volt a rendezőknek, amiben egyéb­ként annak is része volt, hogy ez nem került semmi m­egerőltetésébe, mert mindent meg tudott csinálni,­­amit kívántak tőle. Meg aztán kényelmesebb is volt számára, ha inkább a rendezőre bízta magát, mint­hogy ő maga törje fejét egy-egy bonyolultabbnak látszó színpadi helyzet kibogozásán. Erre akkor döb­bentem rá, mikor egyszer úgy akartam rávezetni, mit kell egy jelenetben megjátszania, hogy megpró­báltam neki a többi szereplő közt folyó anyagi vita lényegét megvilágítani, de mindjárt az elején azzal r­ágott a szavamba: I — Ne magyarázd, mert úgysem figyelek oda. Csak p­ondd meg, mit csináljak, és meglesz!­­ Meg is lett mindig, mert ha tudta, mit kell meg­játszania, a­hogyan már nem volt probléma szá­mára. És ha a tanuláshoz általában nehezen fogott is hozzá, ha nehezen győzte is le az ismeretlen anyagtól való idegenkedését, amint megbarátkozott a szereppel, az alak egyszerre kialakult képzeleté­ben. És attól fogva nem számít többé segítségre. Ifra& Mar« & színészi mondanivaló, egyik remekebb játékötlet a másik után, s olyan hatásokat tudott kicsiholni az egyes helyzetekből, hogy a rendező­nek nem maradt egyéb dolga, mint gyönyörködni napról napra tündöklőbbre színesedő játékában. Ezenkívül legfeljebb annyi, hogy könyörögve kérje: —­ Hangosabban, Gizikém! Sokkal hangosabban! Ezért azonban nagyon haragudott, mert úgy érez­te, a hangos beszéd játéka bensőségének rovására esik. Ezért is szeretett a Nemzeti süket hodálya he­lyett intimebb, kis színházakban játszani. Végigtekintve szerepeinek jegyzékén, meglepetve látjuk, hogy ezt a páratlan népszerűségű színésznőt filmen alig játsszatták. Ha pedig megnézzük azt a néhány filmet, amelyeken mégis szerepelt, azok az­zal a még nagyobb meglepetéssel szolgálnak, hogy Bajor Gizi a filmen nem volt sem szép, sem jó. A színpadon annyira hódító lénye és elragadó művé­szete a filmen nem érvényesült. Filmszakértők akkoriban azt mondták rá, hogy nincsen filmarca, és ezzel a szakma napirendre tért fölötte. Abban az időben ugyanis az amerikai filmek nyomdokain haladó, de kispénzű magyar filmgyártás is csak olyan színésznőket játszatott, akik gyönyörű­ek voltak a mozivásznon, mert filmjeik túlnyomó részének tárgya egy-egy már első tekintetre megejtő, szépségű nő körül támadt szerelmi bonyodalom volt... amihez valóban abszolút szépnek kellett lennie. ..[ Bajor Gizi csakugyan nem ilyenfajta szépség volt. Hiszen, amint már említettem, nem volt szép, csak el tudta hitetni az emberekkel. A gépet azonban, az érzéketlen fölvevőgépet nem lehetett sem szívhan­­­gokkal megindítani, sem bájjal meghódítani, sem mű­vészettel megigézni. A gép, kegyetlen tárgyilagossá­gában, csak a rideg, testi valóságot rögzítette meg, és vitte át a vászonra, sokszor éppen a legelőnytele­­nebb oldaláról. A színpadon testi és lelki eleven va­lóságában ott volt a művésznő közvetlenül a közön­ség előtt, és csodálatos ösztönével, meg beidegző­­dött nagy gyakorlatával mindig tudott rá vigyázni, hogy legelőnyösebb oldalát mutassa a nézőtérnek. A filmen azonban nem tőle függött, hanem a rendező­től meg az oparatőrtől, hogy merről fotografálják. És ráadásul ez még a színtelen film egyeduralkodása idején történt, azon pedig csak a grafikai szépségek érvényesülhettek, vagyis a szabályos, szobrászilag is tökéletes arcvonásúak, a csak festői szépségek azon­ban nem. Lehet, ha a Bajor Gizi filmezése idején már nálunk is készítettek volna színes filmeket, azokon — ugyan­úgy kifestve, mint a színpadon — szép lett volna ő is. Tudok ugyanis rá­­példát — egy elismerten nagyon szép asszonyt —, aki rendes fényképein egyáltalán nem szép, színes diapozitíveken azonban éppen olyan gyönyörű, mint az életben. A színtelen film idejében tehát valóban helytálló leolt a öregáliafu­tás, hogy Bajos .Giaiosse pings fim­arca, és ezért nem szép a filmen. De nemcsak szép nem volt, hanem jó sem. Néme­lyek szerint azért nem, mert a tudat, hogy nem szép, elvette önbizalmát, és ez bénítólag hatott rá. Mások viszont abban látták a baj okát, hogy a film nemcsak arca szépségét és lénye­­géző báját nem tudta a vá­szonra varázsolni, hanem elbűvölő szeme párjának azokat a csodás erejű megvillanásait sem, amelyek­kel olyan hatásosan fejezett ki egy-egy érzést, vagy adott nagyobb nyomatékot egy-egy szavának. Ezek mind belevesztek a mozivásznon a filmkép fakó fény­telenségébe. De ennél is nagyobb baj volt az, hogy a film éppen így nem tudta visszaadni a maga igazi szépségében és hatásosságában a hangját sem. Azt a valójában ugyan nem erős és nem átható, de azért csodálatosan behízelgő, édes hangot, melynek meg­ejtő varázsa talán legfőbb hatáskeltő eszköze volt minden érzést a legfinomabb árnyalatokig kifejező, művészetének. Mindez azt bizonyítaná, hogy a film akkori techni­kai fölszerelése kezdetleges és fejletlen volt — ha ugyanakkor más színésznők nem arattak volna ugyan­azoknak a filmfölszereléseknek a segítségével sike­reket sikerek után. A hiba okát tehát mégiscsak a Bajor Gizi hangjában és játékában kell keresnünk — noha arról sem feledkezhetünk meg, hogy ugyan­azok a színésznők, akik a filmen annyival sikeresebb­nek mutatkoztak, mint ő, a színpadon nyomába sem tudtak érni — hiszen Bajor Gizi vitán kívül kora leg­nagyobb magyar színművésznője volt. Ha ezt mind meggondoljuk, annak a gyanúnak kell ébrednie bennünk, hogy a filmezésnek meg a szín­játszásnak valójában talán nincs is közük egymás­hoz, vagy ha van, hát nagyon kevés. Bajor Gizi fil­meken való sikertelenségének magyarázata tehát ép­pen úgy nem a művésznő valamely fogyatékosságá­ban keresendő, mint a filmezés gépi eszközeinek tö­kéletlenségében sem, hanem abban, hogy a színpadi színjáték meg a filmezés két, csak látszatra egyező, de valójában csaknem teljesen különböző művészet. A filmezés kezdetén, a némafilm idején, a filmen való sikeres játékhoz elég volt a jó megjelenés, ügyes mozgás és némi mimikai képesség. Ennél többet még sem bírt ez az akkor még egészen kezdetleges mes­terség, és annak a színésznek, aki a felvevőgép előtt nem tudta tökéletesen eltitkolni azokat a képessé­geit, amelyeknek színpadi sikereit köszönhette, ér­telmetlen handabandázásnak hatott, vagyis filmelle­nes volt, és akadálya a sikernek. ■ A hangosfilm megjelenése általában azt a hitet kel­tette, hogy a hanggal együtt a színészi beszéd és a színészi játék fogja átvenni az uralmat a filmen is. De aztán kiderült, hogy a beszélő film sem bír meg többet az igazi színjátszásból, mint amennyit a néma bírt. Usssish csak úggért, amennyi a mozvászonnak, ennek a kétdimenziójú, széltében és hosszában kife­szített, mélység nélküli filmszínpadnak a felszínén elfér, mélység nélküli, látszat színészetet. Az igazi színjátszástól, a helyzet bensőséges átérzésétől, az átélésből fakadó autószuggeszciótől, a szereppel kap­csolatos elképzelésben való hittől — szóval, mind­attól, ami az igazi színművészet lényege — a hangos­filmen is ugyanúgy tartózkodniok kellett a színészek­nek, mint azelőtt, a némán. De alkalom is alig kínál­kozott intenzívebb játékra, hiszen abban az időben, mikor Bajor Gizi a filmen próbálkozott, a hangosfil­mek szövege alig volt több, mint azelőtt a cselek­mény-magyarázó felírásoké a némafilmeken. Szelle­mes párbeszédek, érzelmes vallomások, kesergő pa­naszok, általában olyan, csak kissé hosszabb, beszé­dek, amelyekbe érzést lehetett volna belevinni, és bele lehetett volna melegedni, nem fordult elő — plá­ne magyar filmen — véletlenül sem. A film abban az időben mintha nem is eljátszása lett volna a cse­lekménynek, hanem csak illusztrációja. Csupán a kül­sőségeket közvetítette, a Bajor Gizi művészete pe­dig csupa bensőség volt. Amit játékából fotografál­­ni tudtak, az művészetének nem lényege volt, hanem csak halvány reflexe annak a színészi átélésnek, amely a színpadon a művészi hit sugalló erejével hatott. A film azóta sokkal közelebb jutott az igazi, mű­vészi színjátszáshoz, és a mai művészi filmeket lát­va, melyeken a hódító szép arc már nem alapfelté­tele a filmre való alkalmasságnak, és mikor már olyan szövegeket is megbír a film, mint a Hamlet monológja Lawrence Olivier előadásában, sokszor jut eszembe, hogy ma talán Bajor Gizi is érvényesülni tudna filmen is. Némi gyakorlattal ő is meg tudta volna tanulni, amit Csortos, Rajnai, Somlay és még annyian tudtak, hogy a fölvevőgép előtt ne játssza­nak szívből, csak a művészet látszatát keltsék. Mert, hogy ez a filmjátszás, és csak ez, azt leg­­csattanósabban az bizonyítja, hogy azok a nagy szín­művészek, akik a filmen is világsztárokká lettek, vissza-visszatértek időnként a színpadra, hogy el­játsszanak egy-két szerepet, amivel pedig nem­ ke­resnek fele annyit­­sem, mint amennyit azalatt a fil­men kapnának. De sarkallja őket a művészi ösztön melynek kielégítése lelki szükségletük, életük célja és értelme, hiszen azért művészek éppen. És azért színészek, mert az számukra a legnagyobb gyönyö­rűség, ha szemtől szembe a nézők élő eleven töme­gével érzik, hogy tetszésük szerint ragadhatják őke művészetükkel ide vagy oda az érzelmek skáláján a döbbent némaságba dermedt rémülettől a félelem alól való felszabadulás boldogságának ujjongó ka­cagásáig. Is folytatjuk.) AZ ESEMÉNYEK NYOMÁBAN (Folytatás az 5. oldalról) nyékét” gondosan mérlegelik. Új­ra meghallgatják a szomszédot, át­böngészik a fűszer és hús számlát, fillérre kiszámítják, mennyit emészt fel a gyermeknevelés, hol érvényesül, hol nem érvényesül a családi költségvetésben a takaré­kossági katekizmus. Ez is jelleg­zetes svájci dolog és pontosan el­lenkezője az amerikai alapállás­nak. A fogyasztásiból kivont, ösz­­szekuporgatott svájci frank olyan jó pont, mint Amerikában a túlfo­gyasztási készség. Svájcban áll, halmozódik, az USA-ban száguld a pénz, a svájci mintapolgár takarékbetéttel, az amerikai hitelkártyával jelképezi, ami végeredményben azonos: mennyire ért egyet az áramszerke­­zeti alaptételekkel Mind a két je­lenség manipulációs eredmény, csak.. ? A svájcit évszázadok hi­telesítették, az amerikait néhány évtized. Melyik jelenséghez áll közelebb a magyar életszemlélet? Az ember úgy képzelné: az amerikaihoz. Mert? Szeretjük olyasmikre­­riad­ni pénzünket, amitől a jó­ öreg Tell Vilmos forog a sírjában. Valójá­ban, Svájcban derült ki: takaré­kos nép vagyunk. Mire odáig érett a bepolgáriasodás, hogy ki kellett nyitni a bugyellárist, kevesen jöt­tek zavarba. Akiknél akadt gátló körülmény, az semmiesetre sem a pénz volt. Inkább? Néhány mulat­ságos ok: melegvíz számlája há­rom svájci családnak elég. Vagy: a háromhónapos élelmiszer tarta­lékolást nem vette komolyan. Az milyen isten csodája? A svájci elő­relátás úgy gondolja, hogy a hábo­rú sorsa attól függ, mennyi ideig lakik jól naponta ötször a polgár. Eszükbe sem jut, hogy berúgják az ajtót: kenyeret, életet davar! És ha eszükbe jut a megoldás egy­szerű, felhívják a rendőrséget: fur­csa kinézésű katonák lehetetlenül viselkednek és nem veszik figye­lembe a társadalmi konvenciókat, amelyek nélkül nem svájci a svájci. Mindez tréfa, de valahol mégis komoly. Elsősorban ott, hogy a svájci magyarok tanultak valamit. Nem spórolás, hanem.. ? Helye­sebb kifejezés: beosztják a pénzü­ket Igaz, csak annyira, hogy a ta­karékosság ne marja meg legsajá­tosabb tulajdonságunkat: szeret­jük és értékeljük a szépet A töb­bi az állampolgárság után lopako­dik vissza és újra sokszínű, pezs­gő magyar életet alakít ki. Ala­koskodás? Bizonyíték, hogy gene­rációk múlva is magyar ízt keve­rünk az életünkbe. Nem sok, de de arra elég, hogy évszázadokig keressük egymást (G. Á.) Magyarországról jelentik. ■ A költöző madarak már meg­kezdték vonulásukat. Újra gyüle­keznek a réce- és cankófélék, va­lamint a gólyák. Magyarországon több mint százféle madárfaj­ta költ évente, de a telet más, melegebb vidéken tölti. ■ Budapesten naponta átlag öt­ször törik el a vízvezetéki csőhá­lózat, — állapította meg Hajdú György, a vízművek igazgatója. — Egymilliárd forint kellene a csőhálózat felújítására.

Next