Chicago és Környéke, 1972 (67. évfolyam, 1-53. szám)
1972-06-24 / 26. szám
Béldy Béla: Kifogyunk a fényből? A fényből, a melegből, a hidegből, az energiából, ami gyárainkat hajtja? A 83 millió autó benzinjéből, a settjeink keresenejéből? Igen, kifogyunk. Jó, ha mindez 1990-ig tart. Ez tizennyolc év. Mi sem, aki még él közülünk de gyermekeink pláne nem próbálják majd az olvasást, a lámpák „elbarnulnak”, az utcákra orvtámadásokra bíztató sötétség borul, nyáron a hűtőkészülékek meleget fújnak, a hűtőszekrényekben megromlik az étel a rádiót alig halljuk, a tv-t alig látjuk. Tizennyolc év csak . Az Egyesült Államok kifogy az energiából, ami az életét megvilágítja és előrehajtja. Kifogy a foszszilis energiából, vagyis amit a föld mélye rejteget: szénből, olajból, természetes gázból. Marad . . . ? marad? Az, ami még nincs meg: a mesterséges energia, az atomhasítás, az atomfúzió és esetleg valami más. Az atomhazítás nem kifizetődő és egy kicsit veszélyes is, a fúziót pedig még nem oldották meg. Az USA energiaszükséglete minden 15 évben megduplázódik. E pillanatban évenként 1.9 billió tonna fosszilis energiát éget el (ez 30%-a a világ fogyasztásának) és 1.7 billiót produkál. A rés egyre tágul. Importálni kellene, ugye, ez természetes. De a nagy kérdés az, hogy lehet-e? A jelenlegi olajimport nagy része arab államokból származik. De . . . az arab olajállamok egyre inkább kirekesztik az USA-t, nem csak a termelésből, hanem az exportból is. Az USA Izrael mellett áll, amit katonai és politikai okokból nem támadhat meg senki, aki a szabadvilág mellett áll, mert az arab államok a Szovjet mellett állnak. Még olyan antibolsevisták is, mint Líbia vagy Szaudi Arábia. Szintén katonai és politikai okokból. Pár napja Irak, amely ugyan csak 3%-át adja a világ olajtermelésének, egyszerűen kisajátította a nyugati érdekeltségű ICP (Iraq Petroleum Corp.) 1926 óta működő szervezetét. Nem szállít többet Nyugatnak. Utána pár nappal Szíria sajátította ki a területén futó olajvezetékeket és állomásokat Ez még nem katasztrófa. De azzá válhatik, ha ez a két vérbeborult szemű szocialista ország bojkottra beszéli rá a többi arab termelőt. Ne felejtsük: 80%-át termelik a világ olajszükségletének! Mi lenne, ha leállna ez a 90%? Persze, a dolog mögött „új” barátunk — a Szovjet áll. Egy szovjet delegáció előzte meg Irakban a kisajátítást, sőt kissé korábban maga Grecskó marsall is látogatást tett Bagdadban. Az oroszok rögtön szerződést kötöttek a termelésre és a termelés 10%-ának átvételére. A nukleáris egyezmény nem minden. A Szovjet úgy és ott támad, ahogy és ahol tud. A Középkeleten viszont leginkább az olajban tud. Ha a Középkelet olaja részben vagy egészben kimarad, nemcsak az USA-t hanem egész Nyugateurópát, sőt Japánt is gazdasági lelassításra kényszerítheti. Ezzel zsarolhatnák ki a kedvező gazdasági szerződést, amit nem kötöttek meg Moszkvában. Ha egy McGovern-szerű, lefekvő elnöke lenne Amerikának, teljesen ki volnánk szolgáltatva a Szovjet és „barátai” követeléseinek. Nem az arabok nyernének vele, hanem az oroszok. 20—30 százalékos áron (rubellel) vennék át az arab olajat és 100%-os felárral adnák tovább — érdekeik szerint adagolva — Nyugatnak. Pontosan úgy, ahogy a csatlósaik hozzájuk „exportált” gyártmányaival teszik. Ha ez a bojkott megszületik, akkor a fény rövidesen . . . kialhatik. Az események nyomában „Az új koegzisztencia Istenre ■—emberre halálos veszély” A bambergi Szent István ünnepségén ötezer magyar volt, öt kontinens és egy Duna- Tisza közi város magyarsága képviseltette magát. Két H jelzésű kocsi, egy ütött kopott, rosszgumis Skoda és egy mégütöttebb-kopottabb, még rosszgumisabb Trabant, szerénykedett többszáz Mercedes, Volvo, Opel, VW között a Dóm téri „magyar’ parkolóban. Két otthoni turistacsalád úgy rendezte európai körútját, hogy az ifjú Szent István városában legnagyobb öregünkkel, Mindszenty Józseffel találkozzon. .Közöttünk térdeltek a Szent Mihály templomban, aztán eltűntek. Féltek, mert a hercegprímási áldás vámköteles a szögesdrótos, géppuskás Vasfüggöny tövében. Szomorú? Megrendítő. Keresztmetszete a jelenségnek: a koegzisztenciát másképp értelmezi Kelet és másképp Nyugat. Részletezzem? Felesleges. Ha két otthoni autó rendszámát Pestre továbbítják a „megfigyelők” és hozzácsatolják a jelentést, térdenállva könnyes szemmel fogadták a hercegprímás áldását, a koegzisztencia keleti értelmezése ítéletet hoz. Olyan szigorú ,hogy a koegzisztencia nyugati apostolai el sem hiszik. Nincs élmény és tapasztalatanyaguk, mit jelent az emberi és polgári szabadság, amikor nincs. El sem tudják képzelni, hogy az ócska Skoda és mégócskább Trabant az otthoni nemzet üzenetét hozta: Szent István koegzisztenciális képletében az egyházvédelem és a népi sajátosság talált egymásra, megértették az ünnepség nép■ német résztvevői? Történelmi dimenzióban, visszamenőleg: igen. Jelenlegi vetületében: összetett kérdés. Diplomatikusan így fogalmazhatok: a világ képét rajzolgató érdekhalmazban a sorrendiség úgy alakult, hogy az európai egyensúlynak ez az ezeréves sarkköve nem kerülhetett az első helyre. Kevésbé diplomatikusan. A moszkvai szerződés ratifikálásával egy időben nem illett egy történelmi ünnepség keretébe az, hogy a Nyugat-Kelet koegzisztencia alapját nem a második világháború végén, hanem akkor rakták le, amikor egy harcias, erős, keleti nép ifjú vezére és egy előrelátó, okos bajor király vallási, erkölcsi és hatalmi koegzisztenciában állapodtak meg. Ami még fontosabb: ez a koegzisztencia ma is élő valóság, az Egyesült Európa legfontosabb alapfeltétele. Lényegében az sem változtat rajta, hogy az ünnepség protokoljából kimaradt Bayern szabadállam hivatalos képviselete és ezzel az ünnepség egyházi jellege lépett előtérbe. Utóvégre? A friss sütetű német demokráciában nehezen érthető, hogy olyan nép telepedett a Kárpátok medencéjébe, amelynek államvezetési rendszere ezer évvel „modernebb” volt nyugati szomszédainál. Közös magánjogi szemléletében az a közösségi fogalom dominál, amelyet évezreddel később ugyancsak megcsúfolt Lenin kommunizmusaörténelmi és társadalomfilozófiai kacskaringókban botladozom? Mindössze nem árt, ha történelmi évfordulóinkon tisztázzuk, hogy ezeréves koegzisztenciánk olyan érték Európa történelmében, amelyet nem lehet kihagyni a Nyugat és Kelet „korszerű” összeboronálásából. Szóval? Semmi esetre sem ártott volna, ha az ünnepségen szóhoz jut az is, hogy a történelemben nincsennek lezárt szakaszok. Különösen, ha ezerévesek és két világfelfogás koegzisztenciáját képviselik. Az ünnepség rendezés régi mesterség. Pontos szabályok szerint igazodik, mikor, milyen manipulációs cél fontos. Világosabban? A bambergi ünnepségen a vendéglátó-szervezők az egyházi pompát és az ezeréves „story” romantikus oldalát állították a kérdés időszerű vetülete elé. Sikerült? Ellenkező előjellel. Mindszenty lénye akkor is a kegyetlen valóságot vetíti elő, ha a papi és emberi felelősség talán el is kerülné. Körülveszi a tény: a „korszerű” koegzisztencia keleti képviselői megkínozták a papot, aki őskeresztényi bátorsággal védte Istenét. Ütöttékverték a zászlós urat, mert a magyarság ősi jussát, szabadságát kereste az idegen, pogány világban. Az is ott lépked a kardinális görnyedt alakja mellett, hogy a „modern” koegzisztencia nyugati prófétái és nagykövetei űzték el hazájából, holott rab és mártír akart maradni. Mint a tízmillió, aki ócska Skodával, mégócskább Trabanttal küldött híradást: szemfényfesztés, ámítás a koegzisztencia, ahol a hercegprímás áldásáért testi-leki kín, börtön járja-Ami kimaradt a német rendezésből, azt pótolta a magyar. Tapintatosan, de érthetően. A hercegprímással a zászlós urat és a magyar nemzetet is szívesen látta Szent István és boldog Gizella városában. A nyomtatott programnál is többet mondott a szűzmáriás, szentkoronás lobogó, nemzetünk öregje-fiatalja, megrokkant ága, új hajtása: múltunk, jelenünk, jövőnk. A német újságírók, fotóriporterek, televíziós hírmagyarázók, a város lakosai és turistái is megérezték, hogy az ötezer magyar és első pásztora azt a koegzisztenciát képviseli, amelyben nem fér el a feladás szelleme? Hogy illik-e ebbe a keresztmetszetbe Mindszenty beszéde? Tökéletesen. Bölcsen, mértéktartóan, biblikus formában, de nagyon pontosan tudatta az új koegzisztencia alapfeltételét, a szellemi és fizikai szabadságot. Megértették? A német sajtó legnagyobb része úgy, hogy: hallgatott. Nem keverte össze az örök mondanivalót a napi politikai fecsegésével, a jövő bizonytalanságával. Alig egy-két „haladó szellemű” lap cserélte össze a régi és az új koegzisztencia elemeit és antibolsevistának érezte Mindszenty szavait. És igaza volt. A hercegprímás nem tagadhatta meg az isteni gondviselést, amely azért tartotta meg ott, ahol a halál és feladás természetesebb az életbenmaradásánál, mert...? Mindszenty József történelmi feladatot kapott a sorstól. Egyházi, világi méltóságával, fizikai gyengeségével, lelki erejével szavak nékül is hirdeti, hogy a kommunizmus és az emberi közösség fogalma nem egyeztethető össze és az újtípusú koegzisztencia Istenre-emberre halálos veszély. Senki se beszél róla, de a pünkösdi akusztika hallhatóvá tette: Mindszenty úgy járja végig útját, ahogy előíratott. Nem New Yorkben, Moszkvában, Bécsben, Rómában, az Égben. Isten útjai kiszámíthatatlanok, de ezeréves keresztény hitünkkel hisszük: Mindszenty útja úgy íratott elő, hogy a zászlós úr sem marad el mellőle. Az út nem könnyű, az öregség és száz különféle érdek leselkedik rajta? Mindszenty tudja. Valószínűleg azzal is tisztában van, amit csak a szentjelölteknek súg meg pünkösd napján a Szent Lélek: az isteni és emberi knegzisztenciában egészen lényegtelen, mit ír az Oseservatore Romano, mint kombinálják hivatásos diplomaták és még hivatásosabb szürke eminenciások a jövőt. A többi? Lelkiismeret, álmatlan éjszakák és idő kérdése. A bambergi ünnepség eszmei, történelmi, politikai dimenziója mellett egy még nagyon fontos. Ha nem forrott volna össze ezer éven át a zászlós úr fogalmával, azt is mondhatnám: még a hercegprímásnál is lényegesebb. Az ötszáz különböző rendszámú autó, az ötezer különböző állampolgárságú útlevél: a világjáró, álruhás nemzet. Amely? Száz és ezer kilométereket utazott, hogy találkozzon Mindszenty Józseffel és egymással. Kezet fogjon, elbeszélgessen, akárcsak intsen a nagy tumultusán: igényeljük egymást. Nem jelent semmit, hogy ebben az igénysorban a barátságot az ellenségeskedés, a megértést a meg nem értés, az egy véleményt az ezer vélemény löki félre. Sőt, ezek az ellenerők azok, amelyek széttéphetetlenül tartanak össze, ha...? Magyar szóhoz kötődnek. Nem valószínű, hogy bizonyítékként fogadják el egyszer a szenttéavatási perben, Mindszenty mégis csodát tett. Százféle véleménnyel, felfogással, környezeti behatással, szűzmáriás, szent koronás zászlók alatt ötezer magyar hitét indította el a második ezer év felé. Csodát tett: az ellenerőkből erőt teremtett, vizet fakasztott a feladás és közöny sivatagában. Nem mondtuk ki, de mindnyájan megértettük, hogy egymást igénylésünk tértől, időtől, politikától független. Ezer éves, prózai abban. Senki sem számított rá, hogy ötezer magyar indul pünkösdölni Bambergbe. Akkor döbbentünk rá, milyen sokan vagyunk, amikor nem fértünk el a Szent Mihály templomban és nem találtunk helyet a bambergi szállodákban, vendéglőkben. Mindenünnen kilógtunk. Talán szimbolikus, ahogy világjárásunkban, helykeresésünkben mindig és mindenhol. A csúf bajor esőben éreztük, hogy a hitbeli, történelmi ma- raszt mellé jólesne a csirkepaprikás és túróscsusza is. Nem szemrehányás, mert senki sem számított ötezres tömegre, de a rendezésnek ez a profán, gyarló, világi része nagyokat zökkent. A kitűnő egyházi rendezőgárda mellől hiányzott a világi segítség. Hiányzott a felismerés, hogy ötvilágrésznyi, hazátlan birodalmunk: kicsi. Autóval, Jettel alig félnapnyi járás. Ahhoz sem szoktunk még hozzá, hogy Nyolcadik Törzsünk jettes, autós világában lassan, de biztosan új gyülekező pontok alakulnak ki. Az egymásratalálás igénye olyan filiálékat létesít, ahol nem bűn a Mindszenti áldás, nem adnak három évet egy „iredenta” dalért és dollárért, német márkáért hamisítatlan, békebeli illúziót mérnek. A jelenség elindult és csak új technológia és szervezés kérdése, hogy a pünkösdöt - cserkészeinknél töltsük Burg Kastliban, vagy máshol idézzük vissza a múltat, amely még nagyon sokáig jelenünk marad, vagy ...? Elsőbálos leányainkat a torontói Helikon, a new yorki Piarista, a los angelesi Gála Bálon mutassuk be Karnevál hercegének. Eesetleg? Betoppanjunk a caracasiak gyönyörű Magyar Házába, vagy megízleljük, milyen halpaprikást főznek a Philadelphia-környéki menyecskék a Magyar Tanyán, ahol alig öt éve látott hozzá egy kimustrált buldózer a parkoló építéséhez és ma a legnépszerűbb kontakt-pont Magyar Amerikában. Messze szaladtam a bambergi ünnepségtől? Inkább értékelem a jelenséget, amely egyre több filiálét jelöl ki a magyar atlaszon. Ahol...? Ősi szokás szerint adózhat Nyolcadik Törzsünk Szent István emlékének és szabadon barangolhat népi sajátosságaink csodás országában. GÁBOR ÁRON 1972. június 25. (#26) Kanadai Magyarság 5. oldal Nyíregyházy Pál: HAJNAU NAGYGÉCEN A Haynau-féle kastély Nagygéczen A magyar történelemnek járó Haynau tábori lán legnyomorultabb alakja báró Haynau Gyula tábornagy volt. Az osztrák rosszindulat állította őt 1849 május 30-án kelt császári paranccsal a magyar földön lévő osztrák sereg élére. „Elhatároztuk Magunkban báró Haynau hadiszertármesterünket Magyarországban és Erdély nagyfejedelemségben seregeink főparancsnokává kinevezni” — írta Ferenc József a schönbrunni kéjpalotában kiadott parancsban. A táborszernagyot Olaszországból hozatták gyorspostán, ahol a velencei hadtest parancsnoka volt s ahonnan a bresciai hiéna aljas nevét hozta magával. Úgy járt a nagy Radetzky nyomában, mint a dögevő keselyük a hadsereg után. Rávetette magát a védekező Bresciára, melyet elfoglalt és példásan megbüntette, többek között asszonyokat is megkorbácsoltatott. Így érkezett Magyarországra a hesseni őrgróf törvénytelen fia. Rettenetes tervekkel és feneketlen gyűlölettel jött az országba. A Károlyiak Egyetemutcai palotáját foglalta le magának szállásul, s a méreg majd szétvetette, mikor ott kényszerűségből mindent rendelkezésére adtak, de társadalmi tekintetben átnéztek rajta, mint a levegőn. A Károlyi palotában fogták el Batthyány Lajost is, vacsora mellől, vidám családi körből. Itt futottak össze az árulkodó láthatatlan telegráf-drótok a Károlyiak ódon íróasztalánál, mely előtt egy örjöngő vadállat bitorolta a gazda jogait. „Tigrisnek tartottuk, — kiált fel Széchenyi a Blickben — tigrisnek, melynek szokatlanul hoszszúak és hegyesek a fülei. Haynau azt hitte, hogy az egész világ neki tapsol s hogy afféle Szent Györgynek, a muszkák patrónusának tisztelik őt.” Nagyon jól tudták Schönbrunnban, kit küldenek hozzánk és miért küldik, mintahogy azt is ,jól tudták, hogy véres munkájának végezte után, milyen érdemekért jutalmazták meg pénzzel, földdel, Mária Terézia renddel. Radetzky generális az olasz hadjáratban éles beretvának nevezte báró Haynaut, melyet használat után félre kell tenni. A pióca jut eszünkbe, ha rágondolunk, mely ha elvégezte vérszopó mesterségét, sót hintenek rá és a szemétre dobják. Őrjöngéssel állította fel az akasztófák erdejét s ontotta ki a vér piros tenyerét. Nemes tettre csak egyszer volt képes életében a bosszúból, mikor a bécsi udvar elcsapta, mérgében megkegyelmezett a kezei között lévő magyar foglyoknak. A bécsi kormány elleni dühében magyar párti lett, birtokot vásárolt a szatmármegyei Nagygéczen, adta a kurucot s nagyon csodálkozott, hogy a magyarok elkerülték, mint a kóbor kutyát. Bánatában utazni indult s egy ilyen útján történt, hogy Londonban egy angol serfőző munkásai felismerték az utcán és rettenetesen elverték a bresciai hőst. Brüsszel városában is kifütyülték, szóval nem tartozott Európa legnépszerűbb férfiai közé. Talán csak az volt ír a sebeire, hogy a pesti német polgárok díszpolgárrá választották. Szégyen, gyalázat. Az ötvenes évek derekán halt meg. 1849 augusztus 17-én plakátok jelentek meg a bécsi házak falain: „Telegráphi tudósítás báró Haynau tábori szertárnagy úr ő felségének a császárhoz” címmel. Ez volt a szövege: „Bászertárnagy úr őfelségének a császárnak futár útján jelenti, hogy folyó hó 13-án (s még mondja valaki, hogy a 13-as nem szerencsés szám) Világos mellett az insurgensek vezére Görgey, seregének nagy részeivel, mintegy 30 —40,000 emberrel fegyvert nyújtott és magát feltétlenül megadta.” Jókai így emlékszik meg ezekről az időkről: .Régen történt, nagyon régen, talán már nem is emlékszik rá senki: hol és mikor? Oroszországnak szoktak ilyen dicsőségteljes harcai lenni, ahol százan küzdenek egy ellen, ágyúkkal pisztolyok ellen, ahol a kis kétségbeesett vergődő méhet egy karcsapással földre üti a hatalmas óriás, a kis méh egyet döf falánkjával s azzal meghalt.” A bölcs aradi törvényszék, mely egy tisztből, egy őrmesterből, egy káplárból és egy közlegényből állott, bűnösnek találta a vár tizenhárom foglyát és ítéletük halálra szólt. Szofonbat volt, október hatodika, borongás őszi nap. Öt órakor reggel az aradi várból tompa dobpergés hallatszott A ködből ,kipislogtak a tüzérek égő kanócai, akik a bástyákon álltak ágyúik mellett. Félt az osztrák hadsereg.Fél hatkor a főporkoláb négy honvéd tábornokot vezet a jobboldali első sáncba. Mindegyik mellett egy pap halad. A négy tábornok imádkozik fedetlen fővel, fekete atillában, hószínű fehér ingben, glacé keztyűben álltak. Elhangzik a parancsszó s a négy tábornok letérdel. A sorból kiválik tizenkét katona, hármasával szembeállnak a hősökkel. A parancsnok kardja int. Egyszerre dördül el tizenkét lövés. Három atillára kibuggyan a piros vér. Kiss Ernőt nem találták el,szembenéz a véráztatta réten a halárt hozó fegyverekkel. Három közlegény odarohan s közvetlen közelről rásüti fegyverét. E kivégzések Haynau nevéhez fűződnek. Ezerszámra bújdostak ahazafiak, mikor ő az osztrák csapatok élére került. S a bécsi udvartól Szabolcs- Szatmármegye távoli" sarkában, Nagygécz nevű kis falu határában 2500 hold földet kapott vérdíj' 'fejében. Emeletes kastélytépíttetett a birtokon. Volt a kastélyban egy hóhéros szoba, maga tartotta itt a törvényt s ebben akasztatta fel az embereket. Legutálatosabb büntette Mednyászky László kivégeztetése volt. Lipótvárott katonáskodott és szinte egyedül tiltakozott a vár feladása ellen. Az őrség lerakta fegyvereit s csak Mednyánszky dobta el dühvel: „Nem adom meg magam!” Pozsonyba vitték és haditörvényszék elé állították. Ritka szép férfi volt, barna, magas, aki csak ismerte, rajongott érte. A haditörvényszék előtt nyíltan kimondta, hogy Lipótvár feladása bűn volt s ő tiltakozott ellene. Halálra ítélték s Haynau nem kegyelmezett meg neki. Feltűnés nélkül tette el láb alól, egy hideg tavaszi éjjelen éjfélkor akasztatta fel. Görgeynek jó barátja volt s a fővezért mélyen lesújtotta barátja csúfos kivégzése. „Három német generálist végeztettek ki helyette” — írta levelében Mednyánszky anyjának. A nemeslelkü nő így válaszolt Görgeynek: „Ne bántsa tábornok úr, nem akarom, hogy más anya is hasonló keserveket álljon ki, mint én.” Az asszonyok is hősök voltak a magyar szabadságharcokban.