Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-06 / 1. szám
Nyisztor Zoltán: Válásper nélkül A napokban összefutottam egy rég nem látott fiatal ismerősömmel. Én megörültem a véletlen találkozásnak, őt azonban hidegen hagyta. — Hogy vagy? Hogy vagy? — kiáltottam rá, nehogy eloldalogjon. — Mint a hozzám hasonló, korombeli többi fiú. — Bevégezted már az egyetemet s megszerezted az orvosi diplomát? — Eszem ágában sincs! ősdiák vagyok mint a többi fiú. Beiratkozunk az egyetemre, hogy megkaphassuk az igazolványt, ami mindenre jó, de az egyetem- ■kre csak akkor megyünk, ha valami ramazuri, tüntetés készül. — De egy diploma mégis csak jó volna? — Ugyan kérlek, szaporítani a diplomás munkanélküliek számát? Már éppen elegen vannak! — S a kedves szüleid? — Szakítottam velük. Elváltam tőlük válóper nélkül. Szép válás volt, mondhatom. Mindketten örültünk neki. ők örültek, hogy megszabadultak tőlem, én meg inkább örültem, hogy nem tudnak többet kémkedni utánam. Pokoli örömükben ők béreltek nekem egy elegáns garzonlakást s fizetik is pontosan a lakásbért. • A találkozás után sokáig tűnődtem. Magam előtt láttam a „családi szentélyt” mint egy üres katyát, melynek tárga,nyílvász,ajtaja. Még a fogságban született madarak is kiröppennek, ha nyitva marad a kalitka ajtaja, hát még az emberek fiai! A megszökött madarakra a macska vár Vagy az éhhalál. S az emberek fiaira vajon mi vár? Egyfüggetlen, korlátlan élet. A hasonszőrűek nyája. Kevesebb étel mint odahaza volt, inkább pizza és supli (forró olajban sült rizsbomba), de annál több nő ingyen — szerelem kizárva — alkohol, kábítószer, s orgia az öntudatlanságig. A buta rendőrség néha rájuk csap. Nem meri ugyan letartóztatni őket, de előállítja és igazoltatja. Aztán annak rendje és módja szerint szabadon bocsátja őket, mert bűntény nem terheli őket. A szülőket hiába faggatják az újságírók. Nem nyilatkoznak, vagy azzal térnek ki, hogy nem ismerik az életüket, mert rég elszakadtak tőlük. Legjobb esetben még hozzáteszik, hogy nem tételezik fel róluk, hogy valami bűnük lehessen, pláne összeütközésük a törvénnyel. De ha mégis ügy volna, hát lelkük rajta! ők egy régi nagy család, amire sár nem fröccsenhet! • Pedig a szülői kalitkából kiröppent ifjak már régóta foglyai egy titokzatos nagyhatalomnak, mely a családi segély helyett ellátja őket mindennel. Nincs gondjuk semmire. Jobb dolguk van mint valaha is volt. Orgiázhatnak éjszaka, lustálkodhatnak délig, sétálhatnak naphosszat , de engedelmeskedniük kell annak az ismeretlen nagyhatalomnak, mely kezükbe nyomja a bombát, a puskát, a revolvert s előírja, hogy ma melyik bírót, holnap melyik csendőrt, holnapután melyik újságírót, vagy politikust kell megölni vagy legalábbis ártalmatlanná tenni! S már azt is tudják, hogy nincs mitől félniök. Csak lövöldözniök kell a gyilkosságoknál, bankrablásnál, emberrablásnál, — a közönség ijedten szétrebben, tanú nincs semmire! őket meg kioktatják, hogy ne valljanak, csak annyit, hogy „hadifoglyoknak’,’ tekintik magukat. S röhögnivaló kedvük van, mert soha annyi milliót nem láttak a markukban, mint amennyit egy bankrablás vagy a váltságdíj az elrabolt emberekért hozott. Hát érdemes lett volna dolgozni?! S már azt is tudják, hogy ők sokan, rengetegen vannak, egy egész társadalmi osztályt kitesznek. A szervezetük elél mindenüvé s hiszik, hogy előbb-utóbb az ország, a hatalom is a kezükbe kerül. • Csak azt nem tudják, hogy ugyanaz a hatalom, melyet most kiszolgálnak, fogja őket mint munkakerülőket börtönbe csukni!! A fejemet, teszem rá, hogy ügy lesz! Frey András írja az ENSZ székhelyéről: (Folytatás az első oldalról.)kát kétfrontos háború lehetősége gyötörje. Ami kifogás a Pekinggel való diplomáciai kapcsolat felvétele ellen elhangzott, az egy dologra összpontosul. Arra, hogy ennek kedvéért a nemzeti-kínai kormánnyal kötött szövetséget Carter egy évi felmondással megszünteti. Az ez ellen való kritika így szól: " Hogyan számíthatnak a szövetségesek Amerika hűségére, egyáltalán hogyan bízhat bárki is az Egyesült Államokban, ha az elnök egyszerűen törölhet a törvénytárból egy 24 év óta tartó katonai Segélynyújtó szerződést? A válasz erre az, hogy hosszú idő óta nem bízik már senki sem Amerika adott szavában. Ebből a szempontból tehát édes mindegy, hogy Carter mit mond, vagy mit nem mond. A világ amúgyis úgy néz az amerikaiakra, ahogy■ keleten kezelik egymást az emberek. Mindenki tudja, hogy a megállapodást a másik csak akkor fogja respektálni, ha abban a pillanatban majd ezt fogja gondolni, hogy ígéretének betartása az érdekében áll. S különben is, mikor lehetett az amerikai elnökök szavára adni? Mit ígért Wilson az első világháború vége felé a 14 pontjában? Vagy a második világháború idején Roosevelt a híres Atlanti Chartában? Önrendelkezést a népeknek, szabadságot minden embernek. Engedelmes irodaszolga De ennyire sem kell visszamenni. A vietnamiak cserbenhagyása mellett elég arra gondolni, hogy amikor a törökök közbe akartak lépni Ciprus szigetén, Johnson elnök azt mondta A földteke távoli pontjában, a régebben Perzsiaként ismert Iránban a Shah trónja inog, koronája bizonytalanná vált. Teheránban egy mitnekik, ha csapatokat küldenének oda, akkor az Egyesült Államok nem védenék meg Törökországot orosz támadás ellen. Vagyis fittyet hánynának az Atlanti Szövetségnek. A nagy kérdés nem a körül forog, hogy politikailag ki törekedett helyesebb célok elérésére, Ankara-e, vagy Washington. Hanem, hogy erkölcsi és jogi szempontból megengedhető-e hogy egy civilizált ország kormánya azzal fenyegetődzék, szövetségi kötelezettségének nem fog eleget tenni. Magyarországon ilyen levélnek az átadására egy magára adó irodaszolga sem vállalkozott volna, ha tudta volna és megértette volna, hogy becsülettel meg nem férő üzenetnek a közvetítésére akarják felhasználni. Johnsonnak ezt a levelét Vance, a jelenlegi külügyminiszter vitte Ankarába. Nem zárt borítékban, hanem úgy, hogy tudta, mi van benne. Akkor hó ember tüntetett Reza Pahlavi uralma ellen, Washingtonban sok vezető úgy tett mintha máris megbukott volna, egymás hajába kapva keresték a felelőst akisem tudott nemet mondani. Ez jutott eszünkbe, amikor a televízión láttuk, milyen széles mosollyal nézett Vance Gromikóra azután, hogy az atomfegyverkezés korlátozásáról szóló egyezmény-tervezet (SALT II) ügyét Génfben nagy lépéssel vitték előbbre. Akkor is lerítt az arcáról, hogy a fő gondja az: hogyan lehet a főnök úr tetszését kivívni. S minthogy a főnök úr majdnem mindenáron alá akar írni valamilyen egyezményt Brezsnyevvel, hogy azt nagy diadallal felmutathassa, Vance számára is az volt a fontos, hogy Gromikóból igenlő választ csiholjon ki. Ahogy egy kolléga mondta, aki Genfből Washingtonba utaztában az ENSZ-hez is benézett: Vance újabb eredményt ért el. Természetesen könnyű megegyezést létrehozni úgy, hogy az ember enged Daskóért, és vitatkoztak azon, hogy a szövetséges bukása után mitévő legyen Amerika, tehet-e valamit? Addig is amíg ezt eldöntik és bűnbakot találnak, megszokásból mindenért a C.I.A. nyakába varrták a felelősséget. Miért nem volt szemfülesebb? Robert Moss, egy angol újságíró aki szemfüles volt, a brit lap a Daily Telegraph hasábjain jelenti Iránból, és a főváros nagylapja, a Washington Post, szintén közvetíti, a következőket: „Amióta Irán politikai válsága fellobbant, itt Teheránban, de Nyugaton is tabu lett arról beszélni milyen része volt a bajok keverésében a titkos Szovjet mesterkedéseknek? Hogy volt benne része, azt maga Brezsnyev bizonyítja Amerikát intve, nehogy szövetségese, a Shah segítségére siessen: „El a kezekkel Iránt illetőleg.” Moss így sorolja fel a „szovjet kéz” munkáját: „A két titkos szolgálat, a KGB és a GRU évek óta végezték földalatti munkájukat Iránban. Fedőszervezetekben nem volt hiány. A teheráni szovjet nagykövet és 3 vidéki városban 100 „diplomata működött” az Iráni Szovjet Kulturális Társaság, a Teheráni Szovjet Kórház (amely ingyen kezeli a szegényeket!). Az Aymery acélgyár 600 szovjet „technikusa” és szerte Iránban további 4.000 szovjet technikai „tanácsadó”, legálisan volt jelen. Az illegálisak számát nem lehet tudni. Amióta Afghanisztán kommunista uralom alá jutott, az Iránban élő félmillió afgháni óhazájukból érkezett ügynökök bujtogatják. Az iráni örmény kisebbséget, a Szovjet-örmény ügynökök szervezték. A marxista-mohamedánok fából-vaskarikája Quadafi, Lybia radikális arab diktatúrájának „behozatala”. Ezek a hívők között toboroznak. A közelkeleti orosz terjeszkedés ugródeszkája, Dél-Yemen volt a kiképző táboruk a már működő vagy akcióra váró „partizánoknak” kiképzésüket 5.000 kubai segítette, — ők Abesszíniából érkeztek, — kelet-német és más kelet-európai „szakértők” segédkeznek. — A beszivárgás, amíg Iraq nem szakított kommunista barátaival, onnét történt, — most Pakisztán és India az út. — „Tudeh”, Irán illegális kommunista pártja mélynyomású tökéletes kiállítású röpiratait drága, modern és tökéletes nyomda készíti, feltehetően a teheráni szovjet nagykövetség mélyében. A rengeteg radikális elem jelenléte magyarázza, miért lett mohamedán tüntetéseknek hirtelen nyugatellenes irányzata, mért gyújtották fel korábban az angol nagykövetséget, ki kívánja a jenkik hazatérését?” Robert Moss nem mentesíti a perzsa shahot hibák elkövetésétől. Amikor a középkorból, abszolutisztikus uralomhoz szokott népét 1978- ba vezette át, túlságosan sietett, elmulasztotta politikai bázisának kiépítését. Mindent a császári palotából intéztek, gyakran gyarló és korrupt hivatalnokok. Konzervatív bazár-árusoktól a reakciós mullah-tól a mohamedán prédikátoroktól (akik a nőket ismét fátyolba zárnák) egészen a nagypolgárok elidegenedett egyetemista diák fiaiig, hatalmas koalíció született Reza Pahlavi megbuktatására. De nem kétséges ki segített ezt egybekovácsolni, az sem kétséges, hogy az 1,600 mérföldes közös szovjetiráni határnak mi volt ebben a szerepe. Ez kényszerítette a shah-ot hallgatásra, az enyhébb szovjet magatartás reményében. De számíthat-e erre a Közelkelet régi rendjének rendőre? A shah személye volt a Perzsa Öböl eddigi biztonságának letéteményese. Nyugateurópába induló olajszállítmányok 70 és a Japánba küldöttek 90 %-a ezen az öblön át hajózik rendeltetése felé. Ha a shah uralma megdőlne, Izrael és Dél-Afrika el lenne vágva az olajtól. Ha Iránban uralom változás következne be, mondjuk a kezdetben egy a líbiai diktátorhoz Quadafi ezredeshez hasonló muzulmán diktátor létesítene egy proszovjet rezsimet, úgy a nyugatbarát kis arabállamok és anyagi védelmezőjük, Szaudi Arábia kugli-bábuk módjára sorban kidőlnének. Mindennek következménye, fejezi be fejtegetéseit Teheránban végzett kutatásainak alapján, Robert Moss, a Daily Telegraph munkatársa, mindennek kihatása a Nyugatra katasztrofális lenne. A Hormuz- Szoroson minden 10-15 percben olajjal telt teherszállító hajó halad keresztül útban a Nyugat felé. Ennek elvágását még a nyugati „liberális” körök is életveszélynek kellene, hogy tekintsék. Kérdés, hogy ezek ráérnek-e törődni a figyelmeztetéssel, most amikor maguk is izgalmas játszmába kezdtek: a Második Empire megalakításába, saját hatalmuk visszanyerésének reményében. 4000 szovjet „technikai” tanácsadó Iránban! Kovács Imre: Lengyel büszkeség — lengyel öntudat A pápaválasztás következményei Határtalan büszkeség, felforrósodott nemzeti öntudat hatotta át a lengyeleket Karol Wojtyla krakkói érsek pápává választásakor. Ekkora kitüntetés ritkán ér egy nemzetet, főleg történelmi és világpolitikai távlatokban, nem csoda tehát, hogy a lengyelek valósággal megrészegültek az esemény hallatára. De a lengyel nép reakciójánál is nagyobb volt a kommunista kormányzat, az egész szovjet tábor meglepetése, mert az új pápa származása és magatartása olyan kihívás elé állította, amilyenre ugyancsak még nem volt példa. A helyzet drámaiságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kezdeti óriási lelkesedést a hit és a nemzeti érzés elmélyülése, a katolikus egyház új szerepének nagyon komoly, határozott és bátor vizsgálata követte, miközben a kommunista kormányzat csak hápogott és mindezideig nem tudta, nem merte az esemény és következményei mérlegét elkészíteni. Nagy jelentőségű szerepcsere történt Lengyelországban : az ország vezetését bitorló kommunista párttól a nemzet tényleges képviselője, a katolikus egyház magához ragadta a kezdeményezést, rádöbbentette a lengyeleket történelmi feladatuk, Polonnia megtartására, függetlenségük biztosítására. Alárendeltségéből, amibe a párt szorította, egyelőre partnerként lépett elő a lengyel katolikus egyház, hogy nélküle ezentúl semmi se történhessék az országban, a lengyel néppel! Amint visszatért Rómából, a pápaválasztás után, Stefan Wyszynski bíboros, Lengyelország prímása, a varsói székesegyházban hálaadó istentiszteletet tartott. Az óriási székesegyház megtelt hívőkkel, a kiszorultak az utcán és a szomszédos templomokban megafonon keresztül hallgatták, valami tízezer lengy^L a nggy ^ a. böl^s prímás prédikációját, aki történelmi érzésekel és hivatástudattal pásztorolja nyáját. Wyszynski először is hódolatát fejezte ki a katolikus egyház új feje, a Szent Péter örökébe lépett II. János Pál pápa, immár minden idők legnagyobb lengyelje iránt. Kifejezte a lengyel prímás azt a reményét is, hogy a lengyel pápa hazalátogathat szülőföldjére, Lengyelországba, amikor annak idején elérkezettnek látja. Az öröm és a büszkeség kifejezése után Wyszynski bíboros-prímás erőteljesen kinyilatkoztatta a katolikus egyház szerepét és jelentőségét a lengyel történelemben, együvétartozását a lengyel néppel. Emlékeztette hallgatóságát, a hívőket, hogy a katolikus egyházat hiába bírálták, amiért „érzelgős, hagyománytisztelő, nemzeti”, Karol Wojtyla megválasztásával pápának nagy, megérdemelt igazolást kaptak, s a kritikusok egyszerre elnémultak, nem tudtak mit mondani. A lengyel katolikus egyház mindig egy volt a néppel, az egyház maga a lengyel nemzet, ezért az egyház sohasem, egy pillanatra sem adta, nem adhatta fel hivatását, nem hátrált meg a nehézségek előtt: a papok imádkoztak, jóra, erkölcsre, Isten tiszteletére és hazafiasságra intették és nevelték a népet, különösen a gyerekeket, a fiatalokat. Lengyel pápa választásával a világ figyelme Lengyelországra terelődött, ami örömükben és büszkeségükben való osztozkodás mellett kötelezettségeket is rótt rájuk: ezentúl még nagyobb buzgalommal kell szolgálniuk az egyházat és a nemzetet. Mivel a lengyel katolikus egyházra az eddiginél sokkal nagyobb szolgálat és kötelezettség hárult, Wyszynski bíboros-prímás kemény hangon követelte az egyházellenes intézkedések azonnali beszüntetését. Tűrhetetlen, hogy az egyházat hivatása teljesítésében akadályozzák, pártbürokraták akarják megszabni, hogy mit tehet, mit nem, amikor történelmi szerepében túlélte a különböző és sorra letűnt politikai rendszereket. A határozott hang, a bátor kinyilatkoztatás nem hagyott kétséget, hogy a lengyel katolikus egyház teljesíteni fogja feladatát, ami a hívők istápolása mellett kiterjed a nemzet ügyeinek képviseletére is minden tekintetben, de elsősorban az emberi és szociális jogok betartásának biztosítására. Az egyház új elszántságának demonstrálására napokon beiül döntő'JgföMOSegil' STESKinTünSr'' hozott. Lengyelország 1918. november 11-én, vagyis az első világháború befejező fegyverszüneti egyezmény napján nyerte el függetlenségét. Pontosabban, akkor kiáltották ki függetlenségüket a lengyelek. A szovjetsponzorálta kommunista kormányzat megalakulása 1974 óta, elhallgatta az évfordulót, most azonban, a nagy lelkesedés közepette szükségesnek tartotta, hogy megemlékezzenek a nagy napról. Igen ám, de össze akarták kapcsolni a bolsevik forradalom évfordulójával, s a kommunisták úgy tervezték, hogy november 11-e helyett november hatodikén emlékeznek. Illetve november hatodikén kezdődjenek az ünnepségek a lengyel parlament (Sejm) ünnepélyes ülésével, s Edward Gierek első párttitkár esti rádióbeszédével. Az egyház november 11-hez ragaszkodott, méghozzá olyan formában, ami kétségbevonhatatlanná tette elsőbbségét a nemzet vezetésében. Méltóságteljesen november 11-én a lublini katolikus egyetemen rendeztek nagy ünnepséget, melynek szónoka Wyszynski volt, kilenc nyugati nagykövet tüntető jelenlétében(a szovjet kormány otrombán hatodikára küldte üdvözleteit, a nyugati országok Franciaország vezetésével november 11-ét tartották helyesnek és megfelelőnek...) A lublini katolikus egyetem alapítása egybe esett a lengyel függetlenség kikiáltásával, s jelenleg az egyetlen egyetemi rangú katolikus főiskola az egész szovjet táborban; a megemlékezés egyszerre demonstrálta a katolicizmus jelentőségét és az egyház szerepét Lengyelországban. Nagy népszerűsége és történelmi szerepe tudatában a lengyel katolikus egyház igen fontos elhatározás elé került; döntenie kell, hogy ellenzéke maradjon-e a kommunista rendszernek, s akkor olyan politikai tevékenységet is kell vállalnia, mint pl. az igen erős lengyel disszidens mozgalommal az együttműködés, ami eltéríthető elsődleges, igazi feladatától a hívők istápolásától. Vagyha tartózkodik a politikai tevékenységtől, miként viszonyuljon a kommunista rendszerhez, melyet változatlanul ellenez, de amellyel egyelőre mégis ki kell jönnie. A lengyel disszidens mozgalom nyílt, sokrétű, sokféle célkitűzéssel, variációval, aminek közös nevezőre hozása szinte lehetetlen. A disszidensek zöme csak reformokra gondol, mintsem a rendszer leváltására; a kisebbség is inkább a jogok teljességét követeli, hogy a biztosításukkal a lengyelek maguk döntsék el, milyen rendszerben, hogyan akarnak élni. A függetlenségi évfordulón saját ünnepségeikkel adtak jelt magukról, de nekik is tisztázni kell viszonyukat az egyházhoz. Wyszynski bíboros-prímás, de II. János Pál pápa is krakkói érsek korábbban, minduntalan a disszidensek védelmére leéltek; fiatal papok csatlakoztak a disszidens mozgalmakhoz, a disszidensek a templomokban összejöveteleket, megbeszéléseket és gyűléseket tarthatnak. A lengyel katolikus egyház álláspontja azonban szerepének és intézményes létezésének szigorú elkülönítése, hogy semiféle kötöttség, elkötelezettség ne befolyásolhassa hivatása teljesítésében. Ez a magatartásbeli fegyelem még inkább áll a kommunisták kormányzathoz való viszonyában. A lengyel katolikus egyház élesen és nyíltan követeli, hogyha már kimondották az állam és az egyház szigorú elválasztását, akkor a kommunista kormányzat ne üsse minduntalan ügyeikbe az orrát; hagyja abba a zaklatást; biztosítsa az alkotmányba foglalt jogaikat; szüntesse meg a cenzúrát, engedélyezze katolikus szervezetek alakulását, biztosítsa számukra a rádió- és televízióállomások használatát oly mértékben, mint ahogy azokat az állam használja, hiszen közpénzen működnek. Amit lényegében az adott viszonyok közepette a lengyel katolikus egyház követei, egyenrangúság. Ideológiai és működési egyenrangúság, aminek kiszámíthatatlan következményeivel a kommunista kormányzat nagyon is tisztában van, ezért ellenzi. Az egyenrangúság nyílt vetélkedést jelentene, mind a nemzetre gyakorolt befolyás tekintetében, mind pedig Lengyelország jövőbeni kurzusának meghatározására. A lengyel kommunista párt Lenin tanításaira és Moszkva támogatására támaszkodik, a láthatáron pedig ott áll az új pápa alakja, aki mögött kétezer év áll, amiből a második évezred Lengyelországot is magában foglalja. Mi lesz, ha II. János Pál alakja egyre nagyobbodik a láthatáron, s egyszer, talán nem is olyan sokára, lengyel földre lép... II. János Pál pápa 3. oldal