Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)
1984-10-06 / 40. szám
Regina-Palast Halász Péter Megszűnt a héten egy híres müncheni szálloda a hetven esztendős Regina-Palast a Maximilansplatzon. Az igen nagy luxusszállodák udvarias előzékenységgel múlnak ki — a rang kötelező lehetőség szerint minden feltűnés nélkül. A járókelő egyszerre csak arra lesz figyelmes, hogy a forgóajtó fölötti transzparens sötét s a bejárat melletti kis üvegszekrényben, amelyben eddig a napi étlapot helyezték el, most hevenyészett hirdetmény közli: „Borok kiárusítása. Míg a készlet tart!” A hotelek csöndben halnak meg, akár az óceánjáró luxushajók. Ezekből is, azokból is viszonylag kevés van már — a legutóbbi másfél évtizedben elsüllyedtek az idegenforgalomnak a fényűző díszletei, kiapadt alattuk a tenger, végső apályával annak az életstílusnak, melynek eddig felszínén lebegtek. A díszlet érdekes volt, de egy kicsit gyanús is, írók képzeletét mindig foglalkoztatta a luxushotel és a luxushajó, fényeik mögött az árnyakat keresték, a lakosztályokban a boldogtalanságot, a hófehér ajtók mögött a tragédiák és az irodákban a kifizetetlen számlákat. Ennek ellenére sok álom fűződött az ilyen előkelő szállodákhoz, sejtelmek és illúziók s a hotelek igazgatósága tudva ezt, délután negyedhat és este fél nyolc között minden nap megnyitotta a közönségnek egy olyan rétege előtt, amely igazi vendége nem lehetett, tehát kisszakaszos utazást tett a hotel pálmakertjének asztalai mellett, az „ötórai tea”, a five o’clock tee muzsikájának hangjaira. A Regina-Palast ötórai teáin egyidőben Géczy Barnabás zenekara játszott — a kitűnő művész hegedűjének húrjain valóban „zokogott” a tangó, mint a vigaszt (és meghallgatást) remélő szerelmi vallomás. Az 1907-es esztendőben nyílt meg a müncheni Regina-Palast, elegáns prospektusának jellemzése szerint, mint egy „oázis, kertek és szökőkutak között, a város közepén”. A prospektus nem túlzott: a nagyszállóval szemben a Maximilianspark fái és szökőkútjai s mégis tőszomszédságában a belvárosi utcák elegáns boltjainak és a Főpályaudvar forgalmas, lüktető negyedének. A hotel gyönyörű éttermében esténként gyertyafény mellett vacsoráztak a vendégek, frakkos pincérek nesztelenül suhantak az asztalok között, a kristálypoharakban pezsgő gyöngyözött. Teddy Staufer szalonzenekara oly halkan játszott, hogy éppen csak a nehéz ezüst evőeszközök zörejét fedje, de ne zavarja a beszélgetést, inkább csak harmonikus kiegészítésként szolgáljon hölgyek könnyed nevetéséhez. A vendégeknek természetesen ugyanúgy nem volt sejtelmük arról, hogy életveszélyes mélység fölött hajóznak, mint ahogyan a Titanic utasainak a hajó körüli jéghegyekről biztos kezekben hitték a kormánykereket. A nagytekintélyű vendéglős család, a Volkhardt-dinasztia ezzel a nagyszállóval, a Regina-Palasttal vélt a csúcsra érni: lakosztályaiban előkelő és dúsgazdag vendégek európai és tengerentúli országokból, a farsangi szezon krizantémum-báljának olyan híre volt, hogy aki meghívóhoz jutott, az beérkezett embernek számított, a hotel pincéjében a legnemesebb borok, személyzete pedig az elérhető legjobb, főportása öt nyelven beszélt, igazgatói svájci hoteliskolákat végeztek, a 15 esztendős kamasz, akit Regina-Palast fölvett hitel-inasnak, az megcsinálta a szerencséjét, nem cserélt volna „Herr Horváttal” sem. Ez volt a Regina-Palast fénykora, ez a hét esztendő — az első világháború kitöréséig, a békebeli békének az utolsó felvonása, mint ahogyan általában világszerte a luxushotelek és a luxushajók aranykora volt, a civilizációnak és a technikának már a huszadik századi kínálatával, de még a századvég ízlésével és igényeivel a két évszázad csúcsai között lebegtek az előkelő szállodák s az előkelő hajók. Vendé-geik és utasaik nem sejtették, hogy a szalonzene nem csak a tányércsörgést fedi, de jégtáblák fesnyegető robaját is. A világháború után a Regina-Palastnak természetesen még voltak szép évtizedei és híres venddégei, de Marianne Volkhardt, aki a húszas évek végén vette át a szálló vezetését, tudta hogy többé semmi sem olyan, mint amikor még apja állott a hotel élén. Voltak bálok és ötórai teák, előkelő vendégek, híres színészek, operaéneke sek, de aztán feltűnt egy új vendégtípus: a politikus, akit aktatáskás urak vettek körül és aki ■ mindig sietős léptekkel haladt át a habon, sietve érkezett és sietve távozott és arckifejezése a világnak olyan gondjait tükrözte, amelyről a világ- nak még sejtelme sem volt, s amelyeket — a politikus nélkül — talán sohasem ismert volna meg. S amikor már Hitler volt a Harmadik Birodalom kancellárja, akkor még több politikus érkezett, úton Berchtesgaden felé egy éjszakát töltött a Regina-Palastban Chamberlain, angol miniszterelnök. Neve ott áll a poros emlékkönyvben s mellette talán még a szokásos udvarias megjegyzés is, hogy mindennel elégedett volt, de arról nincs adat, hogy úton Berchtesgaden felé tudott-e aludni Chamberlain. Daladier is megszállt a Regina- Palastban és egy alkalommal maga a birodalmi kancellár is a hotelbe érkezett gyors diplomáciai tárgyalásra. A hotel akkor , bár még mindig München legszebb szállodája volt, „oázis kertek és szökőkutak között, a város közepén” és éttermében még mindig gyertyafénynél vacsoráztak és farsangok alkalmával megrendezték a csodás krizanténum-bált is — már nem az volt, aminek a Volkhardt-család egykor megálmodta, aki akarta, az már hallotta a jégtáblák robaját a muzsika mögött s már bővén érezte a közeli jéghegyek hideg leheletét. Most, a szálló végórái előtt az újságírók földerítették, hogy kik a Regina-Palast legrégibb alkalmazottai: Magdalena Wimmer, a főkönyvelőnő, Edith Staudinger, a házvezetőnő, aztán Hochenleichner, a főportás, Sausen, a főszakács, aki mint kukta kezdte pályafutását a hotel konyhájában és Pommer, az ajtónálló, akit 13 éves korában Johndienernek vett fel Volkhardt úr. Mi volt a legérdekesebb élményük az elmúlt évtizedek, a Regina- Palast története során? Azt hihetné az ember, hogy a nap, amelyen a háború után Winston Churchill érkezett a szállodába. Vagy Adenauer. Theodor Heuss, az államelnök. Johannes Heesters, arró": sztár. Vagy Hans Moser talán? Esetleg a hotel utolsó nagy epizódja, 1972-ben, amikor az olimpiai játékokra Münchenbe érkezett dr. Kissinger, természetesen a Regina-Palastban szállt meg és egy napon megakadt vele a lift két emelet között. Szóltak a vészcsengők a szállodában és nagy volt a riadalom, egyedül Kissinger maradt nyugodt. Ezek mind nagy élmények voltak természetesen, de azért egyik sem a legnagyobb. Mert a legnagyobb élményük egy rettentő erejű bombázásnak az éjszakájához fűződik, amikor Marianne Volkhardt maga köré gyűjtötte a személyzetet és felszólította őket, hogy azonnal hagyják el a szállodát, bezárja a Regina-Palastot és nem is nyitja meg addig, amíg véget nem ér a háború. De ők öten, az öt legrégibb alkalmazott, a könyvelőnő, a házvezetőnő, a főportás, a főpincér és az ajtónálló azt kérték, hogy hadd maradjanak a szállodában. A Regina-Palastban kezdték az életüket s ha lehet, szeretnék ott befejezni. A tulajdonosnő nehéz szívvel, de beleegyezett. És mindenki elment és bezárták az ajtókat, csak ők öten maradtak a luxusszállodában. Bementek a nagy étterembe, megterítették az egyik nagy asztalt. A főszakács vacsorát készített. Meggyújtották a gyertyákat. Magdalena Wimmer helyet foglalt az asztalfőnél, mellette a házvezetőnő, Hochenleichner és Sausen felszolgálták a vacsorát. Pommer, az ajtónálló, aki ellentengernagyi uniformisában évtizedek óta állt a hotel forgóajtaja előtt, most ugyanott ült, ahol Luchner gróf szokott vacsorázni. Fölbontottak egy palack moseli bort, 1927-es évjárat, egyike a legjobbaknak. És közben potyogtak Münchenre a bombák, a robbanások folyamatosan, megszakítás nélkül rázták a várost, égtek a házak, nem volt már a Regina-Palastnak egyetlen vendége sem, hol volt már akkor Chamberlain és Daladier s a többiek, az aktatáskás politikusok és titkáraik, akik mindig oly sietős léptekkel érkeztek és távoztak, tárgyalásokról konferenciákra... üres volt és sötét a hall, a lakosztályok, némák a telefonok, dermedten álltak a liftek... Csak ők öten ültek a gyertyafényes étteremben és vacsoráztak MASTERCRAFT Electronics Inc. Custom Electronic Systems • Burglar & Fire Alams r • Central Station/Police Hook Up . ( • Master Antenna & Closed Circuit T.V.' > Telephone & Intercom Systems . • Apartment Intercom — Call Systems Díjtalan árajánlat Magyarul is beszélünk. IVÁN GÁTI 998-8406 P.O.Box 517 Glenview, 111. 60025 Ügyvéd és jogtanácsos Végrendeletek — Baleseti ügyek Ingatlan átírások — Emigrációs ügyek Közlekedési—bírósági ügyek (Traffic Court) Nyugdíj (Soc. Security) ügykezelés Válóperek — Örökösödési eljárások etc— Méltányos ügykezelési díjak PAUL SZIGETVÁRI ATTORNEY AT LAW 200 S. Prospect. Park Ridge 111. 60068 Tel: (312) 825-1395 vagy 692-7863 TéeCCet Painting DtcORATING AND PAPER HANGING Tulajdonos: HELLER JÁNOS Decorating and paper hanging • Ablakok külső festése • Tapétázási festés • Mérsékelt árak • Garantált minőségi munka Tel: (312) 508-0845 is koccintottak a moseli borral, az öt régi alkalmazott, a főkönyvelőnő, a házvezetőnő, a főpincér, a főszakács és az ajtónálló s várták, hogy rájuk szakadjon az előkelő szálloda... finoman étkeztek, nehéz ezüst evőeszközök nem csörrentek a meisseni porcelántányérokon, a zajt nem Géczy Barnabás zenekarának hangjai leplezték, de a bombák robbanásai, amíg egy pillanatban éles süvítés... hosszú, véget nem érő, sivító hang... megremegtek a falak, a tányérokba és poharakba hullott a vakolat... bombatalálat érte a hotel egyik szárnyát. A háború után Münchennel együtt újjáépült a Regina-Palast és 1946 januárjában felszolgálták éttermében az első ebédet. Sorba álltak a vendégek, át a habon, ki az utcáig, kezükben élelmiszerjegyet szorongatva. Azután következtek még a Regina-Palastnak szép napjai, jöttek híres vendégek — köztük Gagarin, az asztronauta — majd színészek és politikusok és 47-ben rendeztek ismét krizantémum-bált is és attól kezdve újra, minden évben. Néhány héttel ezelőtt a ma már igen idős Volkhardt aszszonynak mégis irodájába kellett hívnia régi, hűséges alkalmazottait és tudókra kellett adnia, hogy a Regina-Palast fenntartása már régen nem kifizetődő és ő nem bírja tovább a terheket. Minél előbb nézzenek elhelyezkedési lehetőség után — másutt. A nagy hotelek csöndben halnak meg, akár az óceánjáró luxushajók. Előzékenyen, kifogástalan modorban. Nem úgy, mint a nagy hotelekről szóló regényekben a kifizetetlen számla elől a halálba menekülő szállóvendég. Ezek először rendezik számláikat, kiárusítják boraikat (míg a készlet tart) s csak azután merülnek a tenger s a viharos idők hullámsírjába. A fenti írást Halász Péter: Macska pórázon című most megjelent könyvéből idéztük. Megrendelhető: Pilvax Printing Co. 123-40 83rd Avenue, Kew Gardens, N.Y. 11415 USA. Ára: 11.00 US-dollár, plusz $ 1.25 szállítási költség. Hungarian Restaurant!! 5062 N. Lincoln Ave. Chicago • Magyar ételkülönlegességek • Pénteken és szombaton cigányzene • Asztalfoglalás szükséges a hétvégén Nyitva: du. 5-től — KEDDEN ZÁRVA! Telefon: (312) 334-4850 „Hétre ma várom a Nemzetinél.. Fáy István „...Turbékolnak, jó magyarok, add a dolcsit, kell az nagyon. Cirkusz van itt nem is kevés, kell nagyon az erősítés. Megkezdődött a nagy tarka, lesz itt bőven handabanda.. Az utóbbi hetekben örömmel állapítottam meg, hogy lapunknak nemcsak előfizetői és példányonkénti vásárlói vannak, hanem alapos olvasói is. Onnan tudom ezt, hogy Kardos Erzsébet nyílt levele és a V.G.-vel jelzett BÖK Vers megjelenése után több levelet és telefonhívást kaptam az új Nemzeti Színház iránt érdeklődő olvasóinktól, sőt egyik idős előfizetőnk viccesen azzal kezdte: elég lesz-e ha 300 dollárt ad a „szent célra”? Tekintve, hogy mindenkinek különkülön válaszolni nem tudok és feltételezem, hogy még sokan foglalkoznak a kérdéssel, így vegyék ezt az írásomat feleletnek. Ha a Nemzeti Színház építésével akarunk foglalkozni, nem kerülhető el, hogy rövid visszatekintést adjunk a tárgyról, amely már kultúrtörténet. Színjátszásunk messze a múltba nyúlik, amikor még Thalia papjait és papnőit megvetett személyeknek (csepürágóknak) minősítette a közvélemény. Ők azonban ezzel mit sem törődve hittek Kazinczynak, aki azt vallotta, hogy az anyanyelvet és a nemzeti öntudatot leghatásosabban a „világot jelentő deszkákról” lehet hirdetni. Ugyanezt tették nemcsak színműíróink, hanem legnagyobb költőink is, akik a drámairodalom remekeit ültették át magyar nyelvre. A múlt század elején a magyar színjátszás elsősorban Kolozsvárott és Kassán érte el a legmagasabb nívót, mert Pest és Buda nem tudott helyet adni neki. Színészeink kiszorultak a Német Színházból és aRondella semmiképpen sem felelt meg ennek a célnak, így merült fel először 1808-ban egy építendő Nemzeti Színpad terve, melynek költségét a Nemzeti Múzeum építésére gyűjtött V.G. összegből próbálták megtakarítani. Ez természetesen lehetetlen volt. Végre 1832-ben Széchenyi kiáltványt intézett a nemzethez a Színkör felépítésével kapcsolatban, melynek összegét 400.000 Forintra számította és mindjárt adott is hozzá 10.000 Forintot. Szerencsére a kiváló Kassai Színtársulat éppen akkor szerepelt Pesten és a nagy lelkesedést látva, Fáy András, a „haza mindenese” azonnal kézbevette az ügyet, méghozzá sikerrel. Így készült el az „ideiglenes” színház, mely a Népszínház nevet kapta és nyitotta meg kapuit 1837-ben. Senki nem gondolt akkor még arra, hogy nemzeti, klaszszikus színművészetünk otthon nélkül fog maradni százhetven éven át. Súlyosbította a helyzetet, hogy a minden korszerű követelményt nélkülöző, szerény építmény osztozni volt kénytelen a magyar Operatársulattal is. Végre a Bajza Józsefet követő intendáns-igazgató Orczy Bódog javaslatára elkezdték az Operaház tervezését, mely 1884-ben meg is nyílt. Ezóta nevezték a már lebontott épületet Nemzeti Színháznak. A magyar színművészet másfél évszázad alatt olyan magasságot ért el, mely a nyugateurópai színházakat is túlszárnyalta. (A nagy görög tragikusokkal kezdve Shakespearen, Ben Johnsonon, a francia barokk nagy alakjain Corneillen, Racinon, Molieren keresztül Schiller, Goethe, Maeterlink, Ibsen, Shaw, Gorkij remekeit és a magyar színművek valamennyi értékét műsoron tartották.) Felnevelkedett egy olyan színész-generáció, mely örökre beírta nevét a magyar kultúrtörténetbe. Kizárólag néhány nevet említek azok közül, akikre még sokan emlékeznek: Jászai Mari, Blaha Lujza, Varsányi Irén, Rákosi Szidi, Gombaszögi Frida, Markus Emilia, Fedák Sári, Bajor Gizi, Makay Margit, Vízváry Mariska, Vaszary Piroska, Bulla Elma, Szörényi Éva, Berky Lili, Szeleczky Zita, Ladomerszky Margit, Muráty Lili, Tőkés Anna, Eszenyi Olga, Paulay Ede, Odry Árpád, Csortos Gyula, Somlay Arthur, Uray Tivadar, Ajtay Andor, Lehotay Árpád, Szabó Sándor, Jávor Pál, Makláry Zoltán, Pethes Sándor, Páger Antal és így sorolhatnám oldalakon keresztül. (A felsoroltak nem mindegyike volt a Nemzeti tagja.) Ezek pedig játszották páratlan repertoárjukat egy arra nem megfelelő színházban. Miért nem épült már sokkal régebben Nemzeti Színház? Sokaknak a kérdése ez. Van rá elég komoly ok. 1849 után Bécs kultúrpolitikája nyíltan magyarellenes volt. 1867-ben sokba került a koronázás, majd az új operaház 3.300.000.00 forintba került. Ezt követték a Milléneum horribilis kiadásai. Ezekután jött a világháború, mely lehetetlenné tette a tovább építkezést. Utána a csonka országnak kellett magához térni. A nemzetközi gazdasági válság, majd a háborús idők — sem volt alkalmas építésre. 1945 után, amikor a kommunisták mást sem tettek, mint azt kiabálták, hogy „legnagyobb érték az ember”, — kellett hogy tudják, csak az olyan ember érték, aki elért valamilyen kultúrnívót. Azóta lezajlott 1956 tragikusan is dicsőséges szabadságharca, amely meghozta a konszolidációt, mellyel napjainkban dicsekszenek. Meghirdették a kultúrcserét, a dialógust, természetesen az ő elképzelésük szerint. Ez azt jelenti, hogy Magyarországról ideküldözgetik az aktivistáikat és megsértődnek, ha mi nem hiszünk azoknak és meg merjük kérdezni, miért nem mehetnek haza előadássorozatra a Nyolcadik Törzs legkiválóbb szellemi emberei. Miért nem küldhetjük haza újságjainkat, mint ahogy ők küldözgetik szabadon otthonról azokat. Ugyanakkor sorainkban itt vannak az árulók, akik az úgyis szétbomló nincs,félben lévő „következetesek” táborát igyekeznek minél jobban összezúzni. Van már Marxista Egyetemi Tanszékünk. Egyes Szövetségeseink az „Anyanyelvészeket” ajnározzák, pedig tudni kellene, hogy a kommunisták „nem nyaraltatnak heteken át” valakit ingyen, anélkül, hogy ezért valami ellenszolgáltatást ne várnának. Ha nem egyebet, a hazai állapotok egekig való dicséretét. Ha valaki vesz magának fáradtságot és elolvassa a Magyar Tudományos Akadémia 1982- ben megjelent négykötetes irodalomtörténetét, megláthatja, hogy annak negyedik kötete a „határon túli” magyar irodalommal foglakozik. Egyenesen megdöbbentő a pontosság, amellyel mindent tudnak rólunk. És ezt nem a követségi titkárok, vagy a sajtóatassék gyűjtötték össze, hanem a sorainkban levő árulók. Ha ezt kiadták, el lehet képzelni milyen tökéletes lehet a káderozásuk, melyet nem hoznak nyilvánosságra. Így tehát azt mondom olvasóinknak, ha a hazánkban lévő szovjet gyarmaton tudnak „Koreai műszakot, Vietnami műszakot, El Salvadori műszakot” rendezni, békekölcsönöket jegyeztetnek részükre, akkor tegyék meg ezt egy Magyar Nemzeti Színházért is, mert ez elsőrendű kötelességük, de az övék és nem a miénk. Nekünk itt vannak a kultúrintézményeink Kanadától Ausztráliáig és azokat fenn kell tartani. Különben sincs semmi biztosítékunk arra, hogy az új Nemzeti Színházban nem a „szocialista realizmus” propaganda-frázisait fogják előadni a nagy klaszszikusok helyett. Mi már jó néhányszor megégettük a körmünket, amikor a legjobb szándékkal százezreket dobtunk ki azért, hogy céljainkkal ellenkező intézményeket létesítsenek keserves munkával megkeresett pénzünkből. Éppen ezért azt tanácsolom olvasóinknak, ha megérkeznek a „népidemokrata tarhálók” ne hagyják magukat beugratni és végre merjék kimondani az immár klasszikussá vált szocialista tagadást: „Nyer!” A nemzeti emigrációnak sem a pénzükhöz, sem hozzájuk, semmi közük 7. oldal • f aue * £iqum& V iyp 4129 W LAWRENCE AVE WE DELIVER 725-1*12 685-5030 ESTABLISHED 1940 SERVING THE FINEST PIZZA. RIBS, CHICKEN RAVIOLI AND SPAGHETTI Visit Our Vineyard for Imported Wine Selections and Our Newly Remodeled Dining Room