Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)

1984-10-06 / 40. szám

Regina-Palast Halász Péter Megszűnt a héten egy híres müncheni szálloda­ a hetven esztendős Regina-Palast a Maximilans­­platzon. Az igen nagy luxusszállodák udvarias elő­zékenységgel múlnak ki — a rang kötelező le­hetőség szerint minden feltűnés nélkül. A járóke­lő egyszerre csak arra lesz figyelmes, hogy a for­góajtó fölötti transzparens sötét s a bejárat mel­letti kis üvegszekrényben, amelyben eddig a napi étlapot helyezték el, most hevenyészett hirdetmény közli: „Borok kiárusítása. Míg a készlet tart!” A hotelek csöndben halnak meg, akár az óceánjáró luxushajók. Ezekből is, azokból is viszonylag kevés van már — a legutóbbi másfél évtizedben elsül­lyedtek az idegenforgalomnak a fényűző díszletei, kiapadt alattuk a tenger, végső apályával annak az életstílusnak, melynek eddig felszínén lebegtek. A díszlet érdekes volt, de egy kicsit gyanús is, írók képzeletét mindig foglalkoztatta a luxushotel és a luxushajó, fényeik mögött az árnyakat keresték, a lakosztályokban a boldogtalanságot, a hófehér aj­tók mögött a tragédiák és az irodákban a kifize­tetlen számlákat. Ennek ellenére sok álom fűző­dött az ilyen előkelő szállodákhoz, sejtelmek és illúziók s a hotelek igazgatósága tudva ezt, délután negyedhat és este fél nyolc között minden nap meg­nyitotta a közönségnek egy olyan rétege előtt, amely igazi vendége nem lehetett, tehát kisszaka­­szos utazást tett a hotel pálmakertjének asztalai mellett, az „ötórai tea”, a five o’clock tee muzsi­­kájának hangjaira. A Regina-Palast ötórai teáin egyidőben Géczy Barnabás zenekara játszott — a kitűnő művész hegedűjének húrjain valóban „zo­kogott” a tangó, mint a vigaszt (és meghallga­tást) remélő szerelmi vallomás. Az 1907-es esztendőben nyílt meg a müncheni Regina-Palast, elegáns prospektusának jellemzése szerint, mint egy „oázis, kertek és szökőkutak között, a város közepén”. A prospektus nem túl­zott: a nagyszállóval szemben a Maximilians­park fái és szökőkútjai s mégis tőszomszédságá­ban a belvárosi utcák elegáns boltjainak és a Fő­pályaudvar forgalmas, lüktető negyedének. A hotel gyönyörű éttermében esténként gyertyafény mel­lett vacsoráztak a vendégek, frakkos pincérek nesztelenül suhantak az asztalok között, a kristály­poharakban pezsgő gyöngyözött. Teddy Staufer szalonzenekara oly halkan játszott, hogy éppen csak a nehéz ezüst evőeszközök zörejét fedje, de ne zavarja a beszélgetést, inkább csak harmoni­kus kiegészítésként szolgáljon hölgyek könnyed nevetéséhez. A vendégeknek természetesen ugyan­úgy nem volt sejtelmük arról, hogy életveszé­lyes mélység fölött hajóznak, mint ahogyan a Tita­nic utasainak a hajó körüli jéghegyekről­­ biz­tos kezekben hitték a kormánykereket. A nagy­­tekintélyű vendéglős­ család, a Volkhardt-dinasztia ezzel a nagyszállóval, a Regina-Palasttal vélt a csúcsra érni: lakosztályaiban előkelő és dúsgaz­dag vendégek európai és tengerentúli országok­ból, a farsangi szezon krizantémum-báljának olyan híre volt, hogy aki meghívóhoz jutott, az beérke­zett embernek számított, a hotel pincéjében a leg­nemesebb borok, személyzete pedig az elérhető legjobb, főportása öt nyelven beszélt, igazgatói svájci hoteliskolákat végeztek, a 15 esztendős ka­masz, akit Regina-Palast fölvett hitel-inasnak, az megcsinálta a szerencséjét, nem cserélt volna „Herr Horváttal” sem. Ez volt a Regina-Palast fénykora, ez a hét esztendő — az első világháború kitöréséig, a békebeli békének az utolsó felvoná­sa, mint ahogyan általában világszerte a luxus­hotelek és a luxushajók aranykora volt, a civili­zációnak és a technikának már a huszadik száza­di kínálatával, de még a századvég ízlésével és igényeivel a két évszázad csúcsai között lebegtek­­ az előkelő szállodák s az előkelő hajók. Vendé-­­­geik és utasaik nem sejtették, hogy a szalonzene­­ nem csak a tányércsörgést fedi, de jégtáblák fe­­s­nyegető robaját is.­­ A világháború után a Regina-Palastnak termé­­s­­zetesen még voltak szép évtizedei és híres vend­­­dégei, de Marianne Volkhardt, aki a húszas évek­­ végén vette át a szálló vezetését, tudta hogy­­ többé semmi sem olyan, mint amikor még apja­­ állott a hotel élén. Voltak bálok és ötórai teák,­­ előkelő vendégek, híres színészek, operaéneke­­­ sek, de aztán feltűnt egy új vendégtípus: a poli­tikus, akit aktatáskás urak vettek körül és aki ■ mindig sietős léptekkel haladt át a hab­on, sietve­­ érkezett és sietve távozott és arckifejezése a vi­­l­­ágnak olyan gondjait tükrözte, amelyről a világ-­­ nak még sejtelme sem volt, s amelyeket — a politi­kus nélkül — talán sohasem ismert volna meg. S amikor már Hitler volt a Harmadik Birodalom kancellárja, akkor még több politikus érkezett, úton Berchtesgaden felé egy éjszakát töltött a Regina-Palastban Chamberlain, angol miniszter­­elnök. Neve ott áll a poros emlékkönyvben s mel­lette talán még a szokásos udvarias megjegyzés is, hogy mindennel elégedett volt, de arról nincs adat, hogy úton Berchtesgaden felé tudott-e aludni Chamberlain. Daladier is megszállt a Regina- Palastban és egy alkalommal maga a birodalmi kancellár is a hotelbe érkezett gyors diplomá­ciai tárgyalásra. A hotel akkor , bár még mindig München legszebb szállodája volt, „oázis kertek és szökőkutak között, a város közepén” és étter­mében még mindig gyertyafénynél vacsoráztak és farsangok alkalmával megrendezték a csodás krizanténum-bált is — már nem az volt, aminek a Volkhardt-család egykor megálmodta, aki akarta, az már hallotta a jégtáblák robaját a muzsika mögött s már bővén érezte a közeli jéghegyek hideg leheletét. Most, a szálló végórái előtt az újságírók földe­rítették, hogy kik a Regina-Palast legrégibb al­kalmazottai: Magdalena Wimmer, a főköny­velőnő, Edith Staudinger, a házvezetőnő, aztán Hochen­­leichner, a főportás, Sausen, a főszakács, aki mint kukta kezdte pályafutását a hotel konyhájában és Pommer, az ajtónálló, akit 13 éves korában Johndi­­enernek vett fel Volkhardt úr. Mi volt a legérde­kesebb élményük az elmúlt évtizedek, a Regina- Palast története során? Azt hihetné az ember, hogy a nap, amelyen a háború után Winston Churchill érkezett a szállodába. Vagy Adenauer. Theodor Heuss, az államelnök. Johannes Heesters, a­rró": sztár. Vagy Hans Moser talán? Esetleg a hotel utolsó nagy epizódja, 1972-ben, amikor az olimpiai játékokra Münchenbe érkezett dr. Kissinger, ter­mészetesen a Regina-Palastban szállt meg és egy napon megakadt vele a lift két emelet között. Szól­tak a vészcsengők a szállodában és nagy volt a riadalom, egyedül Kissinger maradt nyugodt. Ezek mind nagy élmények voltak természete­sen, de azért egyik sem a legnagyobb. Mert a leg­nagyobb élményük egy rettentő­ erejű bombázás­nak az éjszakájához fűződik, amikor Marianne Volkhardt maga köré gyűjtötte a személyzetet és felszólította őket, hogy azonnal hagyják el a szál­lodát, bezárja a Regina-Palast­ot és nem is nyitja meg addig, amíg véget nem ér a háború. De ők öten, az öt legrégibb alkalmazott, a könyvelőnő, a házvezetőnő, a főportás, a főpincér és az ajtón­álló azt kérték, hogy hadd maradjanak a szállo­dában. A Regina-Palastban kezdték az életüket s ha lehet, szeretnék ott befejezni. A tulajdonosnő nehéz szívvel, de beleegyezett. És mindenki elment és bezárták az ajtókat, csak ők öten maradtak a luxusszállodában. Bementek a nagy étterembe, megterítették az egyik nagy asztalt. A főszakács vacsorát készített. Meggyújtották a gyertyákat. Magdalena Wimmer helyet foglalt az asztalfőnél, mellette a házvezetőnő, Hochenleichner és Sausen felszolgálták a vacsorát. Pommer, az ajtónálló, aki ellentengernagyi uniformisában évtizedek óta állt a hotel forgóajtaja előtt, most ugyanott ült, ahol Luchner gróf szokott vacsorázni. Fölbontot­tak egy palack moseli bort, 1927-es évjárat, egyike a legjobbaknak. És közben potyogtak Münchenre a bombák, a robbanások folyamatosan, megszakí­tás nélkül rázták a várost, égtek a házak, nem volt már a Regina-Palastnak egyetlen vendége sem, hol volt már akkor Chamberlain és Daladier s a többiek, az aktatáskás politikusok és titkára­ik, akik mindig oly sietős léptekkel érkeztek és távoztak, tárgyalásokról konferenciákra... üres volt és sötét a hall, a lakosztályok, némák a tele­fonok, dermedten álltak a liftek... Csak ők öten ültek a gyertyafényes étteremben és vacsoráztak MASTERCRAFT Electronics Inc. Custom Electronic Systems • Burglar & Fire Alams r • Central Station/Police Hook Up . ( • Master Antenna & Closed Circuit T.V.' > Telephone & Intercom Systems . • Apartment Intercom — Call Systems Díjtalan árajánlat Magyarul is beszélünk. IVÁN GÁTI 998-8406 P.O.Box 517 Glenview, 111. 60025 Ügyvéd és jogtanácsos Végrendeletek — Baleseti ügyek Ingatlan átírások — Emigrációs ügyek Közlekedési—bírósági ügyek (Traffic Court) Nyugdíj (Soc. Security) ügykezelés Válóperek — Örökösödési eljárások etc— Méltányos ügykezelési díjak PAUL SZIGETVÁRI ATTORNEY AT LAW 200 S. Prospect. Park Ridge 111. 60068 Tel: (312) 825-1395 vagy 692-7863 TéeCCet Painting DtcORATING AND PAPER HANGING Tulajdonos: HELLER JÁNOS Decorating and paper hanging • Ablakok külső festése • Tapétázás­i festés • Mérsékelt árak • Garantált minőségi munka Tel: (312) 508-0845 is koccintottak a moseli borral, az öt régi alkal­­mazott, a főkönyvelőnő, a házvezetőnő, a főpincér, a főszakács és az ajtónálló s várták, hogy rájuk szakadjon az előkelő szálloda... finoman étkeztek,­­ nehéz ezüst evőeszközök nem csörrentek a meis­seni porcelántányérokon, a zajt nem Géczy Barna­bás zenekarának hangjai leplezték, de a bombák robbanásai, amíg egy pillanatban éles süvítés... hosszú, véget nem érő, sivító hang... megremeg­tek a falak, a tányérokba és poharakba hullott a vakolat... bombatalálat érte a hotel egyik szár­nyát. A háború után Münchennel együtt újjáépült a Regina-Palast és 1946 januárjában felszolgálták éttermében az első ebédet. Sorba álltak a vendé­gek, át a hab­on, ki az utcáig, kezükben élelmi­szerjegyet szorongatva. Azután következtek még a Regina-Palastnak szép napjai, jöttek híres vendégek — köztük Gaga­rin, az asztronauta — majd színészek és politiku­sok és 47-ben rendeztek ismét krizantémum-bált is és attól kezdve újra, minden évben. Néhány héttel ezelőtt a ma már igen idős Volkhardt asz­­szonynak mégis irodájába kellett hívnia régi, hű­séges alkalmazottait és tudókra kellett adnia, hogy a Regina-Palast fenntartása már régen nem kifizetődő és ő nem bírja tovább a terheket. Minél előbb nézzenek elhelyezkedési lehetőség után — másutt. A nagy hotelek csöndben halnak meg, akár az óceánjáró luxushajók. Előzékenyen, kifogástalan modorban. Nem úgy, mint a nagy hotelekről szóló regényekben a kifizetetlen számla elől a halálba menekülő szállóvendég. Ezek először rendezik számláikat, kiárusítják boraikat (míg a készlet tart) s csak azután merülnek a tenger s a viharos idők hullámsírjába. A fenti írást Halász Péter: Macska pórázon cí­mű most megjelent könyvéből idéztük. Megrendelhető: Pilvax Printing Co. 123-40 83rd Avenue, Kew Gardens, N.Y. 11415 USA. Ára: 11.00 US-dollár, plusz $ 1.25 szállítási költség. ­ H­ungarian R­estaurant!! 5062 N. Lincoln Ave. Chicago • Magyar ételkülönlegességek • Pénteken és szombaton cigányzene • Asztalfoglalás szükséges a hétvégén Nyitva: du. 5-től — KEDDEN ZÁRVA! Telefon: (312) 334-4850 „Hétre ma várom a Nemzetinél.. Fáy István „...Turbékolnak, jó magyarok, add a dolcsit, kell az nagyon. Cirkusz van itt nem is kevés, kell nagyon az erősítés. Megkezdődött a nagy tarka, lesz itt bőven handabanda.. Az utóbbi hetekben örömmel állapítottam meg, hogy lapunknak nemcsak előfizetői és példányonkénti vásár­lói vannak, hanem ala­pos olvasói is. Onnan tudom ezt, hogy Kardos Erzsébet nyílt levele és a V.G.-vel jelzett BÖK Vers megjelenése után több levelet és telefon­­hívást kaptam az új Nemzeti Színház iránt érdeklődő olvasóink­tól, sőt egyik idős előfi­zetőnk viccesen azzal kezdte: elég lesz-e ha 300 dollárt ad a „szent célra”? Tekintve, hogy mindenkinek külön­­külön válaszolni nem tudok és feltételezem, hogy még sokan foglal­koznak a kérdéssel, így vegyék ezt az írásomat feleletnek. Ha a Nemzeti Színház építésével akarunk fog­lalkozni, nem kerülhető el, hogy rövid visszate­kintést adjunk a tárgy­ról, amely már kultúr­történet. Színjátszá­sunk messze a múltba nyúlik, amikor még Tha­lia papjait és papnőit megvetett személyek­nek (csepürágóknak) minősítette a közvéle­mény. Ők azonban ezzel mit sem törődve hittek Kazinczynak, aki azt vallotta, hogy az anya­nyelvet és a nemzeti ön­tudatot leghatásosab­ban a „világot jelentő deszkákról” lehet hir­detni. Ugyanezt tették nemcsak színműíróink, hanem legnagyobb köl­tőink is, akik a dráma­­irodalom remekeit ül­tették át magyar nyelv­re. A múlt század elején a magyar színjátszás első­sorban Kolozsvárott és Kassán érte el a legma­gasabb nívót, mert Pest és Buda nem tudott he­lyet adni neki. Színé­szeink kiszorultak a Német Színházból és a­­Rondella semmiképpen sem felelt meg ennek a célnak, így merült fel először 1808-ban egy építendő Nemzeti Szín­pad terve, melynek költ­ségét a Nemzeti Múze­um építésére gyűjtött V.G. összegből próbálták megtakarítani. Ez ter­mészetesen lehetetlen volt. Végre 1832-ben Széchenyi kiáltványt intézett a nemzethez a Színkör felépítésé­vel kapcsolatban, mely­nek összegét 400.000 Forintra számította és mindjárt adott is hozzá 10.000 Forintot. Szeren­csére a kiváló Kassai Színtársulat éppen ak­kor szerepelt Pesten és a nagy lelkesedést látva, Fáy András, a „haza mindenese” azonnal kézbevette az ügyet, méghozzá sikerrel. Így készült el az „ideigle­nes” színház, mely a Népszínház nevet kapta és nyitotta meg kapuit 1837-ben. Senki nem gondolt akkor még ar­ra, hogy nemzeti, klasz­­szikus színművészetünk otthon nélkül fog ma­radni százhetven éven át. Súlyosbította a hely­zetet, hogy a minden korszerű követelményt nélkülöző, szerény épít­mény osztozni volt kény­telen a magyar Opera­­társulattal is. Végre a Bajza Józsefet követő intendáns-igazgató Orczy Bódog javaslatá­ra elkezdték az Opera­ház tervezését, mely 1884-ben meg is nyílt. Ezóta nevezték a már le­bontott épületet Nemze­ti Színháznak. A magyar színművé­szet másfél évszázad alatt olyan magassá­got ért el, mely a nyu­gateurópai színházakat is túlszárnyalta. (A nagy görög tragikusokkal kezdve Shakespearen, Ben Johnsonon, a fran­cia barokk nagy alakja­in Corneillen, Racinon, Molieren keresztül Schiller, Goethe, Mae­­terlink, Ibsen, Shaw, Gorkij remekeit és a magyar színművek va­lamennyi értékét műso­ron tartották.) Felnevelkedett egy olyan színész-generá­ció, mely örökre beírta nevét a magyar kultúr­történetbe. Kizárólag néhány nevet említek azok közül, akikre még sokan emlékeznek: Já­szai Mari, Blaha Lujza, Varsányi Irén, Rákosi Szidi, Gombaszögi Fri­da, Markus Emilia, Fe­dák Sári, Bajor Gizi, Makay Margit, Vízváry Mariska, Vaszary Piros­ka, Bulla Elma, Szöré­nyi Éva, Berky Lili, Sze­­leczky Zita, Ladomersz­­ky Margit, Muráty Lili, Tőkés Anna, Eszenyi Olga, Paulay Ede, Odry Árpád, Csortos Gyula, Somlay Arthur, Uray Ti­vadar, Ajtay Andor, Le­­hotay Árpád, Szabó Sán­dor, Jávor Pál, Makláry Zoltán, Pethes Sándor, Páger Antal és így sorol­hatnám oldalakon ke­resztül. (A felsoroltak nem mindegyike volt a Nemzeti tagja.) Ezek pe­dig játszották páratlan repertoárjukat egy arra nem megfelelő színház­ban. Miért nem épült már sokkal régebben Nem­zeti Színház? Sokaknak a kérdése ez. Van rá elég komoly ok. 1849 után Bécs kul­túrpolitikája nyíltan magyarellenes volt. 1867-ben sokba került a koronázás, majd az új operaház 3.300.000.00 forintba került. Ezt kö­vették a Milléneum hor­ribilis kiadásai. Ezek­­után jött a világháború, mely lehetetlenné tette a tovább építkezést. Utána a csonka ország­nak kellett magához tér­ni. A nemzetközi gazda­sági válság, majd a há­borús idők — sem volt alkalmas építésre. 1945 után, amikor a kommu­nisták mást sem tettek, mint azt kiabálták, hogy „legnagyobb érték az ember”, — kellett hogy tudják, csak az olyan ember érték, aki elért valamilyen kultúrnívót. Azóta lezajlott 1956 tra­gikusan is dicsőséges szabadságharca, amely meghozta a konszolidá­ciót, mellyel napjaink­ban dicsekszenek. Meg­hirdették a kultúrcserét, a dialógust, természete­sen az ő elképzelésük szerint. Ez azt jelenti, hogy Magyarországról ideküldözgetik az akti­vistáikat és megsértőd­nek, ha mi nem hiszünk azoknak és meg merjük kérdezni, miért nem me­hetnek haza előadásso­rozatra a Nyolcadik Törzs legkiválóbb szel­lemi emberei. Miért nem küldhetjük haza új­ságjainkat, mint ahogy ők küldözgetik szabadon otthonról azokat. Ugyanakkor soraink­ban itt vannak az árulók, akik az úgyis szétbomló nincs,­félben lévő „követke­zetesek” táborát igye­keznek minél jobban összezúzni. Van már Marxista Egyetemi Tanszékünk. Egyes Szö­vetségeseink az „Anya­nyelvészeket” ajnároz­­zák, pedig tudni kelle­ne, hogy a kommunis­ták „nem nyaraltatnak heteken át” valakit in­gyen, anélkül, hogy ezért valami ellenszol­gáltatást ne várnának. Ha nem egyebet, a hazai állapotok egekig való di­cséretét. Ha valaki vesz magá­nak fáradtságot és elol­vassa a Magyar Tudo­mányos Akadémia 1982- ben megjelent négyköte­tes irodalomtörténe­tét, megláthatja, hogy annak negyedik kötete a „határon túli” ma­gyar irodalommal fog­lakozik. Egyenesen megdöbbentő a pontos­ság, amellyel mindent tudnak rólunk. És ezt nem a követségi titká­rok, vagy a sajtóatassék gyűjtötték össze, ha­nem a sorainkban levő árulók. Ha ezt kiadták, el lehet képzelni milyen tökéletes lehet a káde­rozásuk, melyet nem hoznak nyilvánosságra. Így tehát azt mondom olvasóinknak, ha a ha­zánkban lévő szovjet gyarmaton tudnak „Ko­reai műszakot, Vietna­mi műszakot, El Salva­­dori műszakot” rendez­ni, békekölcsönöket jegyeztetnek részükre, akkor tegyék meg ezt egy Magyar Nemzeti Színházért is, mert ez el­sőrendű kötelességük, de az övék és nem a mi­énk. Nekünk itt vannak a kultúrintézményeink Kanadától Ausztráliáig és azokat fenn kell tar­tani. Különben sincs semmi biztosítékunk ar­ra, hogy az új Nemzeti Színházban nem a „szo­cialista realizmus” pro­paganda-frázisait fog­ják előadni a nagy klasz­­szikusok helyett. Mi már jó néhányszor megéget­tük a körmünket, ami­kor a legjobb szándék­kal százezreket dobtunk ki azért, hogy céljaink­kal ellenkező intézmé­nyeket létesítsenek ke­serves munkával meg­keresett pénzünkből. Éppen ezért azt taná­csolom olvasóinknak, ha megérkeznek a „né­pidemokrata tarhálók” ne hagyják magukat be­ugratni és végre mer­jék kimondani az immár klasszikussá vált szoci­alista tagadást: „Nyer!” A nem­zeti emigrációnak sem a pénzükhöz, sem hoz­zájuk, semmi közük 7. oldal • f aue * £iqum& V iyp 4129 W LAWRENCE AVE WE DELIVER 725-1*12 685-5030 ESTABLISHED 1940 SERVING THE FINEST PIZZA. RIBS, CHICKEN RAVIOLI AND SPAGHETTI Visit Our Vineyard for Imported Wine Selections and Our Newly Remodeled Dining Room

Next