Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-28 / 39. szám
Komikus, de a konzervatívok szintén elítélik Reagant Ahhoz, hogy a konzervatív beállítottságúak is csalódottnak mutatkoznak a Reagan kormányzatot illetően, panaszkodnak, hogy túl bátortalan a külpolitikában, közömbös a konzervatívok kedvenc Reagan nem valósította meg a konzervatív forradalmat Ami a konzervatívoknak legjobban fáj, az a felismerés, hogy Ronald Reagannak nem sikerült mindent egycsapásra megváltoztatnia, nem következett be uralma alatt a konzervatív forradalom. k Mi a liberálisok kiindulópontja? Elfogulatlanság... Előítélet... — ezek vitatható fogalmak. Másként tűnnek fel, ha más és más szemszögből vizsgáljuk őket. A Washington Post például azt hiszi, hogy ő objektív, hogy ha az USA és a Szovjetunió hivatalos közleményeit egyaránt kezeli és Gorbacsov kijelentésének éppúgy nem hisz, mint saját elnökének Reagan nyilatkozatainak. Ha valaki elfogadja a liberális világnézet kiindulópontját, az amerikai kormány kötelessége, erkölcsi kötelessége, hogy az amerikai társadalom anyagi helyzetében nagyobb egyenlőséget teremtsen, a vagyon és a fizetések terén — ha valaki ezt a tételt elfogadja, — úgy ennek a törekvésnek a hiányát a kormány kudarcaként fogja elkönyvelni. És ha valaki azt is hiszi, hogy az amerikai kormány minden baj megoldására képes, — az AIDS, vírusának további terjedése megakadályozására — a leányanyák törvénytelen gyermekszüléseinek beszüntetésére, — a kokain okozta szenvedély kiküszöbölésére — a kormány mindenhatóságába vetett hit a liberálisok másik alaptétele, — aki ezt is elfogadja, úgy hinni fogja azt is, — hogy a Reagan kormány közömbös... szívtelen... és ezért nyugodt lelkiismerettel csúfosan megbuktatja a vizsgán. . . Abból amit a hírközlők professzoraiktól tanultak és változatlanul elfogadtak, szintén nyugodt lelkiismerettel megbuktathatják a Reagan kormányt a vizsgán. toomomegSDife________ Az osztályzók — és Reagan osztályzása E héten idegen tollakkal ékeskedünk, Irwing Kristol-ével. Kristol professzor fiatal korában liberális demokrata, érett korában a neokonzervatívok bölcse, aki a Wall Street Journal hasábjain írta a következő irritált, gunyoros, de rendkívül figyelemre méltó cikket, mert felbosszantotta a bánásmód amiben az elnökség szakértő professzorok és a hírközlő média részesítették Ronald Reagant. Érzelmeit osztjuk, ezért szólaltatjuk most meg őt. A professzorok megbuktatják Reagant A munka ünnepén, a Labor Day weekenden a politikai tudományok professzorai szokásos évi összejövetelükön osztályozták a Reagan adminisztrációt és azt elégedetlennek minősítették. Az osztályzás nem esik nehezére a professzoroknak, hiszen ebből élnek. És a tény, hogy Reagan sohasem volt a tanítványuk és így kedvencük, magyarázza mérvüket. Az sem befolyásolta őket, hogy a választáson Amerika polgárainak elsöprő többsége merőben másként vélekedett. A professzorok jártasak abban, hogy választási eredményeket kézlegyintéssel intézzenek el és meg nem történtnek tekintsék. Valószínű, hogy az osztályzott Fehér Ház nem sokat törődik majd az ő véleményükkel. Ami számára számít, az amerikai közvélemény 65 százaléka továbbra is eredményes elnöknek tartja Reagant és felsorakozik mögötte. Ez egy rendkívüli eredmény egy elnöknél, aki már 5 esztendőt töltött hivatalában. Kire szavaztak 1984-ben a professzorok? És kedvenc tanítványaik a hírközlők? Nem hiszem hogy nagyon tévednék, ha azt állítom, hogy az osztályzó professzorok, a politikai tudományok tudósai, 90 %-ban Walter Mondáséra adták le voksukat 1984-ben. Érdekes lenne most erről elmélkedni, hogy miért van akkora szakadék a politikai science professzorok és az amerikai közvélemény között. Erről azonban majd később és egy más alkalommal. Most arra kell kitérnem, hogy a tudós profeszszorok kedvenc tanítványai, a hírközlő média, teljes mértékben osztja az előbbiek véleményét. Nyomtatásban, vagy a képernyőn ők is ezt a bizonyítványt terjesztik, mégpedig minél szélesebb körökben. Módfelett valószínű az is, hogy a washingtoni tudósító gárda szintén sohasem szavazott még Reaganre, mert többé-kevésbé liberális beállítottságú. Ezt magánbeszélgetések során nem is takargatják. Csupán akkor bőszülnek fel, ha valaki azzal vádolja őket, hogy előítéleteik beszivárognak jelentéseikbe, munkásságuk közepette. Óh nem! Kiáltják kórusban. „Mi elfogulatlanok vagyunk, beállítottságunk egyáltalában nem befolyásol bennünket munka közben. Arra törekszünk, hogy objektívak legyünk és különösen a liberális előítéletektől tartózkodunk!” programjai iránt, ez sem meglepő. Csalódottságukat azzal demonstrálják, hogy a Reagan adminisztrációt most ravaszsággal vádolják. Második mandátuma idején, — mondják Reagan ravaszul a közép felé táncol és elárulja a konzervatívokat. És mert tudják, hogy Reagan többé nem lép fel, nem kell újraválasztása miatt aggódnia, nem tudják mással magyarázni a középre táncolást, mint árulással. Szívük mélyén azonban valószínűleg azzal magyarázzák, hogy mint minden politikus, úgy Reagan is megszokásból továbbra is úgy viselkedik, mint hogy ha újabb fellépésre és választásra kellene készülnie. Ezért jelenik meg nap-nap után, hol a liberális, hol a konzervatív kommentátorok tollából a vád, hogy Reagan a középre tolódott, nincsenek elvei, pragmatikus, nem megbízható politikus! Mindez kissé konfuzus? Pedig a magyarázat igen egyszerű. A liberálisok azért vannak felháborodva, mert ez a természetük! Egy konzervatív kormány egyszerűen kiborítja őket. Ezen kár meglepődni. Sőt sajnálkozni kell afelett, hogy felháborodásuk olyan alacsony hőfokú és annyira általános, hogy nem vezet robbanáshoz és ez a robbanás nem tolja ki a demokraták kátyúba jutott szekerét, hogy azt új útra terelje. Ami a konzervatívok kiábrándulását illeti, ez sem meglepő. A konzervatívok általában hosszabb távlatból szemlélik a világot, nagyobb a történelmi érzékük, mint a demokratáké, akik állandóan azonnali és kitűnő eredményekben reménykednek. A konzervatívok hosszú távon kevesebbet és ugyanakkor többet szeretnének, az ideális konzervatív uralmat. Bevallom, hogy ezt a Reagannal szembeni csalódást én is osztom, de mértékkel. Reagan érdemei Először is arra gondolok, hogy az angoloknak és a nyugat-németeknek jóval több okuk van arra, hogy keserűen gondoljanak saját konzervatív kormányukra amelyek annyira nem követték a konzervatív utat, hogy végülis rossz hírbe hozzák majd magát a világnézetet. Ez nem áll a Reagan kormányra, amely ösztönösen igyekszik minden problémát a konzervatív szemlélettel megközelíteni. Másodszor pedig azért fékezem csalódásomat, mert ha jól meggondolom, Reagan elég sok eredménnyel dicsekedhet. Gazdasági politikája az inflációt 13 %-ról 4 %-ra csökkentette, a munkanélküliséget pedig 10 %-ról 7 %-ra szorította le. Egyetlen liberális közgazdászt sem ismerek aki bejósolta volna, hogy Reagan politikájának ilyen eredménye lehet. Hat év óta küszöbön álló tragédiát jósolnak, de ne hibáztassuk őket azért, hogy ez mindeddig nem következett be! Egyetlen komoly baj tagadhatatlan: A magas állami deficit. De az is holtbiztos, hogy az osztályzók ezúttal először ítélik el a deficitet és tartják azt súlyos problémának, eddig amíg az ő elvtársaik okozták, megtapsolták. És a deficit továbbra is az ő számlájukra írandó, mert a kormány bevétele pontosan az a méret, amelyet Reagan költségvetési hivatala bejósolt. Csupán az volt váratlan, hogy a demokrata befolyás alatt álló kongresszus az infláció és a munkanélküliség csökkenése utáns erősködött, hogy az állami kiadásokat 8-10 %-os szinten tartsák fenn. A deficitet tehát nem Reagan idézte elő, hanem Tip O’Neill! Még a külpolitikában sem szerepelt olyan rosszul az elnök Mind Nicaraguában, mind El Salvadorban jobban áll ma az USA ügye, mint 6 évvel ezelőtt remélni mertük volna. És ha nincs Reagan, úgy Grenada is az előbbiekkel együtt esett volna el. Kiléptünk az ENSZ kulturális szervezetéből az UNESCO-ból ahelyett, hogy továbbra is ottmaradunk és tehetetlenül nézzük amint szüntelenül bennünket támad és ezt nekünk kelljen finanszírozni. És a csillagháborús védelem, ami annyira kiborítja a Szovjetuniót, könnyen a második világháborút követő időszak legjelentősebb amerikai külpolitikai nyitányának bizonyulhat. Ezek pozitív eredmények. Amit Reagan nem ért el: Saját kormányszervei, például külügyminisztériumának hatalmas bürokráciája lépten-nyomon gáncsolja az elnök politikáját, mert ez és több más kormányszerv továbbra is a maga útján halad a liberális internacionalizmus délibábját hajszolja. A politikai idény vége felé közeledik. Az ősz dereka előtt nem várhatunk nagyobb eseményeket. Ez a nyugalmi állapot arra késztet, hogy visszatekintsünk az 1985-ös év első felére. Ezt téve megállapíthatjuk, hogy a kelet-nyugati ellentéteknek egy, ha nem is új, de fontos fázisába jutottunk. A nagy orosz író, Szolzsenyicin, keserűen vetette a nyugati világ szemére, hogy mindig lemarad egy eszmével. A szabadvilágnak nem kell állandóan egy harmadik világháborútól rettegnie, mert már javában benne van a nagy leszámolás. Ez helyes. Mindig a fegyverkezési versenyen siránkoznak. Ez annyiból jogos, hogy a fegyverkezésbe fektetett összegek improduktívak, mert a gyártott fegyverek gyorsan elavulnak. Viszont ezzel szemben felhozható, hogy a fegyverkezés legalább a jelen pillanatban biztonságot nyújt számunkra, mert kifejezi eltökéltségünket, hogy támadás esetén készek vagyunk a védekezésre. Aki ismeri a történelmet jól tudja, hogy a kiáltványok, nagy szavak, ékes szólamok soha sem hoztak békét. Legtöbbször az ellenkezőjét. Béke csak akkor honolt földünkön, ha a békeszeretők elég erősek voltak ahhoz, hogy a háborúra készülők nem merjék őket megtámadni. Ezt a felismerést követték az amerikaiak, amikor Reagan elnök megválasztása után egyszeri nagy erőfeszítést tettek biztonságuk helyreállítására. Aki ma visszatekint az európai politikusok négy évvel ezelőtti megnyilatkozásaira és az akkori hírmagyarázatokra, világosan láthatja, mennyire félreismerték az Egyesült Államok igazi szándékait. Reagan elnököt, mint harcoskodó aggastyánt állították be. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. Ez a nagy amerikai, ma egyike a világ kevésszámú realistáinak a nemzetközi életben. Politikája most kezdi meghozni gyümölcseit. Nemcsak a nyugati politikusok és publicisták, de a szovjet vezetők is sok mindent mondtak az utóbbi években, amire ma nem akarnak viszszaemlékezni. Megesküdtek arra, hogy bojkottálják a leszerelési tárgyalásokat mindaddig, amíg amerikai rakéták állomásoznak német földön. Súlyos következményekkel fenyegetőztek, amelyekből nem lett semmi. Ma újra tárgyalnak Genfben. Bár e téren nem szabad magunkat illúziókba ringatni, biztos, hogy azért került sor komoly tárgyalásokra, mert az amerikaiak túlnyomó gazdasági erejével szemben a szovjet nem tud eredményesen fellépni. Ilyen szempontból nézve, azt mondhatjuk az 1985-ös éve első felére, hogy bár a „hidegháború” katonai részének még nincsen vége, falánkja nem oly mérges többé. Helyébe „pszichológiai háború” lép mint a harmadik világháború politikai, propagandisztikus, bomlasztó eszközökkel folyó harca. Fontos körülmény, hogy manapság az elleninformáció (desinformation) olyan szerepet játszik, amely messze túlhaladja azt ami az utolsó évtizedekben történt. Európában nagyon keveset foglalkoztak a politikai ellentétek kiélezésének ezzel a formájával. Pedig ez a fegyver veszélyes, mert sokkal jobban fekszik a diktatórikus hatalmaknak, mint a szabad világnak. Ez előbbieknek ugyanis módjukban áll, hogy a demokratikus országokban megvegyenek bizonyos mozgalmakat és ezáltal közvetlen, vagy közvetett módon, a feltételezhetően nem-kommunista újságokban is elhelyezzék elleninformációs mérgüket. Többször megtörtént, hogy Nyugatra disszidált magasrangú szovjet személyiségek nyomatékosan felhívták figyelmünket ennek az elleninformációs szervezetnek a működésére. Egyik legfontosabb ilyen személyiség a cseh Bitman volt, aki tíz éven át vezette a KGB bécsi elleninformációs szolgálatát. Alkalmazottainak megnevezésével fedte fel a vörös rendszer ,,D” osztályának működését. Figyelemreméltó, hogy azóta nálunk jóformán semmi sem változott. Ennek oka részben az, hogy olyan jól beágyazott sajtótermékekről van szó, amelyekről az olvasók nem tudják milyen nagy mértékben állnak — talán öntudatlanul, — külső befolyás alatt. Ezt különösen tapasztalhattuk abban a zseniálisnak mondható hadjáratban, amellyel a nyugati szövetségeseket kijátszották egymás ellen. Ezt a célt szolgálták a különböző jubileumok, amelyeknek irányított kiválasztása igen jellemző volt, így például május 8-a, komoly veszélyt jelentett az amerikai— német viszonyra, amelyet Reagan elnök szerencsésen kivédett. Viszont Jalta jelentőségét sikerült elhomályosítani. Aki fel merte említeni a sok milliónyi németnek Kelet- és Közép- Európából való kiűzését, azt rögtön figyelmeztették, hogy nem szabad a múltat feleleveníteni. Ez csak akkor lenne elfogadható, ha mindenkire egyformán alkalmaznák. Nem volt kevésbé veszélyes az a játék, amelylyel az európai országokat, főleg Németországot és Franciaországot, egymás ellen igyekeztek uszítani. Bizonyos bírálat, főleg a német politikát illetően talán érthető volt. Túlméretezett támadásai ugyan nem változtatták meg az Európai Közösség politikáját, de anynyit elértek, hogy bizonyos bizalmatlanság alakult ki a két nagy nyugati szövetséges között. Szerencsére ez nem volt hatással a Mitterrand elnök és Kohl kancellár közötti jóviszonyra. Viszont választóiknak ilyen módon való befolyásolása rájuk is kedvezőtlen lehet. Tetézi ezt a propagandát az a hajsza, ami Törökország ellen folyik és amely Nikaraguát állandóan felszínen igyekszik tartani. Ez utóbbiban ugyanaz történik, mint annak idején Kubában. Emlékezünk rá, hogy Fidel Castro-t és híveit eleinte mint a földreform dicső harcosait állították be. Hangoztatták, hogy alapjában véve jó demokraták. Tudjuk jól, hogy azóta mi történt. De az emberek nem tanulnak a múltból és ma pontosan ugyanazon érveket hozzák fel a szandinisták mellett, mint annak idején Kuba mellett. Aki csak kicsit is ismeri azt, ami Nikaraguában történt, tudja, hogy a szandinisták elejétől kezdve marxisták voltak és szoros összeköttetésben álltak Moszkvával. Anyagi támogatást is kaptak onnan. Az az állítás, hogy ez lehetetlen már csak azért is, mert a vezetőségben több katolikus pap van, nem állja meg a helyét. Sajnálatosan meg kell állapítanunk, hogy ma vannak olyan egyházi körök, amelyek erősen hajlanak a szélsőbal felé. Ez részben a polgári társadalomnak abból a felfogásából ered, amely szerint az egyházat sok ban terheli a XIX. században folytatott politikájából kifolyólag, amiért most kell fizetnie. Ez éppen olyan hiba volna, mintha az elmúlt évszázad mai szemmel bűnösnek tekintett szociálpolitikájának jóvátételére, a legembertelenebb társadalmi diktatúrához csatlakoznánk. Fentiekre való tekintettel a szabad világnak ma rendkívül óvatosnak kell lennie. Tudomásul kell vennünk, hogy ellenünk egy nagy, pszichológiai propagandaháború folyik. Legfőbb ideje, hogy tanuljunk a múltból és megfelelő eszközökkel védjük ki ezeket a támadásokat. Mivel a diktatúrák, a hírközlő eszközök korlátlan birtokában mindig előnyben vannak velünk szemben, arra kell törekednünk, hogy kiterjesszük és javítsuk a varsói paktum országai felé irányított hírközléseinket és új ellenstratégiát dolgozzunk ki az onnan jövő „hidegháború” kivédésére. Szellemi háború Habsburg Ottó » Byrd szenátor ,,a diplomata” moszkvai kalandja vessék azt fel a genfi tárgyalóasztalnál, ahol most a két szuperhatalom egymással tárgyal. Byrd szenátor megszívlelte ezt a figyelmeztetést, de amikor Gorbacsov pontosan azt tette, amit Campelmann bejósolt, és az amerikai szenátorok látogatásával egyidőben radikális ajánlatot tett, országvilága előtt a Kreml zsúfolt termében, Byrd szenátor hallgatott. Nem volt ugyanis módja, hogy a Kreml dísztermében, ahol látogatóként járt, kioktassa a szovjet vezetőt annak saját portáján. Byrd munkatársai szerint ezt később megtette a Gorbacsovval folytatott magántárgyalásai során. Viszont ezt a magánfigyelmeztetés ország és világ nem hallotta, így Gorbacsov propaganda fogását Byrd szenátor nem tudta ellensúlyozni. Ez tagadhatatlan. Ugyanakkor azonban tény és való, hogy ő volt az aki a talajt előkészítette és lerakta az alapzatot. A Reagan kormány olyan mint maga Ronald Reagan. Félig a hagyományos konzervatív, félig „populista” és „új-konzervatív”. Ami nem jelenti azt, hogy ez a keverék-kormány nem rakott le alapokat, amikre a konzervatív mozgalom épületet emelhet. Ez akkor világlik ki igazán, ha felmérjük az ellenzék mostani helyzetét. Amikor a szenátus demokrata párti kisebbségének vezetője, Robert Byrd szenátusi bizottság élén a Kremlbe készült, a Reagan kormánytól jóidejében figyelmeztetést kapott. Max Campelmann (szintén demokrata párti, de Reagan fődelegátusa a genfi fegyverkorlátozási tárgyalásoknál) a szenátorok keleti utazása előtt találkozott Byrd szenátorral és figyelmeztette őt, hogy mi vár majd rájuk a Kremlben. Gorbacsov valószínűleg messzemenő leszerelési javaslattal áll majd elő látogatásuk során, és túlmegy majd mindenen amit Amerika eddig ajánlott a genfi tárgyalóasztalnál. Amennyiben ez történne, — figyelmeztette Campelmann Byrd szenátort — úgy a helyes válasz a szenátorok részéről az lenne, ha azt mondanák nagyon érdekes javaslat, de ajánljuk hogy A demokraták most az esetleges második lehetőség Félévszázados központi kormányszerepükből kiesve a demokraták most oda jutottak, ahová azelőtt a republikánusokat skaturázták be: „A másik tiszteletre méltó politikai eshetőség”. A demokrata párt egyre inkább hasonlít most Európa szociáldemokrata pártjaihoz, és egyre kevésbé Amerika korábbi kormányzó pártjához. Nincs menetrendje. Nincsenek új ötletei és megoldásai. Az egyetlen új amivel legutóbb előállott, a vámkorlátok ósdi, elavult és veszélyes ötlete. Hatalomra csakis akkor jutna, és ott csupán addig maradhatnak, amíg a republikánus pártban olyanok dominálnak, akik a kiegyensúlyozott állami költségvetést fontosabbnak tartják, mint a teljes foglalkoztatottságot és a liberális demokratákkal való alkut a nagy politikai játék elengedhetetlen kellékének tekintik. A konzervatív forradalmat nem ez a „közép” , a Bob Dole és Pete Domenici típusú politikusok valósítják meg, hanem az ifjú titánok, a Jack Kamp, a Newt Kingricht, a Bob Casten típusú képviselők. És valami új populista változata a fiatal Ronald Reagannak. Ezek toboroznak híveket, és ha ezek kerekednek a republikánus párt élére, akkor következik majd be a konzervatívok forradalma. Én hiszem, hogy az ő idejük közeleg. És ha ez bekövetkezik, visszatekintve világlik majd ki, hogy mi is volt a Reagan korszak szerepe? Szükséges átmeneti korszak, a múlt és a jövő között, feldobta mindazt, amit majd az utána következők valósítanak meg, lerakta az alapzatot, nélküle nem lehetett volna építeni. 3. oldal