Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-09-28 / 39. szám

­ Komikus, de a konzervatívok szintén elítélik Reagant Ahhoz, hogy a konzervatív beállítottságúak is csalódottnak mutatkoznak a Reagan kormányzatot illetően, panaszkodnak, hogy túl bátortalan a kül­politikában, közömbös a konzervatívok kedvenc Reagan nem valósította meg a konzervatív forradalmat Ami a konzervatívoknak legjobban fáj, az a fel­ismerés, hogy Ronald Reagannak nem sikerült mindent egycsapásra megváltoztatnia, nem követ­kezett be uralma alatt a konzervatív forradalom. k Mi a liberálisok kiindulópontja? Elfogulatlanság... Előítélet... — ezek vitatha­tó fogalmak. Másként tűnnek fel, ha más és más szemszögből vizsgáljuk őket. A Washington Post például azt hiszi, hogy ő ob­jektív, hogy ha az USA és a Szovjetunió hivatalos közleményeit egyaránt kezeli és Gorbacsov kije­lentésének éppúgy nem hisz, mint saját elnökének Reagan nyilatkozatainak. Ha valaki elfogadja a liberális világnézet kiin­dulópontját, az amerikai kormány kötelessége, er­kölcsi kötelessége, hogy az amerikai társadalom anyagi helyzetében nagyobb egyenlőséget teremt­sen, a vagyon és a fizetések terén — ha valaki ezt a tételt elfogadja, — úgy ennek a törekvésnek a hiányát a kormány kudarcaként fogja elkönyvelni. És ha valaki azt is hiszi, hogy az amerikai kor­mány minden baj megoldására képes, — az AIDS, vírusának további terjedése megakadályozására — a leányanyák törvénytelen gyermekszüléseinek beszüntetésére, — a kokain okozta szenvedély ki­küszöbölésére — a kormány mindenhatóságába vetett hit a liberálisok másik alaptétele, — aki ezt is elfogadja, úgy hinni fogja azt is, — hogy a Reagan kormány közömbös... szívtelen... és ezért nyugodt lelkiismerettel csúfosan megbuktatja a vizs­gán. .­­ . Abból amit a hírközlők professzoraiktól tanultak és változatlanul elfogadtak, szintén nyugodt lelki­ismerettel megbuktathatják a Reagan kormányt a vizsgán. toomomegSDife________ Az osztályzók — és Reagan osztályzása E héten idegen tollakkal ékeskedünk, Irwing Kris­­tol-ével. Kristol professzor fiatal korában liberális demokr­­ata, érett korában a neokonzervatívok bölcse, aki a Wall Street Journal hasábjain írta a következő irritált, gunyoros, de rendkívül figyelemre­ méltó cikket, mert felbosszantotta a bánásmód amiben az elnökség szakértő professzorok és a hírközlő média részesítették Ronald Reagant. Érzelmeit osztjuk, ezért szólaltatjuk most meg őt. A professzorok megbuktatják Reagant A munka ünnepén, a Labor Day weekenden a politikai tudományok professzorai szokásos évi összejövetelükön osztályozták a Reagan adminiszt­rációt és azt elégedetlennek minősítették. Az osztályzás nem esik nehezére a professzorok­nak, hiszen ebből élnek. És a tény, hogy Reagan sohasem volt a tanítványuk és így kedvencük, ma­gyarázza mérvüket. Az sem befolyásolta őket, hogy a választáson Amerika polgárainak elsöprő többsége merőben másként vélekedett. A professzorok jártasak abban, hogy választási eredményeket kézlegyintéssel intézzenek el és meg nem történtnek tekintsék. Valószínű, hogy az osztályzott Fehér Ház nem sokat törődik majd az ő véleményükkel. Ami szá­mára számít, az amerikai közvélemény 65 százalé­ka továbbra is eredményes elnöknek tartja Rea­gant és felsorakozik mögötte. Ez egy rendkívüli eredmény egy elnöknél, aki már 5 esztendőt töltött hivatalában. Kire szavaztak 1984-ben a professzorok? És kedvenc tanítványaik a hírközlők? Nem hiszem hogy nagyon tévednék, ha azt állí­tom, hogy az osztály­zó professzorok, a politikai tu­dományok tudósai, 90 %-ban Walter Mondáséra ad­ták le voksukat 1984-ben. Érdekes lenne most er­ről elmélkedni, hogy miért van akkora szakadék a politikai science professzorok és az amerikai közvélemény között. Erről azonban majd később és egy más alkalommal. Most arra kell kitérnem, hogy a tudós profesz­­szorok kedvenc tanítványai, a hírközlő média, tel­jes mértékben osztja az előbbiek véleményét. Nyomtatásban, vagy a képernyőn ők is ezt a bizo­nyítványt terjesztik, mégpedig minél szélesebb kö­rökben. Módfelett valószínű az is, hogy a washingtoni tu­dósító gárda szintén sohasem szavazott még Rea­­ganre, mert többé-kevésbé liberális beállítottságú. Ezt magán­beszélgetések során nem is takargat­ják. Csupán akkor bőszülnek fel, ha valaki azzal vádolja őket, hogy előítéleteik beszivárognak je­lentéseikbe, munkásságuk közepette. Óh nem! Kiáltják kórusban. „Mi elfogulatlanok vagyunk, beállítottságunk egyáltalában nem befolyásol bennünket munka közben. Arra törek­szünk, hogy objektívak legyünk és különösen a li­berális előítéletektől tartózkodunk!” programjai iránt,­­ ez sem meglepő. Csalódottságukat azzal demonstrálják, hogy a Reagan adminisztrációt most ravaszsággal vádol­ják. Második mandátuma idején, — mondják Rea­gan ravaszul a közép­ felé táncol és elárulja a kon­zervatívokat. És mert tudják, hogy Reagan többé nem lép fel, nem kell újraválasztása miatt aggódnia, nem tud­ják mással magyarázni a középre­ táncolást, mint árulással. Szívük mélyén azonban valószínűleg azzal magyarázzák, hogy mint minden politikus, úgy Reagan is megszokásból továbbra is úgy vi­selkedik, mint hogy ha újabb fellépésre és válasz­tásra kellene készülnie. Ezért jelenik meg nap-nap után, hol a liberális, hol a konzervatív kommentátorok tollából a vád, hogy Reagan a középre tolódott, nincsenek elvei, pragmatikus, nem megbízható politikus! Mindez kissé konfuzus? Pedig a magyarázat igen egyszerű. A liberáli­sok azért vannak felháborodva, mert ez a termé­szetük! Egy konzervatív kormány egyszerűen ki­borítja őket. Ezen kár meglepődni. Sőt sajnálkoz­ni kell afelett, hogy felháborodásuk olyan alacsony hőfokú és annyira általános, hogy nem vezet robba­náshoz és ez a robbanás nem tolja ki a demokraták kátyúba jutott szekerét, hogy azt új útra terelje. Ami a konzervatívok kiábrándulását illeti, ez sem meglepő. A konzervatívok általában hosszabb távlatból szemlélik a világot, nagyobb a történel­mi érzékük, mint a demokratáké, akik állandóan azonnali és kitűnő eredményekben reménykednek. A konzervatívok hosszú­ távon kevesebbet és ugyanakkor többet szeretnének, az ideális konzer­vatív uralmat. Bevallom, hogy ezt a Reagannal szembeni csa­lódást én is osztom, de mértékkel. Reagan érdemei Először is arra gondolok, hogy az angoloknak és a nyugat-németeknek jóval több okuk van arra, hogy keserűen gondoljanak saját konzervatív kor­mányukra amelyek annyira nem követték a kon­zervatív utat, hogy végülis rossz hírbe hozzák majd magát a világnézetet. Ez nem áll a Reagan kormányra, amely ösztö­nösen igyekszik minden problémát a konzervatív szemlélettel megközelíteni. Másodszor pedig azért fékezem csalódásomat, mert ha jól meggondolom, Reagan elég sok ered­ménnyel dicsekedhet. Gazdasági politikája az inflációt 13 %-ról 4 %-ra csökkentette, a munkanélküliséget pedig 10 %-ról 7 %-ra szorította le. Egyetlen liberális közgazdászt sem ismerek aki bejósolta volna, hogy Reagan politikájának ilyen eredménye lehet. Hat év óta küszöbön álló tragédiát jósolnak, de ne hibáztassuk őket azért, hogy ez mindeddig nem következett be! Egyetlen komoly baj tagadhatatlan: A magas ál­lami deficit. De az is holtbiztos, hogy az osztály­zók ezúttal először ítélik el a deficitet és tartják azt súlyos problémának, eddig amíg az ő elvtársa­ik okozták, megtapsolták. És a deficit továbbra is az ő számlájukra írandó, mert a kormány bevétele pontosan az a méret, amelyet Reagan költségvetési hivatala bejósolt. Csupán az volt váratlan, hogy a demokrata befo­lyás alatt álló kongresszus az infláció és a mun­kanélküliség csökkenése után­­­s erősködött, hogy az állami kiadásokat 8-10 %-os szinten tartsák fenn. A deficitet tehát nem Reagan idézte elő, hanem Tip O’Neill! Még a külpolitikában sem szerepelt olyan rosszul az elnök Mind Nicaraguában, mind El Salvadorban job­ban áll ma az USA ügye, mint 6 évvel ezelőtt re­mélni mertük volna. És ha nincs Reagan, úgy Gre­nada is az előbbiekkel együtt esett volna el. Kiléptünk az ENSZ kulturális szervezetéből az UNESCO-ból ahelyett, hogy továbbra is ottmara­dunk és tehetetlenül nézzük amint szüntelenül ben­nünket támad és ezt nekünk kelljen finanszírozni. És a csillagháborús védelem, ami annyira kibo­rítja a Szovjetuniót, könnyen a második világhábo­rút követő időszak legjelentősebb amerikai­ kül­politikai nyitányának bizonyulhat. Ezek pozitív eredmények. Amit Reagan nem ért el: Saját kormányszervei, például külügyminisz­tériumának hatalmas bürokráciája lépten-nyomon gáncsolja az elnök politikáját, mert ez és több más kormányszerv továbbra is a maga útján halad a liberális internacionalizmus délibábját hajszolja. A politikai idény vége felé közeledik. Az ősz de­reka előtt nem várha­tunk nagyobb esemé­nyeket. Ez a nyugalmi állapot arra késztet, hogy visszatekintsünk az 1985-ös év első felére. Ezt téve megállapíthat­juk, hogy a kelet-nyuga­ti ellentéteknek egy, ha nem is új, de fontos fá­zisába jutottunk. A nagy orosz író, Szol­­zsenyicin, keserűen ve­tette a nyugati világ sze­mére, hogy mindig le­marad egy eszmével. A szabadvilágnak nem kell állandóan egy har­madik világháborútól­ rettegnie, mert már ja­vában benne van a nagy leszámolás. Ez helyes. Mindig a fegyverkezé­si versenyen siránkoz­nak. Ez annyiból jogos, hogy a fegyverkezésbe fektetett összegek im­produktívak, mert a gyártott fegyverek gyor­san elavulnak. Viszont ezzel szemben felhozha­tó, hogy a fegyverkezés legalább a jelen pillanat­ban biztonságot nyújt számunkra, mert kifeje­zi eltökéltségünket, hogy támadás esetén ké­szek vagyunk a védeke­zésre. Aki ismeri a tör­ténelmet jól tudja, hogy a kiáltványok, nagy szavak, ékes szólamok soha sem hoztak békét. Legtöbbször az ellenke­zőjét. Béke csak akkor honolt földünkön, ha a békeszeretők elég erő­sek voltak ahhoz, hogy a háborúra készülők nem merjék őket megtámad­ni. Ezt a felismerést kö­vették az amerikaiak, amikor Reagan elnök megválasztása után egyszeri nagy erőfeszí­tést tettek biztonságuk helyreállítására. Aki ma visszatekint az európai politikusok négy évvel ezelőtti megnyilatkozá­saira és az akkori hír­­magyarázatokra, vilá­gosan láthatja, mennyi­re félreismerték az Egyesült Államok igazi szándékait. Reagan el­nököt, mint harcoskodó aggastyánt állították be. Pedig ennek éppen az el­lenkezője igaz. Ez a nagy amerikai, ma egyi­ke a világ kevésszámú realistáinak a nemzet­közi életben. Politiká­ja most kezdi meghozni gyümölcseit. Nemcsak a nyugati politikusok és publicis­ták, de a szovjet vezetők is sok mindent mondtak az utóbbi években, ami­re ma nem akarnak visz­­szaemlékezni. Meges­küdtek arra, hogy boj­­kottálják a leszerelési tárgyalásokat mindad­dig, amíg amerikai ra­kéták állomásoznak né­met földön. Súlyos kö­vetkezményekkel fenye­getőztek, amelyekből nem lett semmi. Ma új­ra tárgyalnak Genfben. Bár e téren nem szabad magunkat illúziókba rin­gatni, biztos, hogy azért került sor komoly tár­gyalásokra, mert az amerikaiak túlnyomó gazdasági erejével szemben a szovjet nem tud eredményesen fel­lépni. Ilyen szempontból nézve, azt mondhatjuk az 1985-ös éve első felé­re, hogy bár a „hideg­­háború” katonai részé­nek még nincsen vége, falánkja nem oly mér­ges többé. Helyébe „pszichológiai háború” lép mint a harmadik vi­lágháború politikai, propagandisztikus, bom­lasztó eszközökkel folyó harca. Fontos körülmény, hogy manapság az ellen­információ (desinforma­­tion) olyan szerepet ját­szik, amely messze túl­haladja azt ami az utol­só évtizedekben történt. Európában nagyon ke­veset foglalkoztak a po­litikai ellentétek kiéle­zésének ezzel a formájá­val. Pedig ez a fegyver veszélyes, mert sokkal jobban fekszik a dikta­tórikus hatalmaknak, mint a szabad világnak. Ez előbbieknek ugyanis módjukban áll, hogy a demokratikus országok­ban megvegyenek bizo­nyos mozgalmakat és ezáltal közvetlen, vagy közvetett módon, a felté­telezhetően nem-kom­munista újságokban is elhelyezzék elleninfor­mációs mérgüket. Többször megtörtént, hogy Nyugatra disszi­dált magasrangú szov­jet személyiségek nyo­matékosan felhívták fi­gyelmünket ennek az el­leninformációs szerve­zetnek a működésére. Egyik legfontosabb ilyen személyiség a cseh Bitman volt, aki tíz éven át vezette a KGB bécsi elleninformációs szolgá­latát. Alkalmazottai­nak megnevezésével fedte fel a vörös rend­szer ,,D” osztályának működését. Figyelem­reméltó, hogy azóta ná­lunk jóformán semmi sem változott. Ennek oka részben az, hogy olyan jól beágyazott saj­tótermékekről van szó, amelyekről az olvasók nem tudják milyen nagy mértékben állnak — ta­lán öntudatlanul, — kül­ső befolyás alatt. Ezt kü­lönösen tapasztalhattuk abban a zseniálisnak mondható hadjáratban, amellyel a nyugati szö­vetségeseket kijátszot­­ták egymás ellen. Ezt a célt szolgálták a külön­böző jubileum­ok, ame­lyeknek irányított ki­választása igen jellemző volt, így például május 8-a, komoly veszélyt je­lentett az amerikai— német viszonyra, ame­lyet Reagan elnök sze­rencsésen kivédett. Vi­szont Jalta jelentőségét sikerült elhomályosíta­ni. Aki fel merte említe­ni a sok milliónyi né­metnek Kelet- és Közép- Európából való kiűzé­sét, azt rögtön figyel­meztették, hogy nem szabad a múltat felele­veníteni. Ez csak akkor lenne elfogadható, ha mindenkire egyformán alkalmaznák. Nem volt kevésbé ve­szélyes az a játék, amely­­lyel az európai orszá­gokat, főleg Németor­szágot és Franciaorszá­got, egymás ellen igye­keztek uszítani. Bizo­nyos bírálat, főleg a né­met politikát illetően talán érthető volt. Túl­méretezett támadásai ugyan nem változtatták meg az Európai Közös­ség politikáját, de any­­nyit elértek, hogy bizo­nyos bizalmatlanság alakult ki a két nagy nyugati szövetséges kö­zött. Szerencsére ez nem volt hatással a Mitter­rand elnök és Kohl kan­cellár közötti jóviszony­ra. Viszont választóik­nak ilyen módon való be­folyásolása rájuk is ked­vezőtlen lehet. Tetézi ezt a propagan­dát az a hajsza, ami Tö­rökország ellen folyik és amely Nikaraguát állan­dóan felszínen igyekszik tartani. Ez utóbbiban ugyanaz történik, mint annak idején Kubában. Emlékezünk rá, hogy Fi­del Castro-t és híveit ele­inte mint a földreform dicső harcosait állítot­ták be. Hangoztatták, hogy alapjában véve jó demokraták. Tudjuk jól, hogy azóta mi történt. De az emberek nem ta­nulnak a múltból és ma pontosan ugyanazon ér­veket hozzák fel a szan­­dinisták mellett, mint­­ annak idején Kuba mel­lett. Aki csak kicsit is isme­ri azt, ami Nikaraguá­­ban történt, tudja, hogy a szandinisták elejétől kezdve marxisták vol­tak és szoros összekötte­tésben álltak Moszkvá­val. Anyagi támogatást is kaptak onnan. Az az állítás, hogy ez lehetet­len már csak azért is, mert a vezetőségben több katolikus pap van, nem állja meg a helyét. Sajnálatosan meg kell állapítanunk, hogy ma vannak olyan egyházi körök, amelyek erősen hajlanak a szélsőbal felé. Ez részben a polgá­ri társadalomnak abból a felfogásából ered, amely szerint az egyhá­zat sok ban terheli a XIX. században folyta­tott politikájából kifo­lyólag, amiért most kell fizetnie. Ez éppen olyan hiba volna, mintha az el­múlt évszázad mai szemmel bűnösnek te­kintett szociálpolitiká­jának jóvátételére, a legembertelenebb tár­sadalmi diktatúrához csatlakoznánk. Fentiekre való tekin­tettel a szabad világ­nak ma rendkívül óva­tosnak kell lennie. Tu­domásul kell vennünk, hogy ellenünk egy nagy, pszichológiai propagan­daháború folyik. Leg­főbb ideje, hogy tanul­junk a múltból és meg­felelő eszközökkel véd­jük ki ezeket a támadá­sokat. Mivel a diktatú­rák, a hírközlő eszközök korlátlan birtokában mindig előnyben vannak velünk szemben, arra kell törekednünk, hogy kiterjesszük és javít­suk a varsói paktum or­szágai felé irányított hírközléseinket és új el­lenstratégiát dolgoz­zunk ki az onnan jövő „hideg­háború” kivédé­sére. Szellemi háború Habsburg Ottó » Byrd szenátor ,,a diplomata” moszkvai kalandja vessék azt fel a genfi tárgyalóasztalnál, ahol most a két szuperhata­lom egymással tárgyal. Byrd szenátor meg­szívlelte ezt a figyelmez­tetést, de amikor Gorba­csov pontosan azt tette, amit Campelmann bejó­solt, és az amerikai sze­nátorok látogatásával egyidőben radikális ajánlatot tett, ország­­világa előtt a Kreml zsú­folt termében, Byrd sze­nátor hallgatott. Nem volt ugyanis módja, hogy a Kreml díszter­mében, ahol látogató­ként járt, kioktassa a szovjet vezetőt annak saját portáján. Byrd munkatársai szerint ezt később meg­tette a Gorbacsov­val folytatott magántárgya­lásai során. Viszont ezt a magán­figyelmeztetés ország­ és világ nem hallotta, így Gorbacsov propa­ganda fogását Byrd sze­nátor nem tudta ellen­súlyozni. Ez tagadhatatlan. Ugyanakkor azonban tény és való, hogy ő volt az aki a talajt előkészítette és lerakta az alapzatot. A Reagan kormány olyan mint maga Ronald Rea­gan. Félig a hagyományos konzervatív, félig „popu­lista” és „új-konzervatív”. Ami nem jelenti azt, hogy ez a keverék-kormány nem rakott le alapokat, amikre a konzervatív moz­galom épületet emelhet. Ez akkor világlik ki iga­zán, ha felmérjük az ellenzék mostani helyzetét. Amikor a szenátus demokrata párti kisebb­ségének vezetője, Ro­bert Byrd szenátusi bi­zottság élén a Kremlbe készült, a Reagan kor­mánytól jóidejében fi­gyelmeztetést kapott. Max Campelmann (szintén demokrata pár­ti, de Reagan fődelegá­tusa a genfi fegyver­korlátozási tárgyalá­soknál) a szenátorok ke­leti utazása előtt talál­kozott Byrd szenátorral és figyelmeztette őt, hogy mi vár majd rájuk a Kremlben. Gorbacsov valószínű­leg messzemenő leszere­lési javaslattal áll majd elő látogatásuk során, és túlmegy majd minde­nen amit Amerika eddig ajánlott a genfi tárgya­lóasztalnál. Amennyi­ben ez történne, — fi­gyelmeztette Campel­mann Byrd szenátort — úgy a helyes válasz a szenátorok részéről az lenne, ha azt mondanák nagyon érdekes javas­lat, de ajánljuk hogy A demokraták most az esetleges második lehetőség Félévszázados központi kormányszerepükből kiesve a demokraták most oda jutottak, ahová az­előtt a republikánusokat skaturázták be: „A másik tiszteletre méltó politikai eshetőség”. A demokrata párt egyre inkább hasonlít most Európa szociál­demokrata pártjaihoz, és egyre ke­vésbé Amerika korábbi kormányzó­ pártjához. Nincs menetrendje. Nincsenek új ötletei és meg­oldásai. Az egyetlen új amivel legutóbb előállott, a vámkorlátok ósdi, elavult és veszélyes ötlete. Hatalomra csakis akkor jutna, és ott csupán ad­dig maradhatnak, amíg a republikánus pártban olyanok dominálnak, akik a kiegyensúlyozott álla­mi költségvetést fontosabbnak tartják, mint a tel­jes foglalkoztatottságot és a liberális demokraták­kal való alkut a nagy politikai játék elengedhe­tetlen kellékének tekintik. A konzervatív forradalmat nem ez a „közép” , a Bob Dole és Pete Domenici típusú politikusok va­lósítják meg, hanem az ifjú titánok, a Jack Kamp, a Newt Kingrich­t, a Bob Casten típusú képviselők. És valami új populista változata a fiatal Ronald Rea­gannak. Ezek toboroznak híveket, és ha ezek kerekednek a republikánus párt élére, akkor következik majd be a konzervatívok forradalma. Én hiszem, hogy az ő idejük közeleg. És ha ez be­következik, visszatekintve világlik majd ki, hogy mi is volt a Reagan korszak szerepe? Szükséges átmeneti korszak, a múlt és a jövő kö­zött, feldobta mindazt, amit majd az utána követke­zők valósítanak meg, lerakta az alapzatot, nélküle nem lehetett volna építeni. 3. oldal

Next