Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-11-15 / 46. szám
Leveszem a kezem a világról! Vajda Albert Úgy bizony, most már nem türtőztetem magam tovább, hanem leveszem a kezem a világról. Nem tagadom, már régóta foglalkozom ezzel a gondolattal, csak éppen... csak éppen a belém nevelt közösségi szellem tartott vissza eddig. Valahányszor szembetaláltam magam korunk eszelősnek tűnő jelenségeivel — van belőlük ezerszám! — mindig azt magyaráztam magamnak, hogy végeredményben én is az emberiség beltagja vagyok, tulajdonképpen rajtunk, embereken múlik, hogy a dolgok hogyan alakulnak, nem szabad kijelentenem, hogy rám pedig ne számítsanak, én levettem a kezem a világról. Újra és újra lebeszéltem magam erről a lépésről. Emlékszem, hogy amikor 1956 novemberében a szovjet csapatok elözönlötték Magyarországot és láttam, hogy a Nyugat felháborodott kijelentéseknél és résztvevő szavaknál nem nyújt többet, akkor — nem tagadom — könnyekkel a szememben mondtam: „Ez az utolsó csepp a pohárban. Eddig abban reménykedtem, hogy bár a sors és a politikusok naivsága következtében odadobtak bennünket egy embertelen diktatúrának, azért nem szabad elveszteni a reményt, ott van a másik oldal, a Nyugat, a maga demokratikus vívmányaival és minden elnyomást elítélő magatartásával!” De a magyar szabadságharc cserbenhagyása és az utána következő álszent szemforgatás arra késztetett: vegyem le a kezem a világról! Ne foglalkozzam a világeseményekkel, ne olvassam a politikusok nyilatkozatait, csavarjam le a rádiót, ha valamely államférfi, kenetteljes maszlagokat szór szét a levegőbe. Éljem a magam kis életét, törődjem csupán közvetlen környezetemmel és — magyarán mondva — fütyüljek mindenre és mindenkire. Szégyeld magad, szólalt meg ilyenkor bennem jobbik (vagy talán butább?) énem. Szégyeld magad, ismételte, hát erre neveltek? Ezt tanultad a Kemény Zsigmond főreálban Túrmezei tanár úrtól, aki a magyar és a német nyelv mellett az ifjúság morális nevelését is célul tűzte ki? Nem magyarázta elégszer, hogy az ember társas lény, és ez azt jelenti, hogy az egyénnek kötelezettségei vannak a közönséggel, a társadalommal szemben, így azután, nyugati életem kezdetén, lebeszéltem magam arról, hogy levegyem a kezem a világról, hanem rajta tartottam. Ez azt jelentette, hogy napról-napra kerülgetett a lapos guta, amikor olvastam a híreket és láttam a televíziók képernyőjén a világ vezetőinek képmását, a megszokott blabla szöveggel körítve. Felforrt bennem az epe, amikor értesültem arról, hogy Kennedy elnök — akiről annyi intézményt és a világ egyik legrémesebb repülőterét nevezték el, egyszóval amikor Kennedy az utolsó pillanatban lefújta a kubai szabadságkeresőknek nyújtandó légi segítséget és ezzel megalapozta Kubában Fidel Castro kommunista uralmát. No, mondtam magamban akkor, mégis leveszem a kezem a világról. Azután 1962-ben megint visszatettem ezt a viszszavont kezet, mert akkor Kennedy elnök — valamely különös véletlen következtében, — hirtelen határozottá vált és megüzente Hruscsovnak: ha a szovjet rakétaszállító hajók tovább haladnak Kuba felé, akkor lövetni fog rájuk. És Hruscsov visszavonult, mint mindig, ha a Szovjetunió határozott és elszánt magatartással találta szembe magát. Azután sorra következtek az olyan hajmeresztő események, amelyek láttán és hallatán ismét közel álltam ahhoz, hogy levegyem kezem a világról. Különösen állt ez az Egyesült Államok minimum négy balkézzel megáldott elnökének, Csupafog Jimmynek uralma alatt, amikor a Szovjetunió számtalan területen aratott sikereket, nem beszélve Afganisztán 1979-ben történt megszállásáról. 1980-ban döntő változásként, Ronald Reagan vette át a Fehér Ház kormánykerekét és akkor, repeső szívvel, örömteli lélekkel fogadtam, hogy végre olyan ember áll a nyugati világ első számú vezető posztján, aki tisztán látja, hogy milyen alattomos ellenféllel áll szemben. Olyannal, aki csak olyan szerződésbe hajlandó belemenni, amelyből egyedül neki, a Szovjetuniónak, van haszna. És még akkor is kétséges, hogy az aláírt és ménkü nagy pecsétekkel ellátott szerződést betartja-e? Illetve: a múlt tapasztalatai alapján nem kétséges, hogy a Szovjetunió a benem tartott szerződések országa. Igen, Ronald Reagan visszaadta a bizalmat és 1980 november óta mindkét kezemet rajta tartottam a világon. Igen ám, de mit kellett látnom? FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Azt, hogy az elnök határozottságát a legkülönbözőbb irányokból, a legkülönbözőbb politikai személyiségek igyekeznek megingatni, közöttük egy olyan szenátor, akinek azért van oka arra, hogy erkölcsöt prédikáljon, mert rettenthetetlen bátorsággal hagyott vízben egy több, mint közeli munkatársat. Sűrűsödtek a jelek: a szilárd és kemény kommunista-ellenes magatartás kőfalán egyre több rés mutatkozott. Az egykori megalkuvás nélküli nyilatkozatok helyét kezdték átvenni a lagymatag szólamok, lefegyverzésről, világbékéről, békés-egymásmellett-élésről. Egyszóval mindarról, amit az elmúlt negyven év alatt úgy lehetett értelmezni, hogy a Szovjetunió fegyverkezik, fütyül a világ békéje és a békés egymás mellett élést úgy értelmezi, hogy egyre szorosabbra zárja a kommunista gyűrűt az Egyesült Államok körül. És most azután jött a valóban utolsó csepp. Ronald Reagan személyes levélben biztosította Gorbacsovot arról, hogy a kémkedéssel vádolt és Moszkvában letartóztatott — és azóta kicserélt — Daniloff amerikai újságíró ártatlan. Mire Gorbacsov, a maga végtelenül simulékony módján, közvetve hazugnak nevezte az Egyesült Államok elnökét, kijelentve, hogy Daniloff igenis kémkedett! Mi volt erre a világ leghatalmasabb nyugati államfőjének válasza? Az, hogy egyszerű találkozónak nyilvánított csúcstalálkozót rendezett azzal, aki hazugnak nevezte Ennél a pontnál levetettem a kezem a világról. Csak az a baj, hogy a világ nem veszi le rólam egyre súlyosabb kezét. Ez is Amerika... Fekete G. István Azt hiszem kevesen tudják, hogy a Washingtonban ügyködő honatyák rendkívül nagyjelentőségű határozatot hoztak a közelmúltban. Éspedig azt, hogy ezentúl a rózsa lesz az Egyesült Államok hivatalos nemzeti világa! A hír természetesen nagy örömet váltott ki a Passadena-ban (Kalifornia) székelő „Tournament of Roses” vezetőiből. Ezt abból gondolom, hogy a „Rózsák Versenyének” extázisban lévő igazgatója — John French — az alábbiakat nyilatkozta a sajtónak: „Több mint 200 évnek kellett eltelni, amíg végre van nemzeti virágunk! Mi rózsalovagok, — ahogy bennünket hívnak avagy gúnyolnak más virágok kedvelői, — mindig úgy éreztük, hogy a rózsánál nincsen szebb virág. S úgy gondoltuk, hogy csakis a rózsa lehet az USA nemzeti virága. Honatyáink bölcs és már régen esedékes határozata bennünket igazolt!” Reagan elnök 1986. október 7-én iktatta törvénynyé, hogy ezentúl a rózsákat nagyobb tisztelettel kell néznünk, mert a nemzet virágává nemesedtek. Úgy vélem, hogy ez a kinevezés valami olyasmit jelenthet a virágok társadalmi ranglétráján, mint amikor a régi időkben valakit lovaggá ütöttek. Én persze cseppet sem csodálkozom, hogy Reagan elnök egyetértett a honatyák rózsaügyi határozatával. Elvégre köztudomású, hogy a Fehér Házat nem kikinics kert, liliom kert, petunia kert stb. veszi körül,hanem rózsa kert! Arról nem is beszélve, hogy az elnök a családi béke megőrzése miatt sem ellenezhette a rózsa nemzeti világgá való kinevezését, hiszen nejéről is van rózsa elnevezve, melyet természetesen „Nancy rózsának” hívnak. Republikánus körökben amúgy is mindig népszerű volt a rózsa. Nixon elnök feleségéről (Pat Nixon rózsa) és George Deukmejian kaliforniai kormányzó nejéről (Lady Gloria rózsa) is elneveztek egy bizonyos rózsafajtát. Aztán van Mister Lincoln rózsa is. Hogy miért éppen szépfiúnak igazán nem mondható Lincoln elnök kapott rózsát, azt csak az oknyomozótörténelem tudná kideríteni. . Virágkertészeti vonalért még a sokévi átlagnál is nagyobb ignorámusz vagyok, azt azonban tudom, hogy Ázsiában már Krisztus születése előtt kétezer évvel nagy rózsakultusz volt. Aztán arról is tudomásom van, hogy Amerikában , Coloradoban és Oregonban — 35 millió éves megkövesedett rózsákat találtak. (Jellemző rám, hogy a fontos dolgokat perceken belül elfelejtem, a fentiekhez hasonló lényegtelen dolgokkt viszont örökre megjegyzem.) Miután rendkívül precíz ember vagyok, így nagyon helytelenítem, hogy a honatyák nem határozták meg, melyik rózsafajta az, melyet mint Amerika nemzeti világát kell tisztelnünk a jövőben. Az ilyenfajta slendriánságot nagyfontosságú dolgoknál bűnös felelőtlenségnek tartom, melyet képtelen vagyok megbocsátani. Arra tudok csak gondolni, hogy a rózsaügyben szavazó politikusok elfogadták Gertrude Stein álláspontját. A torzonborz megjelenésű és erősen excentrikus költőnő ugyanis azt állította az egyik halhatatlan költeményében, hogy: „A rózsa az rózsa az rózsa”. (Rose is a rose is a rose.) Nem szabad persze azt gondolni, hogy a rózsa nemzeti virággá való kinevezése osztatlan örömet keltett Amerikában. Carl W. Swanson, az amerikai „Gólyahír Társaság” elnöke (Marigold Society of America) például a riporterek szerint lenéző és megvető gúnnyal mosolygott a hír hallatára. „A rózsa túl drága virág és Európából származik.” A Gólyahír az igazi amerikai virág... Fajra, vallásra, anyagi helyzetre, társadalmi osztályra való tekintet nélkül mindenki virága... Az USA- ban csak 40 millió rózsabokor található, ezzel szemben gólyahír billió van hazánkban. Billóral fejezte be nyilatkozatát a Gólyahír Társaság felháborodott elnöke. Amint említettem, rendkívül alapos ember vagyok s mielőtt megírtam volna ezen virágügyi eszmefuttatásomat, némi kertészeti tanulmányokat folytattam. Ennek eredményeként kiderítettem, hogy Swanson úrnak elvileg igaza van. Az Amerikában vásárolható rózsák több mint egyharmadát ugyanis — főként Európából — importálják. Ezzel szemben a gólyahírt szinte kizárólag Amerikában termesztik. És nem kell importálni őket, mert annyi van belőlük mint anyü. Megvallom, hogy soha nem voltam nagy barátja a rózsáknak. Az olyan szép, de csalóka nőkre emlékeztettek mindig, akik minden férfivel flörtölnek. Amikor aztán azt hisszük, hogy meghódítottuk őket és hozzájuk nyúlunk, jól, ,megszúrnak’ bennünket. Közel harminc éve én is közeli kapcsolatban álltam egy ilyen Rózsával. Lángoló, odaadó és „majdnem” hű szerelmem jutalma az volt, hogy egy kissé kancsal és enyhén ragyás fodrászért dobott engem. Engem?! Érthetetlen, hogy a nők milyen döbbenetes aljasságokra képesek! Engem dobni, csak azért, mert a piszok fodrász minden héten ingyen csinálta frizuráját? Megáll az ész! Rózsaügyi tanulmányaim alapján, valamint azért, mert Hlavács Rózsa annak idején oly rútul kibabrált velem és annyi szívfájdalmat okozott, ezennel írásba adom, hogy: a magam részéről én nem tekintem a rózsát választott hazám nemzeti világának! A válás vésztjósló jelei________ Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a mai házasság nem tartozik modern korunk legsikeresebb intézményei közé. A nyugati világban a házasságok 50 százaléka válással végződik és amint azt a Szovjet Tudományos Akadémia legújabb közleménye bizonyítja, a helyzet a kommunista világban még rosszabb... Éppen ezért, aligha érdektelen egy amerikai pszichológus-csoport legutóbbi jelentése arról, hogy milyen jelei vannak, ha egy házasság zátonyra futott, vagy pedig éppen a válás előjeleit mutatja. A csoport vezetője, nemrégiben, egy sajtóértekezleten a következőkben foglalta össze az ismertetőit annak, amit így nevezett: A válás vésztjósló jelei. (A „vésztjósló jelek” — hangsúlyozta mindkét nemre egyaránt vonatkoznak.) — Házastársunk hirtelen meglepően nagy gondot fordít külső megjelenésére és ez esetben ellentétben áll korábbi szokásával. Például: hirtelen eszébe jut, hogy testsúlyából mindenképpen veszíteni kell. Megváltoztatja hajviseletét. Ruházkodását még elegánsabbá és fiatalosabbá teszi. — Házastársunk nem vitatkozik velünk. Nincs olyan házasság, amely vita nélküli volna. Amennyiben az egyik házasfél nem hajlandó vitatkozni, ez kétségtelen jele annak, hogy már nem érdeklődik házastársa iránt, már nem akarja meggyőzni és már „feladta" a házasságot. — Nagyon sok házaspárnak van közös csekkszámlája a bankban, ami gyakorlatilag anynyit jelent, hogy mindegyikük kivehet pénzt a bankszámláról a másik fél aláírása nélkül. Veszélyes jel, ha az egyik házasfél hirtelen túlságosan sok pénzt vesz ki „váratlan kiadások” címén. (Ez általában a férfiak esetében történik, mivel házastársi hűtlenség esetében a hűtlen feleség költségeit — a feminizmus ellenére — szeretője fizeti.) „Ma este későn jövök haza” — A közeli válás előjele az is, ha valamelyik házasfél, akár a férj, akár a feleség, hirtelenül, saját, külön csekkszámlát nyit a bankban. A másik figyelmeztető jel, ha valamelyik házasfél nem hajlandó résztvenni az úgynevezett családi összejöveteleken. (Születésnap, keresztelés, évforduló, Thanksgiving, stb.) és fáradtságra, vagy rosszidőre hivatkozik... — Egyike a legbiztosabb és legfigyelmeztetőbb jeleknek az, ha a férj, vagy a feleség, egy úgynevezett „baráti találkozó” után hazatelefonál és közli házastársával: ma este később jövök haza. A magyarázat lényegtelen. Talán esik az eső, talán havazik, talán késő van, de az igazság az, hogy ez a férj, vagy ez a feleség egyszerűen nem akar hazamenni, húzza az időt. — Figyelmeztető jel az is, ha hirtelen változás következik be házastársunk életrendjében. Például: feleségünk, sok év után, hirtelenül, minden magyarázat nélkül, elhatározza, hogy tanulni fog, vagy állást keres. Férjünk hirtelenül elhatározza, hogy munkát változtat és az új munkakör olyan jellegű, hogy nagyon gyakran távol lesz hazulról. Ezentúl többször távol leszek, mert munkám megkívánja... — Kedvezőtlen jel az is, ha valamelyik házasfél mindig mást dícsér, vagy szívesebben megy el hazulról ismerőseivel, vagy kijelenti: nem tűröm, hogy beavatkozzál ügyeimbe. Én mindig önálló ember voltam és az is maradok. T FÁY FERENC ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI 668 oldal. Ára: $30.00, plusz portó. Megrendelhető: Mrs. T. Fáy 285 Shutter St., Apt. 1503, Toronto, Ont., msa iws Telefon: (416) 367-4281 vagy . Mr. István Fáy 672 Clare Avenue, Welland, Ont., L3C 3Ci 9. oldal Az ismeretlen küszöbén... Saáry Éva Kele János neve sokáig „elfeledve” lappangott tudatom mélyén, míg egy szomorú esemény (szeretett kismadaram eltűnése) váratlanul felszínre nem dobistenem, ha élne! Istenem, ha hozzá fordulhatnék! Talán tanácsot adna, hol, merre keressem! ? • 1943 táján történt: tornatanárnőm, Kata néni, Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban, elvesztette férjétől kapott értékes brilliánsgyűrűjét. Végső kétségbeesésében a budapesti főkapitányság életvédelmi osztályán állandó alkalmazásban lévő „látnokhoz” fordult. A történet ámult döbbenettel töltötte el az egész iskolát: Kele János — mint mesélték —, megfogta Kata néni kezét, s rövid gondolkozás után, elkezdte leírni az általa sohasem látott lakás helyiségeit, bútorait, tárgyait. Pontosan megmondta, hollátja” a gyűrűt, s — mint kiderült — valóban ott is volt, egy egészen elképzelhetetlen helyen, leesve. Érdekes módon, ahogy megelevenedett ez az emlék, úgy varázsolt, vonzott (?) elő más, Kelével kapcsolatos anekdotákat is, melyekkel harmincéves nyugati tartózkodásom folyamán eddig sohasem találkoztam. Tavaszi, amerikai tartózkodásom alatt idősebb emberek, akik vele voltak 45 után a németországi menekülttáborban, spontánul, kéretlenül beszéltek el nekem érdekes, apró epizódokat. — Kelét nem kellett (sokszor nem is lehetett) kérni arra, hogy mondjon ezt, vagy azt — hallottam, többek közt egy idős orvostól. — Csak ránézett az emberre és elkezdett mesélni. Hozzám például egy nap, minden bevezetés nélkül, így szólt: „Még ezen a héten levelet fogsz kapni egy rokonodtól, ■ Argentínából, melyben hív, hogy költözzél oda hozzá.” — Csak nevettem: „Nem is él ott rokonom !" — A levél azonban megérkezett. Kiderült, hogy egy olyan, távolba szakadt másodunokatestvértől jött, kinek létezéséről sejtelmem sem volt. A tartalom teljesen megfelelt a jövendölésnek. — Hát, ilyen volt Kele János! Pedig, nem látszott rajta semmi különös. Joviális, kis, kövér ember... Ezek után már nem csodálkoztam, mikor Amerikából hazatérve, az Új Hídfő egyik nyári számában N.N.G.-nek egy, Pécsett most megjelent Kele-életrajzról írt recenziójára bukkantam, melyet természetesen felfokozott érdeklődéssel olvastam végig. Azonnal meg is kértem otthonról a kis kötetet. Havas János: Kele, a „léleklátó". Magánkiadás! (Ilyen is létezik a mai Magyarországon! Nem a „tiltott”, nem a „támogatott”, de a „tűrt” kategóriában.) A papír silány minőségű, a szöveg tele súlyos nyomdahibákkal (szegény Kele, aki eredetileg nyomdász volt, bizonyára forog eggenfeldeni sírjában!), de a tartalom roppant izgalmas. Egy pécskörnyéki szegény kocsis fia döbbenten fedezi fel magában, hogy látnoki képességekkel rendelkezik: anélkül, hogy akarná, feltárul előtte idegen emberek élete, távoli könyvet még „magánkiadásban” sem lehetett megjelentetni egy ,,szakszerű", mindenben tudományosan kételkedő utószó nélkül, amely „ex cathedra” kijelenti, hogy érzékeken kívüli érzékelés pedig nem létezik, s a paranormális jelenségek esetében inkább a közönség hiszékenységét kellene vizsgálat tárgyává tenni, mint „csodálatos” eseményeket. Tehát, amit ma még nem tudunk megmagyarázni, az egyszerűen nincs. No de, valamikor a baktériumok létezését is tagadták, nem is szólva a különböző, láthatatlan sugárzásokról, rezgésekről... Elértük volna a tökéletes tudás állapotát? Én nem merném ezt ilyen határozottan állítani! Ismerjük-e például minden részletében az emberi agy működését? Bizonyítható-e, hogy nem létezik semmi más az anyagi világon kívül? (Ezer kérdést lehetne még feltenni!) Inkább azt hiszem, hogy az „okkult” képességek, melyek valamikor gyakoriak és természetesek voltak, a mai ember számára elvesztek: megölte őket a nagyvárosi nyüzsgés, a rengeteg információ (olvasmány, kép), az állandó lárma, stb. így csak kivételesen bukkannak fel itt-ott, annyira, hogy most már létezésüket is tagadjuk. A minap néprajztudósok beszélgetését hallgattam a rádióban. Többek közt azon sajnálkoztak, milyen kár, hogy az afrikai-ázsiai „primitív” népek felgyorsult civilizálódási folyamata következtében rengeteg értékes tudás elvész, mielőtt még át lehetne menteni, fel lehetne dolgozni, eseményekről kap értesülést. Nekivág a világnak és — több évi bolyongás után — „lelki tanácsadó irodát” nyit és tart fenn Lipcsében, majd hazatérve, a budapesti főkapitányság „embervédelmi” osztályán kap alkalmazást. Sikerül megakadályoznia számos öngyilkosságot, megtalál eltűnt embereket, tárgyakat, sőt sebtében elföldelt holttesteket is! A háború után ő is nyugatra menekül, s az emigrációban folytatja segítő-tanácsadó munkáját, de az idegen nyelvű sajtóban is egyremásra jelennek meg ismertetések róla. Az amerikai Duke egyetem felkérésére részt vesz egy közös kísérletsorozatban, egészen 57 éves korában bekövetkező haláláig. • Természetesen, a mai Magyarországon ezt afrikai tapasztalataim alapján, ezt száz százalékig aláírom. A néger falvak „varázslói” még húsz évvel ezelőtt is olyan távgyógyításokat, olyan akarat- és gondolatátviteli bravúrokat tudtak létrehozni, melyek előtt a XX. század modern „tudománya” teljesen értetlenül áll. A varázslók azonban kipusztulófélben vannak, magukkal viszik titkukat a sírba, s mi ittmaradunk hallatlanul okosan, de anélkül, hogy valamit is felfognánk a titkokból. Természetesen, nem ítélem el a kritikus magatartást, de — úgy vélem, — nem szabad megátalkodni a kételkedésben sem. Nyitott, előítéletektől mentes lélekkel kell a világ jelenségei felé fordulni, ahogy a híres angol történész, Macaulay mondja: „Semmit el nem hinni, mindent lehetségesnek tartani!"