Chicago És Környéke, 1990 (85. évfolyam, 10-16. szám)
1990-04-07 / 14. szám
Mit örököl az új kormány? (Amíg majdnem mindenki a kommunizmus utáni első szabad magyar választás első menetének eredményét méricskéli és a második menet végkimenetelén töpreng, a Financial Times kommentátora, John Lloyd messzibbre tekint és azt kémleli, hogy mi vár a győztesre, vagy a győztes koalícióra?) „Nincs más választásunk mint olcsó munkaerőnk árulása és a környezetre káros iparoknak befogadása. Helyzetünk példanélküli: a középosztály végtelenül gyenge, a Második Világháború után elpusztították a honi piacot, a magánkezdeményezést. A gazdasági gyarmatosítás ellen csakis úgy tudunk védekezni, ha minél több gyarmatosítót csalunk be és megosztjuk őket.” E keményen őszinte szavak Antal László, a magyar kormány egyik gazdasági tanácsadója részéről hangzottak el. Ez a sivár kép nem alkalmas arra, hogy korteshadjáraton hirdessék, viszont pontos lefestése a helyzetnek. Ennek tudatában volt az a majdnem félszáz párt, amely jelöltette magát és mégis az örökségért küzdött. Magyarország az úttörő A korábbi csatlósok sorában pionírja lesz annak, hogy mibe kerül egy teljesen demokratikusan megválasztott kormánynak az, hogy kommunista elődeinek félrekezelését helyrehozza.—Lengyelország előbb választott ugyan, de beleegyezett abba, hogy a hatalmat megossza a kommunistákkal — Csehszlovákia kivárja júniust mielőtt választana, így Magyarország az első a sorban. Helyzete bizonyos szempontból speciális. A „gulyás kommunizmus” szakasza alatt engedélyezték, hogy kifejlődjön valami, ami majdnem hasonlított egy polgári társadalomra. Ilyen körülmények között, viszonylagos nyugalomban élt az ország 1988-ig amíg a párt magától össze nem omlott. Az új kormányt a nép választja, és az utca népe ebbe nem szól bele. A választás legitim. Jelentkezők garmadája akadt, a meglepő, hogy annyian pályáztak. íme az örökség, amit a nyertes kap: évi kamata majdnem 4 milliárd. 20 milliárd dollár külföldi adósság. A lakosság létszámát véve alapul, a legnagyobb teher, ami minden egyes polgárra hárul a KGST államainak sorában. És a kamatok ezt évről-évre tovább növelik. 1989-ben az állam deficitje egy milliárd 400 ezer dollárt tett ki. Az infláció jelenleg évi 23%-nál tart. Amióta az állam nem tudta ráfizetéssel járó vállalatait támogatni ezek egymás között kölcsönözgettek, együttes adóságuk a 2 milliárd forint körül jár. Az állami vállatok arányszáma 90-95%. Magyarország eddigi fő kereskedelmi partnerével a Szovjetunióval való kereskedése az idei évben 20%-al fog csökkeni. Ilyen körülmények között érthető az amit az SZDSZ gazdasági tanácsadója (és a párt győzelme esetén, pénzügyminisztere,) Soós Károly mond: „Minden párt kissé tart attól, hogy győzhet.” Még a jó hírek is rossz hírek Magyarországon jelenleg 900 vegyes vállalat működik. Ezeknek fele nyugatnémet eredetű. Legtöbbjük kisméretű és a szolgáltatások kategóriájába tartozik. Forintban keres, de a nyereség átváltható nyugati valutára, amit a külföldi befektető azután hazavisz. Az átváltás processzusa a csökkenő külföldi valutakészlet további elvérzését okozza. Az első masszív vérzést az egy millió 400 ezer magyar külföldi utazgatásai és vásárlásai okozták 1989-ben, a határok megnyitása és az akkori kormány bőkezűsége jóvoltából. A keserű orvosság amiben mind egyetért A vezető pártok, — sőt a most szocialistáknak nevezett korábbi kommunisták, akik egyáltalában nem vezetnek, — mind egyetértenek nagy vonalakban, hogy mit kellene cselekedni. Az államgazdaság liberalizálása szükséges. El kell adni az állami javakat. A bankokat függetlenné kell tenni a kormánytól és a párt beavatkozásától. Integrálódni kell Európa államgazdaságába. „Szigorú ellenőrzés szükséges a pénz forgalma terén, ami 10 esztendős megszorítás után nem lesz könnyű dolog — mondja Soós Károly, — bárki lesz is a nyertes, a kamatlábak felszöknek majd.” Mindenki egyetért abban is, hogy ellensúlyozni kell a munkások ellenállását, a ráfizetéssel járó vállalatok leállítása terén. Ez lehetséges lesz, mert a munkásosztály szavazata megoszlik. Soos Károly azt reméli, hogy amint köztudomássá válik, hogy az elavult és rosszul működő üzemek eddig mekkora áldozatokat követeltek, meg lesz az elegendő többség leállításukra. Végül, mindenki helyesli azt is, hogy a szocializmus örökségéből a rászorulókra való gondoskodást fenn kell tartani. Azt senki sem tudja pontosan milyen mértékben növekszik majd a munkanélküliség. A becslések 100.000 és 450.000 körül mozognak. Dr. Csaba László a Gazdasági és Piackutató Intézet szakértője szerint a szegénység alatti szinten 2 és fél millió ember él, ezek segítségre szorulnak. „Amennyiben ez nem történik meg, — mondja, — ez a tömeg megbuktathatja a piacgazdaságot.” A két vezető párt, a Demokrata Fórum és az SzDSz magasabb munkanélküli segélyt emlegettek és átképzést a munkanélküliek számára. Az új államgazdaság felépítése körül eltérnek a vélemények A legvitatottabb a magántulajdon kérdése. Ki van birtokban? Kinek kellene birtokolnia? Milyen hamar kellene piacra dobni a tulajdont? És milyen módon? E kérdések körül parázs viták folynak a szabad piac hívei között, nem csupán Magyarországon, hanem Lengyelországban és Jugoszláviában úgyszintén. Mindezen államokban a vállatok a Kommunista Párt tulajdonát képezték. Ez döntött el hol építsenek gyárakat, mit gyártsanak ott, ki vezesse a vállalatokat? Hány munkást foglalkoztassanak ott? A párt összeomlása után a korábbi igazgatók a helyükön maradtak és tulajdonosként kezdtek viselkedni. Sok esetben ők és nem a minisztériumok bürokráciája bocsájtotta áruba üzemüket, ők alkudoztak a külföldi vállalatokkal ez gyakran parázs vitát váltott ki. Több esetben az üzletkötést leállították és vizsgálatot rendeltek el körülményei körül. Az APISz monopólium eladta 51%-os tulajdonjogát a HungaroHotel vállalatban a Quintus nevű svéd invesztációs vállalatnak, de ez az üzletkötés vitatott, akárcsak a Hungária Biztosító nyugatnémet megvásárlása 80 millió nyugatmárkáért. Karácsony előtt Bokor Lajos a Nemzeti Bank igazgatója memorandumot köröztetett a Képviselőházban. Ez volt a lényege: „A jelenleg állami tulajdonban levő vállalatok gyors eladása a piacgazdaság serkentése helyett anti-piac és antiszociális tulajdonjogon struktúrát fognak eredményezni azáltal, hogy fenntartják a jelenlegi monopolisztikus hálózatokat. „Az eladók, a vállalatvezetők a saját érdekeiket fogják szem előtt tartani és ezért sokkal inkább a vevő oldalához húznak, ahelyett, hogy az eladó érdekeit tartanák szem előtt. A munkások képviselői és a vállalatok munkatanácsai viszont elsősorban arra törekszenek majd, hogy az új tulajdonos emelje béreiket.” Bokor Lajos érvelésének hatására a múlt év végén a kormány egy Állami Tulajdonjogi Alapítványt létesített, most ez vette át az állami tulajdonjogot és a jövőben ez bocsájtja áruba az üzemeket. De az állami tulajdon magánkézbe juttatása több más természtű vitának is tárgya, így nagyon valószínű, hogy az újonnan alakuló kormány a privátkézbe juttatás folyamatát nem fogja úgy elsietni, mint tette ezt a lelépő „szocialista kormány.” A Demokrata Fórum a legszkeptikusabb Gazdasági tanácsadója, Bod Péter doktori tézisének témája a brit államgazdaság privatizálása volt, így ő ebben a kérdésben szakértő. Olyannyira, hogy beható tanácskozást folytatott Sir Alan Walters-el, aki a legutóbbi időkig Margaret Thatcher gazdasági tanácsadója volt. Bod Péter kétli azt, hogy bölcs dolog volt a bankok, lapok és szolgáltatási vállalatok sietős eladása. — „Természetes, hogy nemzetközi téren versenyképeseknek kell lennünk, — mondja, — de nem lenne észszerű, ha túlzott mértékben támaszkodnánk a külföldi tőkére. Xenophobia, — a gyanakvás az idegenekkel szemben, nálunk nem probléma, de könnyen itt is felütheti a fejét és ezt jobb lenne elkerülni. Az SzDSz kevésbé aggódik, Soós szerint semmilyen rendszer nem tudja a korrupció teljes kizárását garantálni. De 95% magánkézbe juttatása olyan gigászi feladat, hogy nem szabad, hogy bármi is lelassítsa. A brittek büszkék voltak arra, hogy 5%-ot sikerült 10 év alatt magánkézbe juttatniok. Nekünk nincs ennyi időnk!” De kinek van elegendő tőkéje? Nem a magyaroknak, ez egyszer holtbiztos! Habár valahol a matrac alatt állítólag több milliárd dollár lapul — Tardos Márton dr. az SzDSz tanácsadója a helyi hatóságokat és biztosító társaságokat szeretné rábeszélni néhány üzem átvételére, más kollégái azt túl bürokratikusnak tartják, alacsonyabb áron bizonyos részeket az alkalmazottak közt árusítanának ki. Végül valamennyien arra a következtetésre jutnak, hogy a külföldi tőke a legbiztosabb. Dr. Tardos szerint az új kormánynak csökkenteni kell az életszínvonalat. A maga részéről reméli, hogy a nyugati kormányok és bankok elég bölcsek lesznek ahhoz, hogy tudják az új magyar kormány csakis akkor tud fennmaradni, ha nyugati partnerei kooperálnak. Ebben a vitában a jobboldal azzal vádolja a baloldalt, hogy görcsösen ragaszkodik a kommunista szisztéma fenntartásához. Mire a baloldal azzal vádolja a jobboldalt, hogy kész az ország javainak kiárusítására. A felszín alatt maga a magyar nemzet problémája rejlik. Magyarország akárcsak a többi felszabadulóban lévő csatlós állam, a jóindulatú tekintélyállamból a jóindulatú nemzetközi kapitalizmus felé tart. Államgazdasága a Szovjetuniótól való relatív függetlenség és az eddigi KGST korlátok közül most a nyugati tőkétől való relatív függetlenség felé halad. Ezt a rideg valóságot a magyarok csak most kezdik megérteni. Kezdenek rádöbbeni arra, hogy nemzeti létük visszanyerése magával hozza azt is, hogy mindenféle külső befolyások áramlanak majd feléjük éspedig nem csupán Moszkvából mint eddig, hanem a földgömb világpiacának minden részéről, miközben ők azért küzdenek, hogy megtalálják a maguk szerény számítását és helyét a nap alatt. Sütő Szeme Az erdélyi események foglalják el a magyar lapok első oldalát. A Magyar Nemzet március 22-iki számában Várkonyi Tibor írt vezércikket „Sütő szeme” címmel, amelyet mindannyiunkat érintő mondanivalója miatt teljes egészében közlünk: »A legrosszabb tanácsadó a harag, de nehezen lehet elhessenteni. Mi tagadás, erős indulatokat ébresztett kedden este a tévéhíradó képsora, amidőn repülőgép fedélzetén bemutatta a hordágyon fekvő, kegyetlenül megvert Sütő Andrást. A döbbenet a tetőpontjára hágott az orvosprofesszor szavai nyomán: a vad ütlegek valósággal szétrobbantották az író bal szemét, amellyel látni már sohasem fog. Fölidéződtek az ótestamentumi próféta bosszúálló szavai: szemet szemért, fogat fogért. Holott mindenki tudja, hogy népeket ilyen megfontolás soha nem vezethet, még kevésbé a felnőttkorába lépő Európában. Azért, mert Romániában egy csakugyan fasiszta szervezet a Balkánt hozta vissza 1990-ben, a higgadtságnak és a körültekintésnek még megfontoltabbnak kell lennie, különben tragédiák, láncolata kezdődhet el. De érthető a fölébresztett düh is. Sütő András számunkra nem egyike a huszadik század legnagyobb magyar íróinak, hanem nemzeti jelkép. Szép szava, embersége, európaisága, veretes nyelvezete Illyés Gyula mellé emeli, folytatója, a harmincas esztendők legendás korszakának, amelyben nyelvünk későbbi nemzedékeknek is harci eszköz volt. Még egészen friss a kép, semmint elfeledhessük. A romániai forradalom csillagporos napjaiban Sütő okosan, higgadtan figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, még nagy bajok lehetnek, mert a nemzeti gyűlölködés, a lincshangulat nem veszett végképpen oda. Szorongtunk, bárcsak a valóság megcáfolná jövendölését, de sajnos neki lett igaza. Ő a legnevesebb áldozat, de erdélyi magyarok tízezrei, százezrei fenyegetettek, az alkoholos mámorban fölhecceltek nem higgadnak, mert akik buzdítják őket föltehetően készek további olajat önteni a tűzre. Szerencsére, a honi reagálás bölcs és higgadt volt. A közelibb képek elárulták, hogy a különböző pártokat képviselő szónokok a Hősök terén alig tudták elrejteni megdöbbenésüket okozta remegésüket, mégis érett politikusokhoz méltón uralkodtak a szavaikon. És uralkodni tudtak a joggal fölhevült tömegen is. Hat nappal a nagy tétet ígérő választás előtt Magyarország kiválóan vizsgázott, önmaga és Európa előtt, megcáfolta azokat a rossz értékelőket, akik apró ügyekből, kis kisiklásokból már-már anarchiától tartottak; erényeinket, demokráciánk felnőttségét, ha kár volna is eltúloznunk, mégis nemes, lelkében emelkedett ez a nép. Pedig az egyik legérzékenyebb pontunkon sebzett meg az aljas marosvásárhelyi merénylet. A huszadik század egyik legnagyobb igazságtalanságától sújtott nemzetet döfték hátba a Vatra Romaneasca minősíthetetlen vezetői; nem is tudjuk minek tekintsük őket? A Vasgárda utódainak-e, a Securitate fattyainak, az elfajzott Ceausescubolsevizmus vakbuzgó híveinek, valószínűleg mindegyik keverékének, annyira kavarog bennük mindaz, ami az emberben alantas lehet. Mélyen elgondokoztató, hogy egyetlen ártatlan szó, a „gyógyszertár” magyar kiírása adta az ürügyet gyűlöletes tettükre, elszabadult indulatukra. Tudjuk persze, mindez sokkal bonyolultabb. Ők arra hivatkoznak, hogy március 15-e erdélyi megünneplése sokkolta őket. Számukra ez sokkal roszszabb. Mi már tudjuk körültekintően vizsgáló szemmel, hogy 1848 hordott magában hibákat is, a forradalom lázában az akkori Magyarország egyes nemzetiségeit érték sérelmek, de nem ezek jellemezték a fölkelt nép lelkesültségét. Európa igazi tavasza volt ez, az első sorban meneteltünk Párizs, Bécs, Brüsszel zendülőivel, és aki a kicsitől nem látja nem is a nagyot, hanem az óriást, az maga a törpe, a vak, a bosszúvágyó. Vele együtt az a kommentátor is — a jelen esetben a TASSZ-é — , aki elmaradva a maga országának megrendítő átalakulásától, régi beidegzettségektől vezettetve, nem átallja leírni, hogy a magyar tüntetések „provokálták ki” a marosvásárhelyi reakciót. Az ilyen újságíró önmagáról árulkodik. Arról, hogy Ceausescu követőivel arról ábrándozik, bárcsak őrződnék meg a sztálinista kövület, bukna meg a demokrácia; a támadása nem anynyira Magyarországnak szólt, mint inkább az egész közép-európai változási folyamatnak. És itt megint lényeges kérdéshez értünk. Marosvásárhely nem egész Erdély, még kevésbé Románia, de visszatükrözi a gondokat és bajokat. A december 22-i forradalom mindenkit lázba hozott, az elsők között bennünket. Hittük, reméltük, hogy csakugyan valami visszafordíthatatlan történt, még akkor is, ha lelkünk mélyén tudjuk jól, a fordulat igencsak törékeny, nem kellően előkészített és megalapozott. Miközben Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon és az NDK-ban is megvolt a demokratikus előzménye, mozgalmi háttere, okos szervezettsége, Bukarestben örömtelien gyorsan, de váratlanul és spontánul következett be. Eufóriára okot adott, ugyanakkor óvatosságra is. Csak becsülni lehet azokat a bátor férfiakat, akik a legsötétebb diktatúra légkörében egyéni aggodalmaiknak és tiltakozásaiknak hangot adtak. Bukarest mai vezetőinek mindenkinél jobban kell tudniuk, hogy Magyarország és a magyar sajtó hangfogóval, óvatosan, mindössze csupán a híreknek helyet adva, de tartózkodva a minősítésektől, kezelte az onnan érkező eseménybeszámolókat. Ha volt kommentár, inkább azzal az alaphanggal, hogy a vezető forradalmi tanácsnak bárcsak sikerülne gyorsan és határozottan fölülkerekednie az ellentmondásokon. Már annak a tudatában is, hogy a többi erők jobbára a múlt kísérleteit cipelik magukkal, és ez nem sok jóval kecsegtet. Minden elővigyázatossággal is, törekedvén a maximális tárgyilagosságra, sajnos meg kell állapítani, hogy a forradalmi tanács nem ura a helyzetnek. Belebonyolódván vezetőinek gyakran bírálható múltjába, politikai magatartásába, több gyöngeségről, mint határozottságról tesz tanúságot. Iliescu elnök, ha nyilatkozik, a szavaiban még az általánosságoknál is több a kétértelműség, miközben a rendőrség és a hadsereg tétova magatartásával, hogy ne mondjuk tétlenségével, teret ad az atrocitásoknak. Ezért mondhatjuk joggal, hogy jóllehet, bennünket magyarokat mindez közvetlenül és mélyen fájdalmasan érint, sokkal többről van szó. Románia jövőjéről: igazán demokratikus lesz-e vagy netán neoceausescuista-e, föltámadnak a háborút megelőző ordas eszmék? Következésképpen nemcsak Románia távlata a tét, Európáé is. Nagy fintora volna a sorsnak, hogy miközben földrészünk az egységesítés felé halad, az egyik szegletében megőrizné Balkánját is. Ebből tér vissza a tanulság: tettekkel, szívből kell kiállnunk a határainkon túl élő magyarjainkért, de európaiként kell őriznünk higgadtságunkat, a józan ész szavának érvényt szerezni. Meggyűlt a hatóságok baja Mrs. Mandelával Előállítási parancsot kapott Winnie Mandela, a neves dél-afrikai polgárjogi harcos Nelson Mandela felesége. Az asszony ugyanis nem fizette be az üzlete biztosítási díját, és az ezzel kapcsolatos bírósági tárgyalásra sem ment el. A johannesburgi jelentés szerint Winnie Mandelának jómenő falatozója van az egyik fehérek lakta negyedben De nemcsak a hatóságoknak van bajuk Winnie Mandelával; a Soweto-i szomszédok is rossz szemmel nézik, hogy a polgárjogi harcos felesége hatalmas és drága házat építettett a dél-afrikai nyomornegyedben magának, melyben ráadásul nem is lakik. ♦ Menekültszolgálat Vass Károly, Rominából menekült 36 éves gépészmérnök, családos kivándorlásához sponzort keres. Címe: Vass Károly, Vichtenstein 37, G. H. Koller 4091. Austria Europe. Simon József volt temesvári lakos, sofőr és szerelő családos Kanadába, vagy Amerikába való kivándorlásához sponzort keres. Címe: Simon József, Restaurant „Arahof” Farn. Holzer 3971 Harmanschlag Im Waldviertel Austria — Europe 3. oldal Hogy látják a szovjet szakértők a Szovjetunió jövőjét Brüsszelben a NATO főhadiszállásán a Szovjetuniót jól ismerő nyugati szakértőket hallgattak meg. Az úgynevezett „szovjetológusok” meglehetősen sötéten látják a világ első proletárállamában kialakult helyzetet. Egy angol professzor, aki tüzetesen tanulmányozta a Szovjetunió történelmét és jól ismeri a körülményeket, három lehetőséget lát a közeljövőt illetően. Először is könnyen elképzelhető, hogy épp olyan polgárháború fog kitörni a Szovjetunióban, mint az 1917-es forradalom után. Másodszor: lehetséges, hogy a kormány szép lassan kimúl és elveszti hatalmát ahogy a kommunista párt és befolyása egyre csökken. A harmadik lehetőség pedig, hogy Gorbacsov mégis csak sikerre viszi reformprogramját a nemrég megszerzett hatalmával. De ezt a harmadik nézetet nagyon kevesen vallják, illetve hiszik a nyugati szakértők közül. Egy Angliában megjelent tudósítás szerint a Szovjetunióban tavaly 59 katonatiszt vesztette életét brutális gyilkosságok következtében. A tekintélyes hadtudományi magazin — a Jene — kiadásában közölt írás a szovjet hadsereg elleni hangulatot okolja a gyilkosságok magas aránya miatt. Hiszen az előző években — 1988-ban például csak kettő, 1987-ben pedig csak egy katonatisztet öltek meg a Szovjetunióban, — legalábbis a hivatalos jelentések szerint. A mostani adatok fel is sorolják az áldozatok nevét és a gyilkosság elkövetésének módját. Például egy Igor Kolosztyakov nevű hadnagyot 14 késszúrással öltek meg, amikor egységéhez az egyik éjjel vissza akart térni. A tetteseket még a mai napig sem sikerült elfogni, pedig az eset vagy kilenc hónappal ezelőtt történt. Sőt állítólag a helyi hatóságok, nyomozószervek — különösen a nemzetiségi térségekben — nem is érdekeltek a bűnügyek pontos felderítésében. Az egész ügy különben idén januárban került a nyilvánosság elé, amikor Mojszejev hadseregtábornok jelentést tett a szovjet parlamentben. A legtöbb esetben különben nem hozták nyilvánosságra, hogy hol követték el a bűncselekményeket, csak azt, hogy az adatok csakis tisztekre vonatkozik — méghozzá hadnagytól felfelé. A Szabad Magyar Világtanács elnöke az alábbi táviratot küldte az ENSZ főtitkárának: Javier Perez De Cuellar, az Egyesült Nemzetek Szövetsége főtitkárának United Nations Plaza New York, NY 10017 Kegyelmes Urunk! A szabadvilági magyarság nevében kérjük az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának sürgős összehívását a március 19-i, az erdélyi (Románia) nagy magyar lakosságú Marosvásárhely városában több ezer román által, a város magyar lakossága ellen rendezett vérfürdő ügyének kivizsgálására, amikor is román hordák bunkósbotokkal, késekkel, baltákkal megtámadták a város 5.000 főnyi fegyvertelen, békésen felvonuló magyarságát, akik a marosvásárhelyi magyar középiskola visszaállítását kívánták. A meglepetésszerű brutális támadásnak eddig 6 ártatlan halottja és 300 sebesültje van. Sürgős cselekvését kérjük és köszönjük az emberiesség nevében és az emberi jogok védelmében. Tisztelettel Dr. Nádas János, a Szabad Magyar Világtanács elnöke