Chicago És Környéke, 1990 (85. évfolyam, 10-16. szám)

1990-04-07 / 14. szám

Mit örököl az új kormány? (Amíg majdnem mindenki a kommunizmus utáni első szabad magyar választás első menetének eredményét méricskéli és a második menet végkimenetelén töpreng, a Financial Times kommentátora, John Lloyd messzibbre tekint és azt kémleli, hogy mi vár a győztesre, vagy a győztes koalícióra?) „Nincs más választásunk mint olcsó munkaerőnk árulása és a környezetre káros iparoknak befogadása. Helyzetünk példanélküli: a középosztály végtelenül gyenge, a Második Világháború után elpusztították a honi piacot, a magánkezdeményezést. A gazdasági gyar­matosítás ellen csakis úgy tudunk védekezni, ha minél több gyarmatosítót csalunk be és megosztjuk őket.” E keményen őszinte szavak Antal László, a magyar kormány egyik gazdasági tanácsadója részéről hangzottak el. Ez a sivár kép nem alkalmas arra, hogy korteshad­járaton hirdessék, viszont pontos lefestése a helyzetnek. Ennek tudatában volt az a majdnem félszáz párt, amely jelöltette magát és mégis az örökségért küzdött. Magyarország az úttörő A korábbi csatlósok sorában pionírja lesz annak, hogy mibe kerül egy teljesen demokratikusan megválasztott kormánynak az, hogy kommunista elődeinek félrekezelé­­sét helyrehozza.—Lengyelország előbb választott ugyan, de beleegyezett abba, hogy a hatalmat megossza a kommunistákkal — Csehszlovákia kivárja júniust mielőtt választana, így Magyarország az első a sorban. Helyzete bizonyos szempontból speciális. A „gulyás kommunizmus” szakasza alatt engedélyezték, hogy kifejlődjön valami, ami majdnem hasonlított egy polgári társadalomra. Ilyen körülmények között, viszonylagos nyugalomban élt az ország 1988-ig amíg a párt magától össze nem omlott. Az új kormányt a nép választja, és az utca népe ebbe nem szól bele. A választás legitim. Jelentkezők garmadája akadt, a meglepő, hogy annyian pályáztak. íme az örökség, amit a nyertes kap: évi kamata majdnem 4 milliárd. 20 milliárd dollár külföldi adósság. A lakosság létszámát véve alapul, a legnagyobb teher, ami minden egyes polgárra hárul a KGST államainak sorában. És a kamatok ezt évről-évre tovább növelik. 1989-ben az állam deficitje egy milliárd 400 ezer dollárt tett ki. Az infláció jelenleg évi 23%-nál tart. Amióta az állam nem tudta ráfizetéssel járó vállalatait támogatni ezek egymás között kölcsönözgettek, együttes adóságuk a 2 milliárd forint körül jár. Az állami vállatok arányszáma 90-95%. Magyarország eddigi fő kereskedelmi partnerével a Szovjetunióval való kereskedése az idei évben 20%-al fog csökkeni. Ilyen körülmények között érthető az amit az SZDSZ gazdasági tanácsadója (és a párt győzelme esetén, pénzügyminisztere,) Soós Károly mond: „Minden párt kissé tart attól, hogy győzhet.” Még a jó hírek is rossz hírek Magyarországon jelenleg 900 vegyes vállalat működik. Ezeknek fele nyugatnémet eredetű. Legtöbbjük kisméretű és a szolgáltatások kategóriájába tartozik. Forintban keres, de a nyereség átváltható nyugati valutára, amit a külföldi befektető azután hazavisz. Az átváltás processzusa a csökkenő külföldi valutakészlet további elvérzését okozza. Az első masszív vérzést az egy millió 400 ezer magyar külföldi utazgatásai és vásárlásai okozták 1989-ben, a határok megnyitása és az akkori kormány bőkezűsége jóvoltából. A keserű orvosság amiben mind egyetért A vezető pártok, — sőt a most szocialistáknak nevezett korábbi kommunisták, akik egyáltalában nem vezetnek, — mind egyetértenek nagy vonalakban, hogy mit kellene cselekedni. Az államgazdaság liberalizálása szükséges. El kell adni az állami javakat. A bankokat függetlenné kell tenni a kormánytól és a párt beavatkozásától. Integrálódni kell Európa államgazdaságába. „Szigorú ellenőrzés szükséges a pénz forgalma terén, ami 10 esztendős megszorítás után nem lesz könnyű dolog — mondja Soós Károly, — bárki lesz is a nyertes, a kamatlábak felszöknek majd.” Mindenki egyetért abban is, hogy ellensúlyozni kell a munkások ellenállását, a ráfizetéssel járó vállalatok leállítása terén. Ez lehetséges lesz, mert a munkásosztály szavazata megoszlik. Soos Károly azt reméli, hogy amint köztudomássá válik, hogy az elavult és rosszul működő üzemek eddig mekkora áldozatokat követeltek, meg lesz az elegendő többség leállításukra. Végül, mindenki helyesli azt is, hogy a szocializmus örökségéből a rászorulókra való gondoskodást fenn kell tartani.­­ Azt senki sem tudja pontosan milyen mérték­ben növekszik majd a munkanélküliség. A becslések 100.000 és 450.000 körül mozognak. Dr. Csaba László a Gazdasági és Piackutató Intézet szakértője szerint a szegénység alatti szinten 2 és fél millió ember él, ezek segítségre szorulnak. „Amennyiben ez nem történik meg, — mondja, — ez a tömeg megbuk­tathatja a piacgazdaságot.” A két vezető párt, a Demok­rata Fórum és az SzDSz magasabb munkanélküli segélyt emlegettek és átképzést a munkanélküliek számára. Az új államgazdaság felépítése körül eltérnek a vélemények A legvitatottabb a magántulajdon kérdése. Ki van birtokban? Kinek kellene birtokolnia? Milyen hamar kellene piacra dobni a tulajdont? És milyen módon? E kérdések körül parázs viták folynak a szabad piac hívei között, nem csupán Magyarországon, hanem Len­gyelországban és Jugoszláviában úgyszintén. Mindezen államokban a vállatok a Kommunista Párt tulajdonát képezték. Ez döntött el hol építsenek gyárakat, mit gyártsanak ott, ki vezesse a vállalatokat? Hány munkást foglalkoztassanak ott? A párt összeomlása után a korábbi igazgatók a helyükön maradtak és tulajdonosként kezdtek viselkedni. Sok esetben ők és nem a minisztériumok bürokráciája bocsájtotta áruba üzemüket, ők alkudoztak a külföldi vállalatokkal ez gyakran parázs vitát váltott ki. Több esetben az üzletkötést leállították és vizsgálatot rendeltek el körülményei körül. Az APISz monopólium eladta 51%-os tulajdonjogát a HungaroHotel vállalatban a Quintus nevű svéd in­vesztációs vállalatnak,­­ de ez az üzletkötés vitatott, akárcsak a Hungária Biztosító nyugatnémet megvásárlása 80 millió nyugatmárkáért. Karácsony előtt Bokor Lajos a Nemzeti Bank igazgatója memorandumot köröztetett a Képviselőházban. Ez volt a lényege: „A jelenleg állami tulajdonban levő vállalatok gyors eladása a piacgazdaság serkentése helyett anti-piac és antiszociális tulajdonjogon struktúrát fognak eredményezni azáltal, hogy fenntartják a jelenlegi monopolisztikus hálózatokat. „Az eladók, a vállalatvezetők a saját érdekeiket fogják szem előtt tartani és ezért sokkal inkább a vevő oldalához húznak, ahelyett, hogy az eladó érdekeit tartanák szem előtt. A munkások képviselői és a vállalatok munkataná­csai viszont elsősorban arra törekszenek majd, hogy az új tulajdonos emelje béreiket.” Bokor Lajos érvelésének hatására a múlt év végén a kormány egy Állami Tulajdonjogi Alapítványt létesített, most ez vette át az állami tulajdonjogot és a jövőben ez bocsájtja áruba az üzemeket. De az állami tulajdon magánkézbe juttatása több más természtű vitának is tárgya, így nagyon valószínű, hogy az újonnan alakuló kormány a privátkézbe­ juttatás folyamatát nem fogja úgy elsietni, mint tette ezt a lelépő „szocialista kormány.” A Demokrata Fórum a legszkeptikusabb Gazdasági tanácsadója, Bod Péter doktori tézisének témája a brit államgazdaság privatizálása volt, így ő ebben a kérdésben szakértő. Olyannyira, hogy beható tanácskozást folytatott Sir Alan Walters-el, aki a legutóbbi időkig Margaret Thatcher gazdasági tanácsadója volt. Bod Péter kétli azt, hogy bölcs dolog volt a bankok, lapok és szolgáltatási vállalatok sietős eladása. — „Természetes, hogy nemzetközi téren versenyképeseknek kell lennünk, — mondja, — de nem lenne észszerű, ha túlzott mértékben támaszkodnánk a külföldi tőkére. Xenophobia, — a gyanakvás az idegenekkel szemben, nálunk nem probléma, de könnyen itt is felütheti a fejét és ezt jobb lenne elkerülni. Az SzDSz kevésbé aggódik, Soós szerint semmilyen rendszer nem tudja a korrupció teljes kizárását garantálni. De 95% magánkézbe juttatása olyan gigászi feladat, hogy nem szabad, hogy bármi is lelassítsa. A brittek büszkék voltak arra, hogy 5%-ot sikerült 10 év alatt magánkézbe juttatniok. Nekünk nincs ennyi időnk!” De kinek van elegendő tőkéje? Nem a magyaroknak, ez egyszer holt­biztos! Habár valahol a matrac alatt állítólag több milliárd dollár lapul — Tardos Márton dr. az SzDSz tanácsadója a helyi hatóságokat és biztosító társaságokat szeretné rábeszélni néhány üzem átvételére, más kollégái azt túl bürokratikus­nak tartják, alacsonyabb áron bizonyos részeket az alkalmazottak közt árusítanának ki. Végül valamennyien arra a következtetésre jutnak, hogy a külföldi tőke a legbiztosabb. Dr. Tardos szerint az új kormánynak csökkenteni kell az életszínvonalat.­­ A maga részéről reméli, hogy a nyugati kormányok és bankok elég bölcsek lesznek ahhoz, hogy tudják az új magyar kormány csakis akkor tud fennmaradni, ha nyugati partnerei kooperálnak. Ebben a vitában a jobboldal azzal vádolja a baloldalt, hogy görcsösen ragaszkodik a kommunista szisztéma fenntartásához. Mire a baloldal azzal vádolja a jobboldalt, hogy kész az ország javainak kiárusítására. A felszín alatt maga a magyar nemzet problémája rejlik. Magyarország akárcsak a többi felszabadulóban lévő csatlós­ állam, a jóindulatú tekintélyállamból a jóindulatú nemzetközi kapitalizmus felé tart. Államgazdasága a Szovjetuniótól való relatív függetlenség és az eddigi KGST korlátok közül most a nyugati tőkétől való relatív függetlenség felé halad. Ezt a rideg valóságot a magyarok csak most kezdik megérteni. Kezdenek rádöbbeni arra, hogy nemzeti létük visszanyerése magával hozza azt is, hogy mindenféle külső befolyások áramlanak majd feléjük éspedig nem csupán Moszkvából mint eddig, hanem a földgömb világpiacának minden részéről, miközben ők azért küzdenek, hogy megtalálják a maguk szerény számítását és helyét a nap alatt. Sütő Szeme Az erdélyi események foglalják el a magyar lapok első oldalát. A Magyar Nemzet március 22-iki számában Várkonyi Tibor írt vezércikket „Sütő szeme” címmel, amelyet mindannyiunkat érintő mondanivalója miatt teljes egészében közlünk: »A legrosszabb tanács­adó a harag, de nehezen lehet elhessenteni. Mi taga­dás, erős indulatokat ébresz­tett kedden este a tévéhíradó képsora, amidőn repülőgép fedélzetén bemutatta a hord­ágyon fekvő, kegyetlenül megvert Sütő Andrást. A döbbenet a tetőpontjára hágott az orvosprofesszor szavai nyomán: a vad üt­­legek valósággal szétrob­bantották az író bal szemét, amellyel látni már sohasem fog. Fölidéződtek az ótesta­­mentumi próféta bosszúálló szavai: szemet szemért, fogat fogért. Holott mindenki tudja, hogy népeket ilyen megfon­tolás soha nem vezethet, még kevésbé a felnőttkorába lépő Európában. Azért, mert Romániában egy csakugyan fasiszta szervezet a Balkánt hozta vissza 1990-ben, a higgadtságnak és a körül­tekintésnek még megfontol­­tabbnak kell lennie, külön­ben tragédiák, láncolata kezdődhet el. De érthető a fölébresztett düh is. Sütő András számunkra nem egyike a huszadik század legnagyobb magyar íróinak, hanem nemzeti jelkép. Szép szava, embersége, európai­sága, veretes nyelvezete Illyés Gyula mellé emeli, folytatója, a harmincas esztendők legendás korsza­kának, amelyben nyelvünk későbbi nemzedékeknek is harci eszköz volt. Még egészen friss a kép, semmint elfeledhessük. A romániai forradalom csillag­poros napjaiban Sütő oko­san, higgadtan figyelmez­tetett, hogy vigyázzunk, még nagy bajok lehetnek, mert a nemzeti gyűlölködés, a lincshangulat nem veszett végképpen oda. Szorong­tunk, bárcsak a valóság megcáfolná jövendölését, de sajnos neki lett igaza. Ő a legnevesebb áldozat, de erdélyi magyarok tízezrei, százezrei fenyegetettek, az alkoholos mámorban fölhec­celtek nem higgadnak, mert akik buzdítják őket föl­tehetően készek további olajat önteni a tűzre. Szerencsére, a honi reagálás bölcs és higgadt volt. A közelibb képek elárulták, hogy a különböző pártokat képviselő szónokok a Hősök terén alig tudták elrejteni megdöbbenésüket okozta remegésüket, mégis érett politikusokhoz méltón uralkodtak a szavaikon. És uralkodni tudtak a joggal fölhevült tömegen is. Hat nappal a nagy tétet ígérő választás előtt Magyaror­szág kiválóan vizsgázott, önmaga és Európa előtt, megcáfolta azokat a rossz értékelőket, akik apró ügyekből, kis kisiklásokból már-már anarchiától tartot­tak; erényeinket, demok­ráciánk felnőttségét, ha kár volna is eltúloznunk, mégis nemes, lelkében emelkedett ez a nép. Pedig az egyik legérzé­kenyebb pontunkon sebzett meg az aljas marosvásár­helyi merénylet. A huszadik század egyik legnagyobb igazságtalanságától sújtott nemzetet döfték hátba a Vatra Romaneasca minősít­hetetlen vezetői; nem is tudjuk minek tekintsük őket? A Vasgárda utódai­nak-e, a Securitate fattyai­nak, az elfajzott Ceausescu­­bolsevizmus vakbuzgó híveinek, valószínűleg min­degyik keverékének, annyira kavarog bennük mindaz, ami az emberben alantas lehet. Mélyen elgondokozta­­tó, hogy egyetlen ártatlan szó, a „gyógyszertár” ma­gyar kiírása adta az ürügyet gyűlöletes tettükre, elszaba­dult indulatukra. Tudjuk persze, mindez sokkal bonyolultabb. Ők arra hivatkoznak, hogy március 15-e erdélyi meg­ünneplése sokkolta őket. Számukra ez sokkal rosz­­szabb. Mi már tudjuk körül­tekintően vizsgáló szemmel, hogy 1848 hordott magában hibákat is, a forradalom lázában az akkori Magyar­­ország egyes nemzetiségeit érték sérelmek, de nem ezek jellemezték a fölkelt nép lelkesültségét. Európa igazi tavasza volt ez, az első sorban meneteltünk Párizs, Bécs, Brüsszel zendülőivel, és aki a kicsitől nem látja nem is a nagyot, hanem az óriást, az maga a törpe, a vak, a bosszúvágyó. Vele együtt az a kommentátor is — a jelen esetben a­­ TASSZ-é — , aki elmarad­va a maga országának meg­rendítő átalakulásától, régi beidegzettségektől vezet­tetve, nem átallja leírni, hogy a magyar tüntetések „provokálták ki” a maros­vásárhelyi reakciót. Az ilyen újságíró önmagáról árulkodik. Arról, hogy Ceausescu követőivel arról ábrándozik, bárcsak őrződ­nék meg a sztálinista kö­vület, bukna meg a demok­rácia; a támadása nem any­­nyira Magyarországnak szólt, mint inkább az egész közép-európai változási folyamatnak. És itt megint lényeges kérdéshez értünk. Marosvá­sárhely nem egész Erdély, még kevésbé Románia, de visszatükrözi a gondokat és bajokat. A december 22-i forradalom mindenkit lázba hozott, az elsők között ben­nünket. Hittük, reméltük, hogy csakugyan valami visszafordíthatatlan történt, még akkor is, ha lelkünk mélyén tudjuk jól, a for­dulat igencsak törékeny, nem kellően előkészített és megalapozott. Miközben Lengyelországban, Cseh­szlovákiában, Magyarorszá­gon és az NDK-ban is megvolt a demokratikus előzménye, mozgalmi hát­tere, okos szervezettsége, Bukarestben örömtelien gyorsan, de váratlanul és spontánul következett be. Eufóriára okot adott, ugyan­akkor óvatosságra is. Csak becsülni lehet azokat a bátor férfiakat, akik a legsötétebb diktatúra légkörében egyéni aggodalmaiknak és til­takozásaiknak hangot adtak. Bukarest mai vezetőinek mindenkinél jobban kell tudniuk, hogy Magyarország és a magyar sajtó hangfogó­val, óvatosan, mindössze csupán a híreknek helyet adva, de tartózkodva a minősítésektől, kezelte az onnan érkező eseménybe­számolókat. Ha volt kom­mentár, inkább azzal az alaphanggal, hogy a vezető forradalmi tanácsnak bár­csak sikerülne gyorsan és határozottan fölülkerekednie az ellentmondásokon. Már annak a tudatában is, hogy a többi erők jobbára a múlt kísérleteit cipelik magukkal, és ez nem sok jóval kecseg­tet. Minden elővigyázatos­sággal is, törekedvén a maximális tárgyilagosságra, sajnos meg kell állapítani, hogy a forradalmi tanács nem ura a helyzetnek. Bele­bonyolódván vezetőinek gyakran bírálható múltjába, politikai magatartásába, több gyöngeségről, mint határozottságról tesz tanúsá­got. Iliescu elnök, ha nyilat­kozik, a szavaiban még az általánosságoknál is több a kétértelműség, miközben a rendőrség és a hadsereg tétova magatartásával, hogy ne mondjuk tétlenségével, teret ad az atrocitásoknak. Ezért mondhatjuk joggal, hogy jóllehet, bennünket magyarokat mindez közvet­lenül és mélyen fájdalmasan érint, sokkal többről van szó. Románia jövőjéről: igazán demokratikus lesz-e vagy netán neoceausescuis­­ta-e, föltámadnak a háborút megelőző ordas eszmék? Következésképpen nemcsak Románia távlata a tét, Euró­páé is. Nagy fintora volna a sorsnak, hogy miközben földrészünk az egységesítés felé halad, az egyik szegle­tében megőrizné Balkánját is. Ebből tér vissza a tanul­ság: tettekkel, szívből kell kiállnunk a határainkon túl élő magyarjainkért, de euró­paiként kell őriznünk hig­gadtságunkat, a józan ész szavának érvényt szerezni. Meggyűlt a hatóságok baja Mrs. Mandelával Előállítási parancsot kapott Winnie Mandela, a neves dél-afrikai polgárjogi harcos Nelson Mandela felesége. Az asszony ugyan­is nem fizette be az üzlete biztosítási díját, és az ezzel kapcsolatos bírósági tár­gyalásra sem ment el. A johannesburgi jelentés sze­rint Winnie Mandelának jómenő falatozója van az egyik fehérek lakta negyed­­ben De nemcsak a hatósá­goknak van bajuk Winnie Mandelával; a Soweto-i szomszédok is rossz szem­mel nézik, hogy a polgár­jogi harcos felesége hatal­mas és drága házat építettett a dél-afrikai nyomornegyed­ben magának, melyben ráadásul nem is lakik. ♦ Menekültszolgálat Vass Károly, Rominából mene­kült 36 éves gépészmérnök, családos kivándorlásához sponzort keres. Címe: Vass Károly, Vichtenstein 37, G. H. Koller 4091. Austria Europe. Simon József volt temesvári lakos, sofőr és szerelő családos Kana­dába, vagy Amerikába való kivándor­lásához sponzort keres. Címe: Simon József, Restaurant „Arahof” Farn. Holzer 3971 Harmanschlag Im Waldviertel Austria — Europe 3. oldal Hogy látják a szovjet szakértők a Szovjetunió jövőjét Brüsszelben a NATO főhadiszállásán a Szov­jetuniót jól ismerő nyugati szakértőket hallgattak meg. Az úgynevezett „szovjetoló­­gusok” meglehetősen söté­ten látják a világ első prole­tár­államában kialakult helyzetet. Egy angol pro­fesszor, aki tüzetesen tanul­mányozta a Szovjetunió történelmét és jól ismeri a körülményeket, három lehe­tőséget lát a közeljövőt illetően. Először is könnyen elképzelhető, hogy épp olyan polgárháború fog kitörni a Szovjetunióban, mint az 1917-es forradalom után. Másodszor: lehetséges, hogy a kormány szép lassan kimúl és elveszti hatalmát ahogy a kommunista párt és befolyása egyre csökken. A harmadik lehetőség pedig, hogy Gorbacsov mégis csak sikerre viszi reform­prog­ramját a nemrég megszer­zett hatalmával. De ezt a harmadik nézetet nagyon kevesen vallják, illetve hiszik a nyugati szakértők közül. Egy Angliában megjelent tudósítás szerint a Szov­jetunióban tavaly 59 katona­tiszt vesztette életét brutális gyilkosságok következ­tében. A tekintélyes had­tudományi magazin — a Jene — kiadásában közölt írás a szovjet hadsereg elleni hangulatot okolja a gyilkosságok magas aránya miatt. Hiszen az előző évek­ben — 1988-ban például csak kettő, 1987-ben pedig csak egy katonatisztet öltek meg a Szovjetunióban, — legalábbis a hivatalos jelen­tések szerint. A mostani adatok fel is sorolják az áldozatok nevét és a gyil­kosság elkövetésének mód­ját. Például egy Igor Ko­­losztyakov nevű hadnagyot 14 késszúrással öltek meg, amikor egységéhez az egyik éjjel vissza akart térni. A tetteseket még a mai napig sem sikerült elfogni, pedig az eset vagy kilenc hónap­pal ezelőtt történt. Sőt állí­tólag a helyi hatóságok, nyomozószervek — külö­nösen a nemzetiségi tér­ségekben — nem is érdekel­tek a bűnügyek pontos felderítésében. Az egész ügy különben idén január­ban került a nyilvánosság elé, amikor Mojszejev had­­seregtábornok jelentést tett a szovjet parlamentben. A legtöbb esetben különben nem hozták nyilvánosságra, hogy hol követték el a bűncselekményeket, csak azt, hogy az adatok csakis tisztekre vonatkozik — méghozzá hadnagytól fel­felé. A Szabad Magyar Világtanács elnöke az alábbi táviratot küldte az ENSZ főtitkárának: Javier Perez De Cuellar, az Egyesült Nemzetek Szövetsége főtitkárának United Nations Plaza New York, NY 10017 Kegyelmes Urunk! A szabadvilági magyarság nevében kérjük az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának sürgős összehívását a március 19-i, az erdélyi (Románia) nagy magyar lakosságú Marosvásárhely városában több ezer román által, a város magyar lakossága ellen rendezett vérfürdő ügyének kivizsgálására, amikor is román hordák bunkós­botokkal, késekkel, baltákkal megtámadták a város 5.000 főnyi fegyvertelen, békésen felvonuló magyarságát, akik a marosvásárhelyi magyar középiskola visszaállítását kívánták. A meglepetésszerű brutális támadásnak eddig 6 ártatlan halottja és 300 sebesültje van. Sürgős cselekvését kérjük és köszönjük az emberiesség nevében és az emberi jogok védelmében. Tisztelettel Dr. Nádas János, a Szabad Magyar Világtanács elnöke

Next