Cigányfúró, 1994. 2. szám, augusztus
Balogh Attila: József Attila a peep-show-ban
Balogh Attila József Attila a peep-show-ban Cigányoknál van/volt egy szokás, miszerint a gyász idején le kell takarni az asszonyok szoknyáján a lángot, ehhez képest egy ismerősöm ismerőse – szakember lévén – a haldokló gyerekek lélektanáról írta sokadik értekezését, úgy, hogy közben gyermekét várta, akinek végül is jajgató esze lett. A megokosodás kényszerében rosszul időzítette a titokkeresést, a haldoklás lelki tüneteinek lejegyzetelését, vagy egyszerűen a leukémiás gyerekek fölé hajló riporter beugatta magát az őt felmentő tudományba. Azt hiszem, hogy személyét annyira függetlenítette a munkától, hogy a benne levő magzat és az analizált gyerekek közt lévő pajkos suttogást nem vette észre, pedig pont ő teremtette a halál és az élet egyidejű jelenlétét. Sem a Kultusz Minisztérium, sem a Szabad Ötletek Jegyzékének kiadója nem tudta épeszűvé megszülni a József Attila idegrendszerű magzatot, mert a cigány asszonyok szoknyáján és a szoba-konyhákba menekvő irodalomnál tart még a gyász. Tapogatják a tetszhalott csípők, tomporok hűvösét a kukkoló, nedves tekintetű hímdoktorok, s igazgatják a pártkönyv-kiadók, az agrár kökkentésű, a tiszta orrlyukú korrigátorok selymessé a versek dombjait, hegyeit. „A legjobb, ha mindent kimondok”, ebből az önelárulásból feltétlenül csak az a következtethető, hogy a legjobb, ha mindent kihallgatok, ugyanis már évek óta kockázat nélkül hallgatózhatunk mindnyájan, a költő gyötört mellkasához feszítve fülünket, illetve a rágógumikhoz szoktatott nyelvünkkel – remélve a cukros híreket – már nyálazhatjuk az illetékes könyvkiadó remek papírjait, s az irodalmi bulik sokfenekű hölgyei már megfejthetik tudományos kéjjel, hogy „... sok mindent elhinne, csak azt nem, hogy kinyaltam az anyám picsáját, de nem mertem a faszomat a szájába tenni, nehogy leharapja...” A fertőtlenítő pszichiáterek a henyélő holtak lelkéről lesúgják a páncélt, bárki kukkolhat, nyitva a kartoték, mint a peep-show. A költő nemcsak orvosa előtt csücsül meztelenül, aki esetleg értheti, hogy: „nekem nem motorikus, hanem pszichés kielégülés volna”, de lógó fütyijét és álló eszét most már az éjszaka leple alatt az agyvelőig betakarózottak, a komfortos ágyékúak, a kesztyűsök is fogdoshatják, nem sejtve a titkos rokont, „hogy magadat tisztán találod meg másban”. Ugyanis József Attila az idegrendszerével, a szexuális fantáziájával ölelte az ölelést vissza, mert tudta, hogy a merevedés csupán mechanikája, nem pedig oka az aktusnak. Amikor a mindenkori pornófilm-szagúak, az egyedül néma mássalhangzók megrökönyödtek a mi közös Adynk azon gondolatán, hogy „a csók nem jelent semmit”, ki is üldözték verseinek nagy részét az irodalmi köztudatból, mint ahogy József Attila most már pártos verseit is, engedve, lökve az irodalmi szenzáció vaginoszférájába a Szabad-ötletek jegyzékét, prédának kitéve a falloszsárgarépát áruló zöldségkereskedők vicceinek. A Szabad-ötletek jegyzéke nem vers, hanem a vers intim gyökere, „csupán” csírája a lehetséges versnek és az is maradt, mert kezdve a nagcságos asszonytól egészen a Gyula Kommunista Pártig („Illyés Gyula sem dolgozik, forradalmár, mert fél a munkásoktól”) mindenki a polgárok szombati fogdosásával vélte tapinthatónak a csendet, pedig ez az analitikus napló, s a véletlen öngyilkos érzi igazán. A lélek legális tudorai szabhatják immár ilyenné-olyanná a betegség fogalmát, s a templomok veszélyes békéjéből kilökdöshetők a folytszeműek, a púposok s az egyéb nyomorékok bárgyú hada heverészni idétlenül a parókia füvére, nehogy a testi, nehogy a szellemi megbántottság sejtse már meg a pszichikai Istent, hisz ez a vastaglábúan egyetemre járók, az izmos-seggűen utómobilba ülők, az indiszkrét kreativitás mögé bújók, a már csak telefonon beszélők, a cigarettázó műveltlehelletű hölgyek dolga végül is. Hát kész a leltár, a Szabad ötletek jegyzékének megszerkesztői közt senki sem várta a gyermekét, mint ahogy ettől a könyvtől sem, a posthumus peep-showban, az agyig s ágyékig lecsupaszított költőt. (Átdolgozott kiadás)