Confessio, 1993 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - SZÉPMÍVESSÉG - Jókai Anna: Kodolányi János sírkőavatása alkalmával - valami, amit el kell mondani. Róla, rólunk. Neki és számunkra
34 JÓKAI ANNA Kodolányi János sírkőavatása alkalmával - valami, amit el kell mondani. Róla, rólunk. Neki és számunkra. Az elmúlt évtizedekben méltatlanul mellőzött, majd 1969-ben bekövetkezett halála óta szinte teljesen elfelejtett Kodolányi János író-költő síremlékének felavatására gyűltek össze családtagjai, barátai és tisztelői 1992. október 28-án a Farkasréti temető harmincötös parcellájában. Egyházunkat dr. Nagy Tibor dunamelléki püspökhelyettes és Merétey Sándor zsinati osztályvezető, budakeszi lelkipásztor képviselte. A sírkőavató beszédet Jókai Anna író tartotta a Magyar Írószövetség nevében. Sinkovits Imre a Szózat elszavalása után Keresztury Dezső egyik versével emlékezett a kiváló íróra. A másik szónok, Vigh Károly történész az író publicisztikai életművére hívta fel a figyelmet, amely segítségünkre lehet a magyar sorskérdések ébren tartásában A Confessio Szerkesztősége Jókai Anna beszéde teljes szövegének közlésével emlékezik a református egyházhoz sok szállal kötődő Kodolányi Jánosra. (Jókai Anna megrövidített beszéde a Magyar Nemzet 1992. október 31-i számában jelent meg.) ( A Szerk.) Élt egyszer - nem is olyan régen - három ember, a tér ugyanazon kivetített pontján, itt, Magyarországon. S bár egymástól nagyjában függetlenül, mégis ugyanodajutottak. A létezés tövének közvetlen közelébe - s kegyelmi tudásuk formája szerint szolgáltak onnan hiteles híradással: Várkonyi Nándor, Hamvas Béla és Kodolányi János. A születésük ideje is szinte egybeesik: a nyolcszázkilencvenes évek legvégére s e világból való kivonulásuk dátuma is csaknem azonos. (A kilencszázhatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje.) Három ember, dicsőségben, siker nélkül. S közülük Kodolányi János rövid sikere a teljes sikertelenségnél is félrevezetőbb. Őt mindig „mellészerették”, „mellékoszorúzták”, sztorit habzsoltak ott, ahol ő pedig leírta a szellem szerint valós történteket. Kodolányi Jánost nem ismertem személyesen. Talán nem baj. A húsvér találkozások veszélyesek. Mert a magunk gyúrta bálványnál nincs szebb, a valóság viszont ritkán árnyéktalan. A fenséges kínlódó gyakran maga is kínt okoz, a rajongók pedig könyörtelenek, elcsámcsognak az emberi esendőn, az ellentmondásokat felnagyítják, a pillanatnyi benyomást emelik örökérvényűre, s így akarva-akaratlanul még a tanítást is lefokozzák. Élettanúnak lenni, kitüntetett barátságban, választott testvérségben vagy fogadott gyermekként - e az más. Mit nem adnék érte. De erről már lekéstem. A továbbgondolás és megtartás a tisztem - most is, itt is, ez alkalommal. Az út, a Kodolányi által megtett, magasba ívelő szellemi út állomásait idézzük: korai műveiben naturalista; írói anyagát az Ormánság parasztnépe között töltött sűrű, vad élményei adják, de ez a naturalizmus költészettel és erkölcsi ítélettel már akkor is felülemelkedik a sáron. A harmincas évek vége felé már a nagyobb összefüggéseket keresi, ekkor jelennek meg legnépszerűbb könyvei, a történelembe helyezett A vas fiai, a Boldog Margit, a Julianus barát. A negyvenes évek elején a háborúba sodródás esztendeiben világosan lát: a szárszói konferencián, 1943 augusztusában olyan szavakat szól, amelyek már jelzik későbbi műveinek filozófiáját s amelyek ma is időszerűek ,/4 szavak inflációjának idején mérhetetlen tömegű szót zúdítanak ránk. A szavak e kábító, harsogó tengerében sodortatjuk magunkat... Történelmünkben süvít a végzet, minden napunk, minden korszakunk egy-egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell örökkévalósággá nyújtanunk Mi nem hazudhatunk magunknak De azt sem engedhetjük meg hogy nekünk hazudjanak Szemünket