Confessio, 1995 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 1. szám - FIGYELŐ - Szilágyi Ferenc: Ádvent Erdélyben. Útinapló-részlet
ADYHNT ERDÉLYBEN 91 fa elé nézett, majd kis táskájából elővett egy könyvet, jól láttam: angol nyelvű Bibliát, s abba mélyedt. Mikor behajtotta, éreztem, hogy meg kell szólítanom. - Bocsásson meg, honnan jött? - kérdeztem meg angolul. - Budapestről. - Nem úgy gondoltam: melyik ország a szülőhazája? - Anglia. - S kezdett kirajzolódni előttem a kép: a „békehadtest” tagja, akik segítik a kelet-európai protestáns egyházakat, iskolákat; nálunk is jártak, sőt tanítottak is a Károli Gáspár Egyetemen. Arra gondoltam, velük találkozott Budapesten is, de szinte megrebbenve tiltakozott e föltevés ellen: a barátainál járt (Budapest gyönyörű város!), ő Bukarestből kapta a felhatalmazást, hogy a nagyváradi református gyülekezetben szerveződött tanfolyamon szociális munkásokat képezzen ki. - Akkor Tőkés László püspököt is bizonyára ismeri? - Csak hírből - s volt hangjában valami rebbent elhatárolódás vagy elhárítás, mint az előbb is. - Az erdélyi reformátusok szinte kivétel nélkül magyarok. Milyen nyelven folyik ez az oktatás? - Angolul és románul. A magyar igen nehéz nyelv. - Az igaz. S elmondom Dürrenmatt paradoxonét. Európában két nehéz nyelv van: a magyar és a portugál. A magyar annyira nehéz, hogy még a portugálok sem értik meg. - Mosolyog. - Nehéz, de szép - teszem hozzá -, s persze nekünk nem is nehéz; az a nehéz, ha - noha tudjuk, hogy a másik fél érti - nem szólhatunk rajta. - Kissé zavartan hallgat. Aztán a nyelvrokonságról, a vérrokonságról, a lelki, a szellemi rokonságról kezdünk beszélgetni, amely a protestáns Erdélyt is oly erős szálakkal fűzte a nyugati országokhoz. - Sőt - az erdélyi grófkisasszony, Rhédey Claudia révén - az angol királyi család ereiben is folyik magyar vér. A faluja templomát angol pénzből újították föl, ahogy 1704 után a nagyenyedi Bethlen Kollégiumot is. - Oradea! - Észre sem vesszük, begördültünk Nagyváradra. - Good bye! - Feláll, s megelőz benne, hogy a csomagját levegyem. Nem nyújt kezet, de megáll egy pillanatra az ajtóban, barátságosan csillog a szeme, úgy mondja: - Good bye! - -Majd szinte már elindulva, visszafordul: - God bless your work! - Isten vele! Isten áldja meg a munkáját! - mosolyog vissza meleg tekintetével az ajtóból, s mintha halvány mentegetőzés vagy bocsánatkérés volna a hangjában. - And that of yours, too. - És az Önét is! - válaszolom. Aztán eltűnik törékeny alakja az üzletelők olaszosan lármás forgatagában. Verbum caro factum est Búcsúzó szavai ott lebegtek fölöttem végig, egész háromhetes utamon, az utolsó pillanatig. Kolozsvárott, a főtéri szállodában - ahová a beutalóm szólt - azzal fogadtak: Szilágyi úr? - Öreg este volt, hogy megérkeztem: a taxis örömmel fogadta a forintot - ekkor még nem volt tejem, ez itt - az utcán - kemény, konvertibilis, nyugati valutának számít: a 17-hez az átszámítása. Persze az is a dologhoz - vagyis Kelet-Európához - tartozik, hogy mikor fizetni akartam - s a kocsi jóval a szálloda előtt állt meg, mivel hét végén nem szabad a Főtérre behajtani -, azt mondja románul, más nyelven nem is tudott, hogy: Háromszáz! - Én azonban ragaszkodtam a kialkudott összeghez - s még ez a kétszáz forint is több, mint kétszerese volt a lejben szokásos viteldíjnak, amint másnap megtudtam. A szállodában ugyanazt a szobát kaptam, mint két éve: a sarki egyetemi könyvesboltra néz, ahol most külön egyházi részleg is nyílt. Ezt már másnap reggel fedeztem föl, ahogy azt is, hogy bibliaolvasó kalauzom, amelyet még diákkoromban szereztem, az Ifjú Erdély kiadványsorozat tagja, az Élő könyvek családjában, nincs egyedül velem Kolozsváron. (Különben nem azért hoztam magammal, mivel Erdélybe jöttem: egy rendezkedéskor került kezem