Corvina, 1887 (10. évfolyam, 1-36. szám)
1887-01-10 / 1. szám
1887 CORVIN A hogy a kinek fáj valamije, föl 110 jajdulhasson és baja orvoslása végett segítségért ne kiálthasson. Hiszen édes mindnyájunk tudhatnánk magunkról is, hogy mily jól esik a szorult kebelnek, ha bajainkat közölhetjük másokkal, s mily megkönnyülten dobog szivünk, ha kisebb-nagyobb házi galibánkat kikiálthatjuk még a huszadik szomszéd házáig. Hát ez bizony így van mindenütt, ahol emberek laknak, de így van különösen ott, ahol az üzleti verseny üti fel hodra fejét a mindennapi kenyeréért küzdő ember fiai között. Csakhogy e feljajdulásnak és segítségért kiáltásnak aztán nem szabad ám kifajzani a házi szennyesnek a világ szine előtt való mozsdatásába és az sem engedhető ám meg, hogy az ügyesbajos emberfia ilyenkor az egész falubélieket kizavarja nyugalmukból. Ha például Ungvárott, Léván, Nagy-Kanizsán, Baján vagy akár Kukutyinban tűz van valakinél, azért ne verjük félre a harangokat széles e hazában, mert hiszen úgy sem siethetünk mindenünnen segítségére az égő szomszédnak! Erre persze, és méltán, azt fogják nekem felelni, hogy hát miképen lehessen segíteni azokon a mindenféle, itt-ott lábra kapott visszás állapotokon, ha az érdekeltek nem hozhatnák azokat a nyilvánosság, karunk összessége, vagy amint ezt nevezni szokás, a közvélemény elé? Hát igaz: a nyilvánosság és a karunk összeségében nyilatkozó közvélemény mindenesetre hivatva lenne az elébe terjesztett bajok és visszás állapotokon segíteni. Ámde ki meri ugyan manapság elhagyni saját házát, oltásra sietvén az égő huszadik szomszédhoz, mikor minden pillanatban el lehet készülve, hogy «jam proximus ardeticale gon» és a széltől ide-tova hányt üszköktől majd saját szaknafödte háza is lábot kaphat ?! A mi központi tűzoltóinkra ne számítsunk. Csak önkéntes tűzoltóság ez: minden egyes tagja szintén eléghető házzal bír, és mit érne neki a fegyelem parancsolta kivonulás is, mikor oltási művét a mindinkább elharapódzó lángokkal szemben elégtelennek bizonyult mentőszerelvényei amúgy is hiúnak, lehetetlennek tennék. Mi mindnyájunk és élünkön a központi tűzoltóság is tehát a karunk építményein támadó tűzeseteknél legfeljebb a localizálás passiv szerepére vállalkozhatunk. Ez pedig kinek-kinek a szükségéhez mért saját maga feladata. Azért én a különféle vissz- és utóhangoknak lapunkban való szellőztetésétől soha semmi kézzelfogható sikert, de még erkölcsi hasznot sem fogok kimagyarázhatni, dacára minden optimistikus ellenvetéseknek, mik a fenti képletem tanulsága szerint mind csak üres füstté válnak, melyet a szellők elvisznek a határtalan légvilágba. Ámde aztán hová jutunk, ha e mindenféle bajok és állapotok elterjednek még inkább ? Hát nem jutunk bizony sokra, az igaz, de aki meg birja óvni saját házát, ezé megmarad, a ki pedig nem birja, azé elpusztul. Ez bizonyára egy rettenetesen kurta logika. Ez egy oly philosophia, melynél szívtelenebb, erkölcstelenebb s cynikusabb alig létezik. És mégis, fájdalom, mégis igaz! Mert a minthogy a természet örök törvényeiben nincs ugrás, folyása feltartóztathatóan s látszólagos rombolásaiból uj élet támad; a minthogy az emberi társadalomban szakadatlanul folyik a létért való élethalálharc, melyben mindenkor a gyöngébbik a vesztes, s a minthogy a világtörténelem is kérlelhetlen logikájával gyakorolja a világitéletet, mely országokat elsöpör a föld szikéről, hogy újabb állami alkotásoknak csináljon helyet : ilyképen volt, van és lesz ez a jövőben is minden életpályán, de különösen a kereskedelmin is, hol a létért való küzdelemnek a verseny adja kezébe a hatalmas, az irtó fegyvert, mely elől nincs menekvés, ellene nincs oly törvényes gát, melyet le nem rombolna, s mely a gyöngébbet utóvégre le ne terelné a küzdhelyről. Az ember, a civilizált, jogállamban élő ember is, a mai korszellem befolyása s nyomása alatt, akaratlanul belesodortatik a külső életviszonyokkal kikerülhetlenül kivívandó harc tömkelegébe, és akkor jobb s nemesebb jelleme és szilárd üzleti elvei dacára is, a létező mindennemű erkölcsi s jogi gátak, minden egyezmények s rendszabályok félrelökésével, egyedül csak önfentartási ösztönétől hajtatva, az eszközök válogatlan minőségével kezd küzdeni létéért s jelszava: élni vagy halni, létezni, vagy nem létezni, s elszántan oda veti az ellene küzdőnek: inkább te, mint én! Így van ez a természetben, így a világtörténelemben, s így az emberi társadalom minden osztályában , amott az összeséget, imitt egyes egyéneket látunk küzdeni a létért, úgy, hogy ezen általános és speciális küzdelem nélkül képzelni sem lehet az emberiséget, melynek homlokára különben már az első ember teremtésekor az istenség rásütötte ama végnélküli küzdelemnek bélyegét. De szóljanak a példák, hisz' ezekért nincs szükség messze elmenni. — Ki veszélyezteti létében a budapesti könyvkereskedelmet? Nem-e a külföldi könyvkereskedelem maga, mely kiterjeszti hatáskörét mindenhová? És ki támadja meg — tovább lefelé — a magyar vidéki könyvkereskedelmet lételében ? Nem-e a budapesti könyvkereskedelem maga, mely elárasztja működésünk minden terét kéretlen küldeményeivel ? De magunk közt is, egy és ugyanazon város cégei, nem vívják-e dacára látszólagos barátságos viszonyuknak a versenykedés szüntelen tusáját tisztességesen vagy tisztességtelenül ? — És hogy jobbjainkat is, a mindenkor csak solid üzleti elveket követett s mintakép kitűnni akaró könyvárusainkat is ez általános versenyáramlat ragadja el, erre nézve két eclatáns példával találkozunk a Buchh. Corr. ez idei 42. számában. Az ausztriai könyvkereskedelem két legrégibb és legtekintélyesebb cégére, a Gerold & Co. és Willi. Braumüller &Sohn cégekre kisült, hogy ezek is nyilvánosan kínálják a 10 percentet vevőiknek. Történt vala ez bár közvetve, vagy közvetlenül, az egész határozottsággal emelt és tényekkel bebizonyított vádat e két cég legott megadott válasza sem tagadással, sem a vád erőlködött gyöngítési kísérlettel nem erőtlenítheti el többé. Ily példákkal szemben ki meri aztán még állítani, hogy korunkban a bajok és visszás állapotok okozói egyes jelentéktelen existentiák, karunkba belopódzott és betolakodott tisztességtelen elemek szennyes üzelmeiből eredők, és ki merné már most tagadásba venni, hogy e bajok és existentiákat fenyegető állapotokat nem az általános korszellem, a mindinkább súlyosbá váló létérti nagy harcnak kikerülhetlen következményei , melyekért egyeseket felelőssé tenni nem lehet és megtámadni nem szabad. Igen nehéz és válságos időket élünk, és a jövő, melyben gyönge utódainkra vár még csak a sokkal elkeseredettebb harc a létért, a közeljövő, az még nehezebb, még válságosabb teend. 3