Criticai Lapok, 2003 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 3-4. szám
CRITICAI LAPOK-ESSZE biztató. Két hónap leforgása alatt egymás után megrendezi a Macbethet és a Bernarda házát. Mindkét előadás nagy feltűnést kelt, bár az országos sajtó alig vesz róluk tudomást. Pályája utolsó állomásairól mégis így számol be Márai Sándoréknak az elkeseredett, megint tétlenségre kárhoztatott és immár súlyos beteg Németh Antal: „Amikor utoljára találkoztunk a Tárogató úton, kedves Sándor, nem gondoltam, hogy még évekig megóvják tőlem a magyar színpadokat. Sok mindennel lefoglaltam magam, míg 1956 nyarától Kaposvárott, ezen a szerény vidéki színpadon rendezhettem, utána 1957-59-ig Kecskeméten voltam, ahol körülbelül ugyanúgy éreztem magam, mint Katona érezhette magát, de én nem haltam bele ebbe az alföldi városba, mint ő, a szerencsétlen, mert 1959-től Pécsett dolgoztam. Minthogy azonban első produkcióm - a Macbeth - nagyobb sikert merészelt aratni, mint tehetségtelen igazgatóm erőlködései, attól a pillanattól kezdve száműztek az operarendezés területére.” A Macbeth és a Bernarda után valóban operák sora következik (Bánk bán, Bohémélet, A trubadúr, Aida, Szöktetés a szerájból, Tosca, Az álarcosbál), és a csalódott Németh Antal megint az álomszínházához menekül: a Pécsi Művelődési Házban „rendez" drámaismertető előadásokat és felolvasóesteket. Előadják a Faust mindkét részét, a Magyar Elektrát, a Peer Gyntöt (!), O’Neillt, Strindberget, Pirandellót, Capeket játszanak. De más vigasz is akad: a Bóbita Bábegyüttessel - Koós Iván tervezői közreműködésével - pompás előadásban megrendez két zenei bábpantomimet Prokofjev Péter és a farkas és Vass Lajos A kiskakas gyémánt félkrajcárja című szvitjére. A Pécsi Nemzeti Színházban utoljára Molnár Ferenc A hattyú című darabját rendezi. Néha mégis sikerült „Európát varázsolni a pécsi színpadra", ahogy Mórainak írja. Offenbach dalműve, a Hoffmann meséi Eck Imre közreműködésével igazi szenzáció. Mátrai Betegh Béla így számol be az előadásról: „Az ismert fantasztikus dalmű és a most hozzátett vagy beléje tett, vagy vele elegyített balett - nem is tudom, hogyan jelöljem - egy és oszthatatlan. Nézem ezt az elragadóan, izgalmasan, furcsán összeötvözött színpadi játékot, ezt a keveréket, amely anélkül keverék, hogy koros vagy zavaros volna és ismerem a közös nevezőt, s ki merem mondani a feleletet: művészet. Gyümölcse egy gondolatnak, gyümölcse két művész: Eck Imre és Németh Antal erőfeszítésének, közös munkájának, együttes ábrándjának, egymást erősítő, összecsengő ötletességének. Valami más, valami új, valami összetett, érdekes színpadi zenei műfaj, nem a kísérlet tétova, nem a kuriózum föltűnni vágyó, nem a különcködés borzas, hanem a művészet érett jellemzőivel." Aztán az új pécsi igazgató nem tart többé igényt a munkájára. Ekkor Keresztury Dezső hívására - a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályára kerül, innen megy nyugdíjba 1966 nyarán. Rendezői pályájának utolsó állomása az Othello újabb színpadra állítása a régi szövetséges, Cselényi József díszleteivel és Vágó Nelly jelmezeivel, ezúttal a veszprémi Petőfi Színházban, Szabó Ottó, Nagy Attila és Medgyesi Mária közreműködésével, a kecskeméti előadás elveinek továbbfejlesztésével. Németh Verdi eszméit követi, aki a „Jago" címet akarta adni utolsó előtti operájának. A veszprémi előadás középpontjában egyértelműen Nagy Attila démonikus Jago-alakítása áll. Még kétszer kísérti meg a találkozás lehetősége a Tragédiávát. 1964-ben, az Othello sikere után a veszprémi Petőfi Színház felkéri Madách művének megrendezésére. Németh Antal húsz év után újraértékeli a dráma szcenikai megoldását, és olyan koncepciót dolgoz ki Cselényi Józseffel, amely szakít minden teatralitással, a színészi játékot a gondolat tolmácsolására, „a madáchi ige szolgálatára kényszeríti". Az új értelmezés leglényegesebb vonása Lucifer alakjának és mondanivalójának Madáchcsal való azonosítása. „A Fényhozó alakját minden démoni vonástól megfosztva, nemes szkeptikusként, önmagával is vívódó, töprengő lénynek fogtam fel - emlékezik halála előtt néhány hónappal a rendező. - Lucifer szerepét megkérdezésem nélkül egy olyan színészre osztották, aki legfeljebb Molnár Ferenc Ördögének címszerepében jeleskedhet, de abban is csak vidéken. Ezért - nem akarván így búcsúzni Madáchtól - inkább visszaléptem a Tragédia veszprémi rendezésétől.” Az utolsó megkísérlésre és csalódásra 1968. október 28-án bekövetkezett halála előtt alig egy évvel kerül sor. A bécsi Burgtheater tervbe veszi a darab bemutatását, és tanácsadónak Németh Antalt szándékozik meghívni. A hírre azonnal hozzálát egy újabb elképzelés kidolgozásához. Koch Auréllal elkészítteti a makettet, hetekig dolgoznak együtt a tervezővel, csak éppen a meghívás marad el. A magyar kultúrpolitika Waldapfel József marxista irodalomtörténészt jelöli ki a feladatra. Az már nem Németh Antal történetének része, hogy Waldapfel is súlyos beteg, nemigen tud eleget tenni tanácsadói feladatának, a Burgtheater bemutatója pedig csúfos bukás lesz. A XX. század első felének jelentős magyar színházi rendezői között alig akad olyan, akinek teljes pályaívet sikerült bejárnia. Németh Antal sorsa annyiban tragikusabb a többiekénél, hogy két totalitárius politikai rendszerben próbált kívülálló maradni. Mindkét rendszer kegyetlenül megbüntette „másságáért". Hevesi a szintézis volt, összegezte mindazt, amit a magyar és az európai színház az ő megjelenéséig elért. Ő volt az első huszadik századi értelemben vett rendező Magyarországon, aki már nemcsak lebonyolítja az előadások létrejöttét, de értelmezi a drámát, és elemzi a színész munkáját. Németh Antal, aki egy emberöltővel fiatalabb nála, már nem csupán értelmez és elemez, hanem önálló, öntörvényű alkotásnak tekinti a színházi előadást. Szerinte a rendezőnek „nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az időtlen irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség, színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festői és plasztikai lehetőségei, de anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésére álló alakító eszközökkel művészi álmait". A Nemzeti Színház 1941-es évkönyvében foglalta össze ezekkel a szavakkal hitvallását. Nem rajta múlt, hogy megvalósítása minduntalan akadályokba ütközött. Amit ő kezdett el, az 1945 után nem folytatódhatott. A rendezői színház eszméjét sokáig csak fejcsóválva, gúnyolódva volt szabad emlegetni, mint hajdan a fauve-okat az akadémikus festészet hívei körében. A realizmus nevében még évtizedekig a pszichologizálás volt az egyedüli üdvözítő módszer, amellyel a „színészközpontú" magyar színpadon hiteles pillanatokat lehet teremteni. Németh Antal totális színháza sokáig nem talált folytatókra. Az idén lenne százéves. Emlékezzünk rá, mielőtt végképp elfelejtjük. Irodalom Szülészeti Lexikon. Szerk. Németh Antal. Győző Andor kiadása, 1930. Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon. Budapest Székesfőváros, 1935. Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. Magyar Történelmi Társulat, 1938. A százéves Nemzeti Színház. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt, 1938. Nemzeti Színház 1941. Kiadja a Nemzeti Színház igazgatósága, 1942. A magyar színházak műsora 1949-1969. MSZI, 1970. Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. A Nemzeti Színház 150 éve. Gondolat, 1987. Németh Antal: Új színházat! Tanulmányok. Vál. és szerk. Koltai Tamás. Múzsák, 1988. Selmeczi Elek: Németh Antal: A magyar színház enciklopédistája. OSZMI, 1991. Száz pécsi évad. Szerk. Bezerédy Győző, Simon István, Szirtes Gábor. Pannónia Könyvek, 1995. BALOGH GÉZA »OBSE OBSERVER BUDAPEST AVER« MÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest, Vill. ker. Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 E-mail: marketing.observer@alarmix.net Lapunkat az Observer Budapest Médiafigyelő Kft. szemlézi 10