Criticai Lapok, 2011 (20. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám

Őszintén így gondolta. Nem kedvelte azokat a fajta színésznőket, amilyen én voltam. A kifejezetten szép színésznőket szerette. Sokféle női szépségért rajongott, de én egyik skatulyába sem fértem bele. Úgy gondolta, fiatalon nem fog szeretni a közönség, nem lehet majd eladni, aztán mikor már elkezdek öregedni, és nem számít, hogy nézek ki, kialakulhat. Ő minden pillanatban gondolt arra, hogy az ő közönsége kit vesz meg, és nagyon jól látta, hogy engem nem. Volt abban igazság, amit mondott, színházban hosszú ideig nem kellettem igazán, de a filmeseknek annál inkább. A magyar film gyakran ismétlődő témája volt akkoriban az értelmiség sorsa, és ezekbe a mozikba rendre bekerültem. Színházi fronton pedig már a küszöbön álltak Zsámbékiék, akiket ezek a szem­pontok nem izgattak. Nemhogy nem izgatták őket, kifejezetten a furcsa alkatokat szerették, pontosan ilyen embereket akartak. Fontos volt számukra, hogy a színészeik tudják, hol élnek, ne csak végrehajtsák a rendezői utasítást, hanem értsék, miről szól. Akkoriban még üzengetni kellett a színpadról, és ahhoz, hogy az üzenet átmenjen, a színésznek is észnél kellett lennie. Ön hogy látta a nemzetis konfliktust? Zsámbékinak, Aschernek nem ment a Várkonyi-féle diplomácia, vagy valóban kezelhetetlenek voltak a színház nagy színészei? A Nemzeti nagy színészei azon dühöngtek, hogy mit képzelnek ezek a taknyosok. Ide­jönnek vidékről, és megmondják nekem a két Kossuth-díjammal, hogy kell eljátszani a szerepet? Mindent kikértek maguknak, nem voltak hajlandóak próbálni, és sokszor szándékosan ártottak. Följelentgettek. Több kolléga is. Székely csöndesen tűrte, de közben kétszer gyomorvérzést kapott, Zsámbéki szabadabb lélek volt, asztalt borogatott, fölhajigált a színpadra min­denfélét, majd ha már nagyon nem bírta, otthagyta a próbát. A Kossuth-díjasok pedig álltak egy darabig a színpadon, aztán hazamentek. Zsámbékiékat bosszantották ezek az elviselhetetlen gőgjükben fürdőző, saját szobrukba beleszeretett színészek, ám azokat, akik közülük igazán jók voltak, hitelesek és még mozdíthatók, ők is na­gyon akarták és nagyon szerették. Kállait, például. Ezeknek a színészeknek sokáig meg sem fordult a fejében, hogy a tak­­nyos fiatal rendezők nem pusztán a tutit akarták megmondani, hanem szerettek volna tanulni tőlük, várták a velük való találkozást. Ebben az időszakban sokkal több olyan nagy találkozás születhetett volna, mint ami az Úrhatnám polgárnál történt Kállaival és Zsámbékival. Nagyon hamar megérezték és megértették egy­mást, Kállai mindent megcsinált, amit Zsámbéki kért és közben úgy meglódult az agya, olyanokat talált ki, hogy majd elájultunk a próbákon a röhögéstől, neki pedig napról napra jobb kedve lett. Ő még időben megérezte, hogy valami fontos történhet vele. Mai napig emlegetjük az Úrhatnám mondatait, senki nem tudta volna ezeket úgy elmondani, ahogy Kállai. Lassan össze is szerelmesedtek Zsámbékivel. Ha egy színésznek akkora sikere van egy szerepben, mint amit Kál­lainak Jourdain hozott, azonnal odavan a rendezőjétől. A Katonába mégse ment át. Sem ő, sem Őze Lajos. Nem, mert akkoriban a Nemzeti Szín­házból eljönni mást jelentett, mint ma. Ők ott élték le az életüket, túl nagy lépés lett volna. És Major, Gobbi? Forradalmi alkatok voltak egész életükben. Akkor sem tagadták meg magukat. Egyáltalán nem lepte meg döntésük a Nemzeti társulatát? De, először igen. Máthé Erzsi mesélte, hogy őt nagyon megdöbbentette ez a fordulat. Ő nem is akart jönni első körben, hosszan győzködte Hilda és Major. Milyen volt Zsámbékiék érkezése előtt a Nemzeti Színház? Irtózatos hely volt. A politika mindenütt ott munkált, behálózta a hétköznapokat. A belső viszonyokat, a hierarchiát az ha­tározta meg, ki melyik klikkhez tartozik, kinek, hova súg. Szakmai szempontból is előfordultak megengedhetetlen dolgok: volt olyan előadás, melynek úgy mentünk be a premierjére, hogy a darab utolsó harmada nem volt lerendelkezve. Olvasópróbán találkoztunk utoljára a szöveggel. Ilyenkor bemutató előtt összemondtuk a büfében, aztán irány a színpad. De a közönség igaz­ságot szolgáltatott. Ment vagy nyolcszor a darab. A Nemzetiben megszoktam, hogy gyakran negyed házak előtt kell játszani, márpedig annál szörnyűbb érzés nincs, mint mikor egy ilyen hatalmas színház­ban csak az első tíz-tizenöt sorban ülnek. Hiába kisebb a Katona, őrületes élmény volt megélni, hogy minden este telt ház van, hogy a lépcsőn ülnek, vagy állójegyet váltanak az emberek. Mióta megalakult a Katona, semmi nem hiányzik a régi Nemzetiből? Pompázatos tanulmányút volt számomra a Harag Györggyel közös munka, ami soha nem eshetett volna meg velem, ha kima­radnak a nemzetis égek. Imádtam Bástival játszani a Jegor Bulicsovban, Törőcsikkel és Szacsvayval a Szép Helénában... De mióta a Katona megalakult, nem is akadt olyan színész vagy rendező, akivel ne szerettem volna együtt dolgozni. Elő­fordult persze, hogy valaki nem tetszett bizonyos előadásban, vagy más prob­lémák miatt nem szívesen emlékszem vissza a próbafolyamatra, de mindenkivel szerettem játszani. Arról nem beszélve, hogy olyan előadásokban lehettem benne, mint a Három nővér, a Halleluja, vagy a Hazatérés, melyben Major zseniális volt.

Next